Azt mondják, ha egy ajtó bezárul, akkor kinyílik egy másik.
De mi van, ha minket nem érdekel az új, csak az a régi? Van rá lehetőség, hogy újra kinyissuk?
És ha miattunk zárult be? Ha gyávák voltunk belépni rajta, s aztán elszállt a lehetőség?
Ha addig-addig halogattuk, míg végül késő lett?
És vajon, ha rájövünk, hogy rosszul döntöttünk, akkor kaphatunk mégegy esélyt? Elérhetjük, hogy újra kinyíljon, vagy ott állunk előtte, és feszegetjük eredménytelenül, miközben ezerszer is elátkozzuk saját ostobaságunkat?

Lily Evans tudta. Tudta jól, hogy rossz döntést hozott.
James Potter kilépett az ajtón, s ő már abban a pillanatban tudta, hogy nagyon sokáig bánni fogja.
Lassan leült a földre, hátát a falnak támasztotta, arcát a tenyerébe temette, és sírt megállíthatatlanul.
Felrémlett előtte egy önelégült arckifejezés…egy vidám nevetés…egy kedves mosoly…egy melegbarna, csillogó szempár…egy puha száj… aztán ugyanez az arc és szempár szomorúan, ugyanez a száj mosoly nélkül, amint keserűen csak ennyit mond: „megértem”.
A lány már zokogott, arcán forró könnycseppek folytak le, remegett egész testében.
A feje zsongott, a szíve szúrt, azt sem tudta, mennyi ideje ül már a földön. De nem is érdekelte.
Abban a pillanatban semmi más nem érdekelte, csak hogy önző módon fájdalmat okozott annak a szívének oly kedves személynek. Hogy megbántotta azt, aki pedig semmi mást nem akart, csak szeretni őt.
Aztán hirtelen nevetni kezdett. Nem szívből jövően, hanem inkább kínjában, de nevetett. Eszébe jutott, hogy két éven keresztül azt hajtogatta, hogy mennyire utálja azt az egoista barmot, most mégis miatta sírt. Végülis bekövetkezett az, amitől félt; hogy szenvedni fog a fiú miatt. Csakhogy ez önnön hibájából történt, saját magán kívül senkit nem okolhatott.
Még akkor is nevetett és sírt egyszerre, amikor az édesanyja hazaért.
A nő döbbenten nézett az előszobában szenvedő lányra, aztán gyorsan leguggolt mellé, és megfogta a kezét.
- Lily, mi a baj? – kérdezte aggodalmasan.
A lány nem reflektált a kérdésre, csak átölelte szülőjét úgy, mint nagyon régen, kislány korában, amikor rosszat álmodott.
A nő megvárta, amíg megnyugodott, aztán elhúzódott tőle. Kisimított egy tincset a lány arcából, majd ijedten annak homlokára tapasztotta a kezét.
- Lilyannah, mióta ücsörögtél itt, a földön?
- Ne... nem tudom – szipogta a kérdezett, és letörölt egyfrissen kicsordult könnycseppet.. – Azt hiszem, elég rég óta.
- Lázas vagy, kicsim. Nyugodj meg szépen! Megbetegszel a sok sírástól. Meg a hideg padló sem tesz valami jót. Gyere, engedek neked vizet a kádba, meg főzök finom citromos teát. Utána beszélgethetünk is, ha akarsz, de ha nincs kedved, akkor alszol egyet.
Lily lassan megfogta édesanyja felé nyújtott kezét, felállt, és elindultak a fürdőszobába.
Amíg levetkőzött, az asszony megnyitotta a csapot.
- Mássz be, addig megfőzöm azt a teát! Kicsit hideg lesz, de nagyon forró vagy, le kell vinnünk a lázadat - szólt az asszony, majd kisietett.
A lány a fürdőkádhoz araszolt, lassan belemászott a kádba. Legszívesebben rögtön kiugrott volna, hiszen majd’ meg fagyott, de tudta, hogy édesanyjának igaza van, ezért óvatosan elmerült a vízben.
A hideg annyira lekötötte a figyelmét, hogy nem is gondolt semmi másra. Már a csontjaiig átfagyott, mire az anyja újra belépett egy bolyhos, fehér törölközővel. Rögtön kiugrott a vízből, és hagyta, hogy bebugyolálják a puha, meleg anyagba.
- Ha még egy percig benne kellett volna maradnom, úgy járok, mint Leo DiCaprio a Titanicban* – szólt dideregve.
Mrs. Evans felnevetett.
- Ne butáskodj! Az óceánhoz képest ez olyan forró, gőzölgő tea, mint, ami a konyhaasztalon vár.
A lány erre megtörölközött, és gyorsan magára kapkodta a ruháit, már amekkora gyorsaságra képes volt a folyamatosan rátörő szédülés mellett.
A konyha felé vette az irányt, de az édesanyja inkább a szobájába küldte.
- Menj, feküdj le! Megágyaztam neked. Mindjárt viszem a teádat.
Lily hálásan elmosolyodott, s néhány perc múlva már a meleg ágyikójában szürcsölgette a forró italt.
Azon gondolkodott, hogy meséljen-e az anyukájának a történtekről. Szeretett vele beszélgetni, mindig minden gondját, baját megosztotta vele, de most fáradtnak, gyengének érezte magát, ráadásul biztos volt benne, hogy az első mondatnál elsírná magát, márpedig az nagyon nem hiányzott neki. Így amikor kiürült a csésze, megköszönte a teát, és jó éjt kívánt a nőnek, jelezve, hogy most inkább nem szándékozik beszélgetni.
Végülis a fáradtság megtette a hatását; öt perc múlva már az álmok birodalmában volt, s néhány órára elfelejthetett minden szomorúságot és fájdalmat, ami a szívét mardosta.

***

Másnap hétfő volt ugyan, vagyis tanítási nap, de Lily déli tizenkettő után néhány perccel ébredt fel.
Kiment a fürdőszobába, hogy kicsit rendbeszedje magát. Belenézett a tükörbe, s mosolyogva megállapította, hogy legutoljára akkor nézett ki ilyen borzasztóan, amikor Cameronnal és Gabyval túl sokat ittak a Gösser nevezetű kocsmában, és Jameséknek kellett őket hazacipelniük.
James… hát már megint nála lyukadt ki. Elkomorodott, fáradtan sóhajtott, aztán megmosta az arcát, majd felöltözött.
Amikor kiment a konyhába, az asztalon egy cetli fogadta.

Ebéd a hűtőben, főztem teát. Ha baj van, hívjál! Majd délután beszélünk.
Puszi, anya!

A hűtőbe be sem nézett, pedig tudta, hogy a kedvencét, spagettit találna benne, de egyáltalán nem volt éhes. Töltött magának egy bögre teát, megmelegítette, s azzal a kezében visszament a szobájába.
Épphogy belekortyolt a forró italba, amikor megszólalt a kaputelefon. Felnyögött, nem volt kedve senkihez, de azért kibotorkált a bejárati ajtóhoz.
Fölvette a kagylót, és beleszólt: - Ki az?
- Gaby és Cam.
- Nyitom.


- Cam, Cam! Olyan deja vu érzésem van – szólt Gaby, amikor már az előszobában álltak.
- Ugye? Nekem is. Mintha ma már láttuk volna ezt a savanyú ábrázatot…
- Pedig Lily arcán nem láthattuk, ő ugyanis nem volt suliban.
- Nem, nem. Valaki más arca kellett, hogy legyen – töprengett Cameron, majd fény gyúlt az elméjében. – Egy fiúé.
- Egy fiúé, akinek a neve „J”-vel kezdődik, és „ames Potter”-re végződik – tette hozzá Gaby.
- Hm… nem ismerős a név. Neked mond valamit, Lily? – fordult az Evans-lányhoz Cam.
- Nagyon poénosak vagytok- morgott Lily, majd betessékelte őket a szobájába.
- Te, Lily! Most ébredtél?
- Nem. Már nem aludtam… csak feküdtem.
- És miért is nem voltál suliban?
- Lázas voltam – vonta meg a kérdezett a vállát.
- Lázas? – ismételte Gaby meghökkenve. – Mi azt hittük, hogy amiatt a bizonyos fiú miatt lógtad el a napot.
- Hát… tulajdonképpen nagy szerepet játszott a dologban – vallotta be Lily kelletlenül.
- Bővebben? – türelmetlenkedett Cameron.
- Bővebben, nem csoda, hogy a miatta való több órás bőgés hatására belázasodtam.
- Tudtam, tudtam, tudtam! Annyira tudtam! - kiáltott fel Gaby.
- Mit?
- Hogy összebalhéztatok, vagy ilyesmi, és ezért vagytok kibukva mindketten.
- Éppenséggel nem vesztünk össze, csak...
- Igen?
- Nemet mondtam – foglalta össze a lényeget Lily.
- Ülj le! – szólt Gaby fejével az ágy felé bökve.
Mindhárom lány helyet foglalt a fekvőhelyen.
- Akkor most szépen elmesélsz mindent egészen onnantól kezdve, hogy szombat reggel James érted jött.
- Hosszú lesz – tiltakozott a vörös hajú lány.
- Van időnk – kacsintott Cam.
Lily sóhajtott egyet, majd belefogott a mesélésbe. Amikor a szombati eseményeket mondta el, barátnői mosolyogva hallgatták, de mire a végére ért, már rosszallóan csóválták a fejüket.
- Miért csináltad ezt Lily? Jó neked, ha szenvedhetsz?
- Én… nekem még kellett volna egy kis idő, hogy átgondoljam ezt az egészet. Túl gyorsan pörögtek az események. Egyik nap még utálom, másnap meg már az ő vállán sírom ki magam a szüleim válása miatt. Aztán mire észbekaptam, már a lépcsőház előtt csókolóztunk.
Cameron és Gaby összenéztek, pontosan erre a válaszra számították. Tudták, hogy barátnőjük gyakran nem mer a pillanat hatása alatt cselekedni, túl sokat gondolkozik.
- Tudom, hogy egy hülye liba vagyok, de egyszerűen nem tudtam azt mondani, hogy oké, akkor járunk. Azt kellett volna, de mindig mindent túlbonyolítok. Még a végén valami egyszerű lenne az életemben – fintorgott Lily.
- De legalább belátod, hogy rosszul döntöttél.
- Sokat érek vele.
- Igenis sokat. Felhívod Jamest, és elmondod neki, amit most nekünk.
- Nem lehet.
- Miért nem? – kérdezte ismét türelmetlenül Cameron.
- Mert ez a hajó elúszott.
- Ha szólnál neki, repülne vissza hozzád.
- Azt hittem hajóról beszélünk, nem repcsiről.
- Ne vicceld el, Lilyannah Evans! – szólt rá Lilyre Gaby. – Egy próbát mindenképpen megér. Ha elhajt, amire egyébként semmi esély nincs, akkor is mondhatod, hogy te megpróbáltad. De ha csak itt ülsz, és szenvedsz, akkor soha nem tudod meg, mi lett volna, HA…
- Jó, ne legyél már ilyen okos! – nyújtotta ki a nyelvét az Evans- lány. – Majd lesz, ami lesz.
- Reménytelen eset vagy – jelentette ki Cameron, aztán felállt, és átnyújtott Lilynek egy papírlapot. – Itt van a házi, szerencsére nincs túl sok. Mi most megyünk, gondold át, jó? Nem akarunk holnap két citromfejűt látni a teremben…


***

Éjszaka volt… sötét, hűvös, esős éjszaka.
Lily Evans felriadt álmából, és gondolkodás nélkül felkapta a mobilját.
Fejében egymást kergették a gondolatok.
”… Egy próbát mindenképpen megér. Ha elhajt, amire egyébként semmi esély nincs, akkor is mondhatod, hogy te megpróbáltad. De ha csak itt ülsz, és szenvedsz, akkor soha nem tudod meg, mi lett volna, HA…”
”… Szeretlek, Lil! Veled akarok lenni…”
”… gondold át, jó? Nem akarunk holnap két citromfejűt látni a teremben…”
”… Csak rajtad múlik, Lil! Két éve várok rád…”
Minden erejével a sírás ellen küzdött, miközben kikereste a névjegyzékből a hívni kívánt személyt.
Végül mégis kicsordult néhány könnycsepp, mikor meghallotta egy fiú álmos hangját a vonal másik végén:
- Halló!
- James… - nyögte a lány elfúló hangon.
- Lil? Mi a… tudod, mennyi az idő? – kérdezte James kicsit élénkebben.
- Öhm… negyed kettő – felelte tétován a kérdezett.
- Valami baj van?
- Hát…beszélnem kéne veled.
- Van miről?
- Van…
- Jó, hát akkor majd holnap beszélünk. Jössz suliba, vagy majd délután átugorjak?
- Nem érted, James – sírta a lány kétségbeesetten. – Nekem most kell beszélnem veled!
- Rendben, figyelj! Húsz perc múlva ott vagyok, oké? Csak ne sírj!

Húsz perccel később valóban leparkolt egy motor Lilyék lépcsőháza előtt.
A lány, miután letette a telefont, gyorsan felöltözött, és odalent várta James érkezését.
A fiú most szokásától eltérően bukósisakot is vett föl, tekintettel a zuhogó esőre, így az egyetlen száraz testrésze a feje volt, a ruháiból csöpögött a víz.
Bukósisakját és motorját hátrahagyva odasétált Lilyhez, aki egy erkély alatt állt, így őt nem érte az eső.
A lány lesütötte a szemét, arcán könnycseppek csorogtak le. James várakozón nézett rá, de ő még sokáig nem szólalt meg, össze kellett szednie a gondolatait. Aztán váratlanul...
- Ne haragudj! Ostoba liba vagyok, mindent elcseszek. Sajnálom, ha megbántottalak.
- Nem bántottál meg, csak… azt hittem, hogy… te is akarod- motyogta James.
- Így is van – felelte Lily határozottan, szemeit törölgetve.
- De azt mondtad…
- Tudod, nem könnyű bevallani egy olyan valakinek, hogy érzel iránta valamit, akit előtte évekig a pokolra kívántál.