Lily Evans csendben jegyzetelt a pergamenjére, lassan két órája. Nos, ez így nem teljesen igaz. Lily Evans sok-sok bambulás közben néha jegyzetelt a pergamenjére az eltelt két órában. Hihetetlen, de így, hetedév vége felé eljutott oda, amitől mindig is félt: képtelen volt úgy összedobni egy kritikán felüli házi dolgozatot, hogy közben ne kalandozott volna messze a fantáziája. Ezúttal – szégyen -, de megint megtörtént vele. Egyik percben még vadul körmölte a sorokat, és gondolatban már a következő bekezdést fogalmazta, aztán arra eszmélt, hogy állát az öklére támasztva bámul a semmibe. Felsóhajtott, megrázta magát. Nem, ez így nem mehet tovább! Odafigyelek, mert sosem végzek, határozta el. Este ráadásul még Remusszal kell járőröznie a harmadik és negyedik emeleti folyosókon! Kész, ha most nem készül el, akkor megint éjjel kell, a klubhelyiségben dolgoznia, azt meg annyira utálja! Potter majd megint nem hagyja békén. Na jó, elég, térítette észhez magát újra. Potterre nem gondolni! Véletlenül sem! Most sem! Jó, ezzel megvolnánk. Hol is tartottam? Ja igen… Elolvasta a félbehagyott mondatát, kicsit átfogalmazta a második részét, majd hirtelen rájött, hogy miért is kalandozott el a figyelme. Nem értette ugyanis, mit jelent az „egzisztencia” szó. Vagyis volt valami halvány fogalma róla… mintha az anyja használta volna, mikor a munkájáról mesélt a nyáron, de az már végképp megfogta, hogy hogyan kerül ebbe a szövegkörnyezetbe. No de oda se neki – van erre a problémára egy vaskos kis könyv, majd megnézi abban. Felállt hát, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, és elindult a könyvtár legszegényesebb részlege felé: a nélkülözhetetlen mugli kötetek felé. Valahányszor Lily ehhez a polchoz tévedt – elég gyakran megtörtént -, mindig megjelent az arcán egy kis félmosoly. Ezt követően rendszerint legalább öt percig tüsszögött megállás nélkül a felszálló portól. Kezében az Értelmező Kéziszótárral araszolt vissza a jegyzeteihez, a könyvtár végébe. Mindig ugyanahhoz az asztalhoz telepedett le, valahányszor akadt egy kis szabadideje behozni a lemaradásait – a legutolsó, legmesszebb álló asztalkához. Igaz, rozogább volt, mint a többi, kicsit már a festék is kopott róla, de legalább soha nem kellett összevesznie ezért a helyért egyetlen irigy hollóhátassal sem. Most azonban, ahogy zsákmányával sietett vissza a helyére, félúton megtorpant. Már ácsorgott valaki az asztala mellett. És érdeklődve olvasta siralmas fél oldalát. Miközben Lily a könyv súlyát feledve robogott felé, még azt is megfigyelte, ahogy az illető a rá oly jellemző mozdulatsort ismételgeti: bal lábáról a jobbra áll, mintha kényelmetlen lenne a cipője, vagy zavarban lenne. Ez amolyan pótcselekvésnek számított nála, mint másnál az, hogy a pulóvere cipzárját rángatja le-fel, vagy a rágóját csócsálja hol jobb, hol bal oldalt. Ő „gólyalábazott”. Talán még neki sem tűnt fel, pláne most, ahogy elmélyült Lily munkájában, de a prefektus lány már annyiszor látta ezeket az ösztönös mozdulatokat, mint a hajamba-túrok-mert-szexis-vagyok-tőle félét. - Most azonnal vedd le a szemed a dogámról! – ripakodott rá a fiúra. Dühében még a szótárat is lecsapta, aminek a csattanásától mindketten megijedtek egy kicsit. Ám a másik amint felpillantott Lilyre, rögtön szélesen rá is vigyorgott. - Evans! A változatosság kedvéért tanulsz? Hát mire való a tavasz, ha nem a… - Le vagyok maradva – szakította félbe a mondatát Lily, és még mindig morcosan lehuppant a helyére. Felcsapta a könyvét, és hevesen kutakodni kezdett benne, hátha a fiú majd távozik, ha látja, mennyire el van foglalva. Ő azonban kíváncsian figyelte Lilyt. - Mi van? – unta meg a lány. James Potter az előbbinél még ellenállhatatlanabbnak vélt mosollyal válaszolt. - Oké – sóhajtott Lily. – Bökd ki! A fiú, Lily legnagyobb döbbenetére kihúzta a vele szembeni széket, és leült rá. Innen tudta, nincs remény. Pottertől egykönnyen nem szabadul. - Mi szépet csinálsz? – tudakolta James bele-beletúrva a szerteszét heverő jegyzetekbe. - Tanulok – felelte, elhúzva gyorsan az értékes gondolatokat a matató kezektől. – Csak szünetet iktattam be, amíg ezt – bökött a szótárra – megkerestem. - Ééértem – bólintott James, és most a vaskos könyvet lopta el a lánytól. – Ez mi? - Hagyd már! – kérte fáradtan Lily. Néha tényleg úgy érezte, házának kedvence valójában egy nagyra nőtt ötéves kölyök. - Értelmező Kéziszótár? – Lily gyorsan kikapta a kezéből. – Mit nem értesz? Melyik szót? - Nem mindegy?! - Hm… de. Most tényleg magolni akarsz? Nincs kedved inkább játszani valamit? - Játszani?! Potter, ez egy könyvtár, nem játszótér! - Nem is azt mondtam, hogy hintázzunk. Legyünk stílszerűek: mondok egy betűt, te mondasz vele egy szót. Na? - Potter – kezdte Lily angyali türelemmel, szemét forgatva. – Most nem játszok. Dolgom van. Ki kell keresnem egy szót, hogy megtudjam mit jelent, ezáltal befejezhessem végre a dolgozatomat! Menj inkább, szórakozz a haverjaiddal. Ők kaphatók lesznek a… - Ezek csak szavak, Evans – dőlt hátra a székében James. Lily értetlenül nézett vissza rá. – Az értelmet te adod hozzájuk. A lány őszinte meglepettséggel próbálta értelmezni magában ezt – sikertelenül. Szokatlan volt számára, hogy a Griffendél csapatkapitánya értelmes dolgot mond. Mit értelmeset; szinte már okosat! Most akkor… a sorok között kellene olvasnia? - Na, játszunk? Kezdem! Nem kell. Hiszen ez James Potter. - Potter… - A, mint? Lily nagyot sóhajtott. Nagyot és beletörődőt. - Akadály – dünnyögte. - Akarat – mondta James. Közben győzedelmesen vigyorgott. Akár egy akaratos kisgyerek. - Van ennek valami értelme? – kérdezte Lily, de a fiú meg sem hallotta. - B, mint? - Hm… barna? - Bizalom. Bizalom. Bizalom. Miért pont bizalom? Annyi szó létezik, ami B betűvel kezdődik… várjunk csak! Itt valami nem stimmel… Sorok. Között. Olvasás. - C, mint? - Élvezed? - C, mint? - Ó, James! - James??? JAMES? Semmi Potter, te bunkó? - Ha Jamesnek hívlak, mindig csöndben maradsz pár pillanatra. Pár NYUGTATÓ pillanatra. - Nos, ezt később még megvitatjuk! C, mint? - Cica. - Cikesz. - Jellemző. - Jaj, Evans, ne kezdd! - Ezzel letudtuk a J-t? James felnevetett, mire Lily is elmosolyodott egy kicsit. Erre a fiú érdeklődve félrehajtotta a fejét, Lily meg amint ezt észrevette, letörölte a képéről a vigyort. Vigyorkezdeményt. Vagy mit. - D, mint? - Dumagép. - Dacos. - Nem is! – bukott ki a lányból, de rögtön az ajkába is harapott zavarában. Ezt Most Miért? MIÉRT?! - E, mint? - Kérlek, majd később… - E, mint? - Első. - Esküvő. Egyszer. Esetleg. - James, mostmár elég! – pattant fel hirtelen a prefektus lány, akárha tüzes vasra ült volna. James ehelyett szintén felállt, megkerülte az asztalt, és elállta az egyetlen menekülési utat előle. Lily beszorult ő, a szék és az asztal közé. - F, mint? - Fájdalom – felelte halkan Lily, de nem nézett fel a másikra. - Félénk. És füstölgő. - Na!!! A Potter szeméből sütő „több van a szavaim mögött” érzés vérvörös pírt varázsolt a fiatal boszorkány arcára. Na meg egy kis remegést a lábába. - Potter, nekem még két házi dolgozatot kell befejeznem! Kérlek, hagyjuk a játszadozást! - Mi baj, Evans? Kellemetlenül érzed magad? - Ne vigyorogj már! - G, mint? - Gonosz! - Gondoltam. - Akkor minek kérdezted? - H, mint? - Hitvány. - Hűség. Pár másodpercnyi csönd állt be közéjük. James rendületlenül nézett le a nála úgy egy fejjel alacsonyabb, és millió árnyalattal vörösebb lányra, és titkolni sem próbálta, mennyire élvezi a helyzetet. - Ha végigzongoráztuk az ábécét, békén hagysz? – kérdezte reménykedve Lily, zavarát elűzendő. - Mi az a zongora? Lily hisztérikusan felvihogott. A könyvtárosnő ingerülten lepisszegte. - I, mint? - Jaj, már… - I, mint? - Ideje már menned. - Időm, mint a tenger. - Hümm. - J, mint? - Jézusom… játékos. - Jóindulatú – vágta rá James. - Jófej. - Jókedvű. - Jóképű. - Jóval bájosabb, mint bárki más. - Javíthatatlan. - Tudja. Lily ösztönösen lépett volna egyet hátra, mert valami oknál fogva iszonyatosan zavarni kezdte James abszurd közelsége – ám hely nem volt, ahova hátrálhatott volna, a szemeit meg csak nem hunyhatta be szégyenszemre, hogy nem bírja elviselni a fiú pofátlan vigyorgását! - Nos?! - K, mint? - Közhely. - Kötődés. Kísértés. Kell. Újabb beszédes csönd. - L, mint? - Leselkedő! - Lebukott. Most Lily nevetett fel, mire James megint érdeklődve fordította félre a fejét. Tetszett neki a lány mosolya. És a csilingelő nevetése. - M, mint? - Mérges! - Miért? - Mert utálja, ha bámulják, ha kukkolják, ha zavarba hozzák! - Zavarba hoztalak? Lily majdnem az arcába kiabálta, hogy ezt a természetellenesen mély, sercegő hangot is utálja, mert beleremeg a gyomra, de aztán csak ennyit válaszolt: - Most nem M-mel válaszoltál. - Igaz. N, mint? - Nagyképű. - Nőies. O, mint? - Hm… nem is tudom… - O, Evans! O, mint? - Oktondi. - Nem is! - O, Potter! O, mint? - Okos. P, mint? - Potter. - Tessék? - P, mint Potter. - Nem ér nevet! - Pimasz. - Pocskondiázó. - Ez… ez felháborító! - Mi is? – tudakolta a csapatkapitány ártatlanul. - Semmi – felelte durcásan Lily. - Pirulós. - Pofátlan! - Plátói. - Mi? - Pillanat. - Hm? - Pirulsz. El. Egy pillanat. Alatt. - Pisilnem kell. Engedj ki! - Percet várj még! Mindjárt vége. R, mint? - Ripacs. Ne közelíts! Potter, lépj vissza! NA! De Potter nem lépett vissza. Egészen a falhoz szorította a lányt, lélegzetük bizsergette a másik bőrét. Lily makacsul bámulta a padlót, ameddig arra a kis területre is betolakodott a másik. Ekkor besokallt. Szemei szikrákat szórtak, ahogy felpillantott a barna szempárba – mely szinte teljesen elsötétedett, hiszen James pupillája majd’ az egész barnaságot elnyelte. Lily nagyot nyelt. - S, mint? – motyogta. - T, mint? - Hé… - T, mint? - Terhes! - Ebben egyetértünk – villant meg James szeme, és Lily tudta, hogy nem úgy értenek egyet, ahogy kellene. Most még nem. De James remélte, hogy egyszer majd úgy fognak. Majd ha Lily azt szeretné. Ha majd mindketten Együtt szeretnék. - Mindjárt vége – nyikkant Lily, egy sarokba szorított kismacskához hasonlatosan. James bólintott. - V, mint? – kérdezte rekedten. Lily megborzongott, és mostmár ha akarja, sem tudta volna elfordítani a tekintetét Jameséből. A kiürült könyvtárban csak ketten tartózkodtak – már az ég is rájuk sötétedett. Ők úgy érezték, megállt az idő, s az eltelt hét év… nem lehetett több két percnél. Ez a játék megváltoztatott mindent. Falakat rombolt le, korlátokat tört szét, gátlásokat törölt el. Megtisztítva az utat egy egyszerű, egyértelmű, s az első perctől a közelben megbúvó érzelem számára. - V, mint? - Vágy… - Várlak… Végtelen idők óta… De tovább egy percet sem kellett. Lily engedett az érzéseinek – lábujjhegyre emelkedett, belekapaszkodott Jamesbe, és bátortalanul megcsókolta. James azonnal, ösztönszerűen csókolta vissza. Átölelte a törékeny lányt, magához szorította, felemelte, hogy a lába sem érte a kopott padlót. Odakint három fiú, és egy alacsony lányka sóhajtott fel boldogan. - Menjünk – javasolta Frank Longbottom, és kézen fogta barátnőjét. – A többi már tényleg nem ránk tartozik. Remus Lupin, és Sirius Black szó nélkül követte a párost. Ők már tudták, hogy mitől lesz hangos az iskola idén. - Kihagytuk az S-t – figyelmeztette Lily Jamest, miután a könyvtárosnő diszkréten kitessékelte őket záráskor. A lány még a jegyzeteit is az asztalán felejtette boldogságában. - Igazad van – bólintott James, és összefonta ujjait újdonsült barátnőjéével. – S, mint? - Szétszórt. Szeleburdi. James nevetve megállt. - Szépséges – csókolta meg. A zöld szempár, amely évek óta minden éjjel ott ragyogott az álmaiban, most jobban csillogott, mint a gyémánt. – Szeretlek!