Verőfényes napsütéses idő volt, a férfi mégis talpig feketében, fejére húzott csuklyában közlekedett London belvárosában. Többnyire szűk sikátorokon vágott át, de lehetetlen volt elkerülni a forgalmas utakat, ahol nagy feltűnést keltett fura öltözékével.
Csak pár perce hoppanált a Szent Mungó melletti zsákutcából. A feje tele volt kusza gondolatokkal, fájdalmas emlékekkel, és a képpel, ahogy Anne ül az ágya szélén, akár egy rongybaba és mered maga elé. A nővér szerint - aki azt hihette, a lány barátja, hisz’ egy mit sem sejtő kamasz fiú alakját vette fel -, a reggeli „epizódja” után kapott nyugtatóbájitalok hatása ez a természetellenes tompaság.
Nem szabad ilyen gyakran meglátogatnia őt, futott át az agyán már vagy ezredjére. Maradnia kell a havi egyszeri alkalomnál. De az elmúlt időszakban a szokottnál is ritkábban láthatta őt; muszáj volt bepótolnia.
Mintha ez jelentene bármit is, jegyezte meg magában keserűen. Fel sem fogja, hogy ott vagyok! Szegény kis Anne, mit tettek veled!
Megbosszulom…!
Egy gyerekzsivajos játszótér mellett haladt el. Kirázta a hideg ettől a hangtól, bár magának sem merte bevallani, miért. Egy pillanatra elfeledte mélabúját, és felnézett a fából készült, egyszerű játékokkal felszerelt térre. A gyerekek egymást kergetve, nagy élvezettel mászták meg az alig méteres mászókákat, csúszdákat, de Piton bánatos szemei a hintában ülő, vörös kislányon és az őt lökő, fiatal nőn akadt meg. Ők ketten kiríttak a nagydarab, hangosan traccsoló anyák, és kövér, zsibongó gyerekek tömegéből. Ők ketten, a nő és a kislány nem vegyültek el – csak együtt játszottak.
Sokáig nézte őket az utcáról, és fel is tűnt neki, hogy a nő milyen természetességgel tartja szóval az öt év körüli, nyugodt lánykát, akinek esze ágában sem volt hisztizni, mint ahogy a többi kölyök tette körülötte. Nem; kettejük társasága tökéletesen kielégítette a másikat, nem is igényelték az idegenek figyelmét.
Piton nem tudta volna megmagyarázni azt az érzést, ami hatalmába kerítette, miközben a távozó párost figyelte. Mikor a kislány lecsúszott a magas hintából, és automatikusan megfogta a nő kezét, még el is mosolyodott egy kicsit.

- Szóval egyszerűen csak sétáljunk be és üljünk le minden zárt osztályos beteg mellé, arra várva hogy valamelyik egy ép mondatban közölje a családfáját?
Harry és Ron az Abszol út vége felé vették az irányt, miután nagy nehezen megszabadultak Hermionétól és az őt kísérő Luna Longbottomtól. A fakószőke, álmatag tekintetű nőt maga Harry kérte meg, hogy tartson velük, mégpedig azért, hogy a kellő időben le tudják vakarni magukról Hermionét. Még maga Ron sem értette, miért volt ez olyan fontos.
- Nem akarom, hogy lássa, hogyan élnek ott a betegek – magyarázta Harry. – Megrázná őt.
- Igazad lehet – hagyta rá a barátja, nem túl meggyőzően.
Egymás mellett léptek be a kirakaton.

- Milly, neked volt macskád gyerekkorodban?
Emily fáradtan elnyúlt a Mennydörgő által rommá karmolászott kanapén.
- Amíg a bátyám rejtélyes úton el nem tűntette.
- És a tied is adott ki ilyen hangokat?
- Tüzel, Ava. Olyankor szoktak így berregni.
- Mit jelent az, hogy tüzel?
Emily egy pillanatra - vagy talán kettőre – elfelejtett levegőt venni. Mereven bámulta a plafont, és magában fohászkodott, hogy Ava magától lépjen túl a kérdésen.
Persze a kislány érdeklődve várta a választ, míg kedvence körbedörgölőzte harisnyás lábát.
- Hát… - ült fel a dada. – az azt jelenti… hm, tulajdonképpen ezt apád könnyebben el tudja magyarázni.
- Jó, majd rákérdezek.
- Nem kétlem. – Emily előre várta Harry arckifejezését.

A két férfi könnyedén jutott be a betegek közé, őket egy középkorú, ellenszenves, kissé molett ápolónő kísérte. Ron el is köhintette magát, hogy unja már ezeket az Umbridge-hasonmásokat, akikkel a Minisztériumban is folyton összefut.
- Most hogyan tovább? – kérdezte, miután a boszorka egy intéssel jelezte, ez az a folyosó, amit kerestek, majd faképnél hagyta őket.
- Hát, tiéd a bal oldal…
- Harry!
- Mi van?
- Nem lenne okosabb, ha együtt mennénk be hozzájuk?
- Ron, azt ne mondd, hogy félsz tőlük!
- Nem félek, csak fogalmam sincs, mi a jó eget csináljak, ha valamelyik rám ugrik!
- Annyira azért nem vagy jóképű!
- Harry, ne röhögj, ez nem vicces! Menjünk inkább együtt, jó?

- Ő lesz az, Ron.
- Egyedül mész – rázta meg a fejét Ron. Arca még a szokottnál is sápadtabb volt, tehát Harry jól sejtette: Ron retteg a pszichésen beteg emberektől. Egyszerűen nem tud velük mit kezdeni, képtelen kezelni őket, és ez megijesztette. És rajta kívül még hányakat!
- Rendben.
Az utolsó kórterem jóval kisebbnek tűnt az előzőeknél, de ebben csupán egy beteg lakott, nem kettő, mint a többiben. Vajon miért zárhatták el őt másoktól? Harry első látásra megsajnálta az ágyon ücsörgő, behatárolhatatlan korú lányt. Biztosan magányos, futott át az agyán.
Közelebb ment a lányhoz, figyelve arra, nehogy megijessze. Nem látta az arcát, a sűrű, sötét hajzuhatag eltakarta – a kezében szorongatott képet nézte elmerülten.
- Szia – köszönt Harry barátságosan.
A lány nem reagált.
- Az én nevem Harry. Téged hogy hívnak?
Semmi válasz. Most hogyan tovább? Az eddigiekkel szerencséje volt; a zárt osztályon kezeltek olyannyira el voltak zárva a külvilágtól, hogy szinte felvidította őket, ha magukról beszélhettek – persze a maguk módján. Volt olyan, aki pálca nélkül bájolta fel a falra a családfáját, volt, amelyik legilimencia segítségével tudatta velük a származását, de előfordult, hogy az épp beteglátogatóban lévő anya, testvér, férj világosította fel őket.
De vele mit kezdjen?
- Anabell – hajolt közelebb hozzá Harry.
A lány megrezzent. Nagyon lassan felnézett rá – a szemei döbbenetesen értelmesek voltak.
- Így hívnak? Anabell?
Bólintott.
- Anabell, mondd… - mit is mondjon? Harry elbizonytalanodott. – Mondd, szokott hozzád látogatóba járni valaki?
Anabell erősen megrázta a fejét, és újra a kezében szorongatott képre meredt. Kizárta a férfit a tudatából.
- Anabell – próbálkozott újra Harry. Valahányszor kimondta a lány nevét, ő mindig megrezzent egy kicsit, mintha álmából ébresztené a szó. – Kit szeretsz a legjobban a világon? Kit szeretnél újra látni?
- Apát.
A hangja távoli volt, akárha barlang belsejéből szűrődött volna ki, Harryt mégis maga a válasz ütötte szíven. Egy másodperce Avát látta Anabell helyén, az ágy szélén, és ez nemes egyszerűséggel megrémítette: hiszen elég egy átok, amit egy ellensége küld rá, és Ava ugyanígy végzi, ahogy ez a szerencsétlen gyerek.
- Hogy… hogy hívják apát? – Harry hangja többször is elcsuklott, mikor ezt kérdezte. Alig várta, hogy hazaérjen, hogy újra lássa Avát, hogy tudja, jól van és hallja, ahogy nevet.
Anabell tétovázni látszott. Gondolkodott azon, mit mondjon annak az idegen férfinak mellette, de végül csak a képét nyújtotta felé. Harry lenézett a fotóra – és megfordult vele a világ.

- Na? Ő az, akit keresünk? Anabell Madison?
Ront, Hermionét és Lunát a kórház kirakatával szembeni frissen nyílt fagyizó teraszán találta meg. Nem emlékezett rá, hogyan jutott ki a Szent Mungóból. Csupán Hermione simítása térítette magához, amikor leereszkedett mellé az asztalhoz.
- Anabell Madison Piton – nyögte.
Három elkerekedett szempár nézett vissza rá, követelve a bővebb magyarázatot.
- A Madison keresztnév, nem családnév…

Harry nem fáradt azzal, hogy a liftbe hoppanáljon – most egyenesen az előszobát célozta meg. A halk pukkanásra, mely a jöttét jelezte, két kíváncsi fej bukkant elő a konyhából, s mosolyodott el a látványára.
A férfi, mint egy őrült száguldott a szálldosó hajú gyerkőchöz, majd lekapva őt a pultról, Mennydörgő mellől, szorosan magához ölelte.
- Szia… apuci – nyöszörögte boldogan Ava. Apja olyan erősen szorította, hogy alig kapott levegőt, de élvezte, mert Harry ritkán csinált ilyet. Igaz, mindig könnyedén kicsikarta tőle, de az ilyen spontán érzelemkitörések elég távol álltak „apucitól”.
- Történt valami? – kérdezte Emily aggódva a serpenyőt rázogatva a tűz fölött.
- Semmi – felelte Harry, és lazított az ölelésen. Persze Ava rögtön fészkelődni kezdett a karjában. – Csak nagyon hiányoztatok.
Hiányoztatok… Emily figyelmét nem kerülte el a többes szám, sem az, milyen sokatmondóan néz a férfi a szemébe. Sokatmondóan, mégis egyértelműen. A lány szíve a torkába ugrott a pillantásától.
- Apa?
- Igen?
- Mit jelent az, ha egy macska tüzel?
Harry erre közel ugyanolyan arcot vágott, mint amilyen Roné lehetett, mikor Emily az orrára csapta az ajtót.