16.- Új barát…

- Az egész éjszaka előttetek áll, a kastéllyal egyetemben! – hallom Dumbledore dörgő hangját, majd az amúgy is megbűvölt Nagyterem mennyezetéből gigantikus méretű cukrok, és nyalókák hullanak alá. Hát köszi… én meg itt éhezek.
Hirtelen a fejemen landol egy keményebb… cukor. Cukor?! – EVANS TE MÁZLISTA! EVANS…
- Evans! Lily, ébredj már! – vág hozzám valaki valamit. Valami keményet…
- EZ FÁJT! – kiáltok álmosan, majd körbenézek. Tonks áll a fejem fölött. – Tíz pont a házadtól te hisztis liba! – morgom, majd visszahelyezkednék.
- Aha, az a te házad is… - válaszolja.
- Ártani nem árt… Hol az a cukor?! – éppen visszazuhannék –szó szerint- legédesebb álmaimba, midőn a kisasszony rám ugrik.
- EVAAANS – hörgi.
- MEGÖLSZ! – sikítok fel. – Mi a fészkes fenét akarsz? Miért nem hagysz nekem békét?! – csattanok fel.
- Hm… ha már büntiben vagyok, legalább társaságom legyen! – dörzsöli az állát.
- Ja, tényleg… - roskadok vissza a karfára. – Mennyi az idő?
- Mindjárt fél tizenegy – tájékoztat készségesen. – Na mit kell csinálnom?
- Előbb szedegesd össze, amiket Remushoz vágtál, utána meglátjuk…
- Oké – sóhajt kevésbé lelkesen, mint az előbb. – De ne aludj vissza! Inkább beszélgessünk.
- Jól van… jó, nem alszom! – emelem fel a kezeimet védekezően, mikor ismét rám vetné magát. – De miről akarsz beszélgetni?
- Igazából nem tudom… vagyis… tudom, de… - hebegi.
- Tonks… - lengetem meg a karom az orra előtt. – Itt vagy? Roxfort hívja Tonksot…
- He? – ébred fel a révedezésből. – Játszunk úgy, hogy egyet én kérdezek, egyet te!
- Jó reggelt – morgom. – Oké, kérdezz csak! De a kezed is járjon, ne csak a szád!
- Igenis! Miért haragszik rád James? – darálja a kérdést.
- Nem haragszik, csak valami piszkálja a csőrét – válaszolok higgadtan. - Miért kérded?
- Mert láttam, mikor kirohant. Meg amikor nem hagytad hogy megcsókoljon. Meg hogy milyen volt a hangja. És mert már mindenkinek feltűnt…
- Oké-oké! Nem haragszik egyikünk sem, csak… - a mondat befejezetlenül marad, én pedig az ablakhoz sétálva bámulom a parkot.
- Csak? – térít magamhoz Tonks hangja.
- Nem tetszik neki, hogy aggódom érte… - vonok vállat.
- Van okod aggódni? – kíváncsiskodik.
- Szerinted? – nézek rá megütközve. – Van-e oka az ember lányának aggódni, ha a szívszerelme egy vérfarkas mellett rohangál a teliholdfényes éjszakákon?! – kiáltok fel keserűen. – Nem bántom Remust, tudom hogy nem ő lesz a hibás, ha történik valami… de érzem hogy valami történni fog…
- Nem bízol benne? – kérdezi olyan halkan, hogy alig hallom.
- Miért ne bíznék? Milliószor átverhetett volna, mégsem…
- Lily, bízni valakiben nem csak arról szól, hogy átvertek-e valaha, vagy sem… - motyogja szemlesütve. – Hanem hogy mer-e rád támaszkodni az ember lelkileg, vannak-e titkaitok, és…
- Értelek… akkor ezek szerint nem bízom benne. – Mélyről feltörő sóhaj hagyja el ajkaimat. – Ezért ordibáltál Remusszal? Ezért vágtál egy csomó ronda dolgot a fejéhez? Mert azt hiszed… azt hiszed becsapott… - hangom elhalkul, és pislogás nélkül meredek magam elé.
A felismerés, hogy meg tudom nevezni az érzést, ami az elmúlt napokban végigkergetett az iskola folyosóin, éles fájdalomként hasít a szívembe. Visszasétálok a kanapéhoz, és lezuhanok rá. Térdemen könyökölve tenyerembe temetem arcom. Zokogni volna kedvem a saját ostobaságomtól. És még csak nem is én jöttem rá, hanem egy kislány magyarázza el, mit jelent a bizalom! Nem hiányolom a lelki furdalást hogy „és még én haragudtam Jamesre!”, mert nem is haragudtam rá. De nem gondoltam volna, hogy ekkora a baj. Bizalom nélkül szeretni valakit? Ez olyan lehet, mint a sótlan rizs. Vagy a csattanó nélküli vicc. Tudom, hogy csak a bizalomra helyezni az emberi kapcsolatokat legalább akkora balgaság, mint besétálni egy éhes oroszlánokkal megtömött ketrecbe… de hogy bizalom nélkül az élet ugyan ilyen ízetlen legyen…
Lehet hogy a bizalom egy fontos fűszer az Élet főfogásához? Ha azt kihagyod valamiből, kidobhatod az egész főztödet? Vagy ha túl sokat használsz belőle, az eredmény ugyan az lesz? Mindig pontosan el kell találnod, hogy mennyi is kell bizalomból? Lehet, hogy a méricskélés hozza meg az izgalmat is? Mármint hogy, izgalom kell ahhoz, hogy érdekeljen valami, élni pedig nem lehet érdektelenül! Szóval a bizalom is egyfajta lételem. Nem fizikális lételemekre gondolok, mint a lélegzés, az evés, vagy az ivás, hanem inkább a szellemiekre. Például a szeretet is lételem, a társasági élet, és… és a bizalom is.
Akkor… ezért érzem úgy, hogy baj lesz. Ezért féltem őt annyira. Mert nem hiszem el, hogy tényleg olyan jól tud vigyázni magára, mint amekkora szája van. De, ez a játék nem egy kis párbaj! Itt most semmi hasznát nem veszi a pálcájának…
Tonks hüppögése térít észhez. Nem tudom mióta ül mellettem sírva…
Vigasztalón átölelem a vállát.
- Én… én bíztam benne – hüppögi. – Szeretem… jo-jobban, mint… mint bármi mást! Er-erre ne-neki… a-annyi is gondot okoz, hogy… hogy elmondja hogy… hogy vérfarkas! – kiált fel.
- Ugyan már! – próbálom csitítani, de úgy látszik ez csak olaj volt a tűzre. Tonks lángoló tekintettel néz vissza rám.
- Ezt te sem gondolod komolyan… Te mégis mióta tudod, hogy mi a baja? – támad nekem.
- Bármilyen hihetetlen is, de csak pár napja. És én sem csalódtam kisebbet benne, pláne bizalom terén! De akkor sem érdemli meg, amiket a fejéhez vágtál! – válaszolok szigorú hangon.
- Talán igazad van… - morogja, miközben pulcsija ujjával letörli az arcát.
- Nyomás takarítani! Kíváncsi vagyok milyen az a bál!
- Értettem főnök! – szalutál vigyorogva, majd felturbózva magát kitakarítja az egész helységet.

Bármekkora határozottsággal élt is bennem hét elején, hogy a halloween-i bál ostobaság, mégis kíváncsi lettem. Nemcsak a jelmezekre, de a hangulatra, az emberekre, a viselkedésükre, és egyáltalán, az egész bálra! Hiszen Dumbledore se rendez minden nap bulit, egész éjszakás kimaradással, és pláne nem bocsátja a kastélyt a megtébolyodott diákság számára, mint álmomban. Talán ő maga is bezombult kissé, vagy ki tudja?!
Pár órával később, hála Tonks hipersebességének el is indulhatunk érdeklődésem kielégítésére…
Alig lépünk ki a portrén, máris egy csapat részeges (?!) szellem libben át rajtunk. Kellemetlen borzongás fut át rajtunk, majd megyünk tovább.
A fáklyákat ideiglenesen kivonták a forgalomból, helyettük hatalmas, alattomosan vigyorgó sütőtök-lámpások vannak kihelyezve tíz méterenként a fal tövébe. Néha jeges szél lebbenti fel a fali szőnyegeket, vagy csak elsuhog a fejünk felett, vagy rajtunk keresztül. A festmények idegborzongató hangon cseverésznek szívbajos történeteket mesélve egymásnak. Még a lovagi páncélok is meg vannak bűvölve, amitől a legváratlanabb időben kezdenek nyikorogva, csattogva szteppelni, vagy éppen valamilyen osztrák táncot lejteni, mellé jódliznak is. Elég hamisan… Tonksszal jókat nevetünk, habár igazság szerint nekem néha jeges verejték csúszkál a hátamon fel s alá… De ez az adrenalin-termelés, túltermelés is jó valamire. Én is hiperaktivitásba vágok át, és egyre jobban élvezem az egészet. Az már csak hab a tortán, mikor a Nagyterem ajtaját kinyitva egy nagy csapat denevér röppen ki.
- Megjöttünk… - nyögöm két nevetőgörcs között.
- Irány a cukrostál! – veszi fel céltudatos énjét Tonks hirtelen.
- Na igen, de melyik? – kérdezem kipirult arccal.
- Amelyikben a legtöbb van! – Arcán mohó vigyor jelenik meg, majd beveti magát a terembe…

Már az összes zsebem tele van cukrokkal, két kezemben négy hatalmas nyalóka vigyorog, én pedig kábultan nézek ki a fejemből. Kezdek kiszáradni, és az előbb adrenalinszint, most valahol a béka feneke alatt villog.
- Lily… - szólít meg valaki.
- Helló! – vigyorgok kábán Biancara.
- Hogy-hogy lejöttél? – csodálkozik.
- Éhes voltam… - vonok vállat. – És már Tonks is régen végzett.
- Ittál valamit? – kérdezi gyanakodva.
- Kinéznéd belőlem?! – méltatlankodok. – Egyébként, megesküszöm neked, hogy semmit. Csak végigjöttem a kastélyon! Jobb, mint egy kommandós-bevetés!
- Ilyen félelmetes? – ér mellénk Adrian is.
- Ó, szia! Nem, vagyis inkább izgalmas… - felelek.
- Minden oké? Kicsit összeaszalódott a szád…
- Áh, csak szomjas vagyok – legyintek, mire Bianca felém nyújtja a poharát. – Nem baj? – kérdezem szégyenlősen, majd kiiszom a pohárból a… a vizet.
- James? – kérdezi Adrian.
- Hol? – fordulok körbe.
- Én is azt kérdezem…
- Ja… James még él, nem tudom hol van… - hangzik a tömör válasz. – De nem is érdekel… momentán - dörmögöm.
- Veszekedtetek? – kap az alkalmon unokabátyám, de mikor megrázom a fejem idegesen felcsattan – Ne csináld már! Az egész kastély tudja, hogy milyenek vagytok egymással, ha rátok jön az öt perc! Mindenki látja, hogy pár napja, ha senki nem figyel, olyanok vagytok egymással, mint a jégcsapok!
- Csilingelők? – kérdezek vissza ártatlanul.
- Nem, hűvösek…
- Óó… Nos, nem a kastély pletykafészkeire tartozik, de volt egy kis nézeteltérésünk, és még mindig csattog az ostor. De nem adom meg az iskola pi… csibéinek azt az örömöt, hogy szakítunk! Inkább belerokkanok míg… míg sikerül elfogadnom a harci felállást. Ennyi. Jó mulatást a továbbiakban! – majd könnybe lábadt szemekkel kivágtatok a teremből.

Bármekkora meglepetést is okoz a felfedezés, de a tóparton kötök ki. Egy kisebb kőhalomra huppanok le és… és gyönyörködöm a tó tükrében visszatükröződő teliholdban.
Nem érdekel mennyire van hideg, hogy milyen csípős a szél, hogy milyen hangosan koccannak össze a fogaim. Hanyatt fekszem, és tovább bámulom az eget.
Tiszta, ragyogó égbolt, tele csillagokkal, és középen a hold. Olyan nagyon közel hozzám… Úgy érzem, ha kinyújtanám a karom, elérném. De nem férne el az ölelésemben, ahhoz ő túlságosan is nagy. Elég vicces, de a tyúkanyó jut róla eszembe, ahogy maga köré gyűjti a kiscsibéit. Morbid…
Mégis, próbaképpen az ég felé nyúlok, és bár nem érem el a holdat, de úgy érzem, mintha ő barátságosan simogatná tenyerem. Melegség tölt, és kellemes borzongás használja futópályának a testem. Tetőtől talpig…
Akkor szoktam ilyet érezni, mikor James velem van… mikor megcsókol…
James…
Hogyan lehet valakihez ennyire ragaszkodni? Hogyan lehetséges az ilyen mérhetetlen kötődés valaki iránt? Hogyan érezhetem magam ennyire elveszettnek nélküle? És mégis…
Mégis… talán akkor vagyok önmagam. Ki tudja?!
Nem engedhetem hogy ennyire közel kerüljön hozzám! Mert minél magasabbra repít a szerelmével, annál nagyobbat fogok esni, ha véget ér a varázs. Egyszerűen nem szabad engednem, hogy ne tudjak élni valaki más nélkül! Nem szabad… Egyszerűen nem…
Egy könnycsepp gördül le halántékomon. Majd még egy, és még egy…
Hosszú percek múlva a könnyek elapadnak, lelkem mélyéről pedig szaggatott sóhaj tör fel..
Nem tudom mennyi ideig lesz még az enyém, és nem is érdekel, de nem akarok ilyen bolond lenni egész idő alatt. De… mondjam azt, hogy „oké, mostantól bízom benne!”? megy ez egyik pillanatról a másikra?
A ki nem mondott kérdésre egy távolból felhangzó farkas üvöltése a válasz. Talán Remus az… Üvöltései egyre közelebbről hangzanak… Nem érdekel. Mintha nem is hallanám. Mintha szándékosan nyomnám el a belsőmben felbúgó sziréna hangját…

- Meg fogsz fázni! – figyelmeztet egy kellemesen mélyebb hang. A hang gazdájával már nem annyira vagyok jóban, a múltkori kviddics edzés óta…
- Adam – motyogom mint egy köszönésképpen.
- Baj van? – kérdezi mellém telepedve.
- Legyen? – kérdezek vissza.
- Lesz, ha nem megyünk vissza…
- Menj csak, én jól érzem magam… - de hangosan összekoccanó fogam elárul.
- Persze, és karácsonyra majd műfogsort kapsz, mert az eredeti kivacogja magát a helyéről… - dörmögi fejcsóválva. Elképzelem az egészet, és felnevetek. – Na gyere – húz fel -, meghívlak egy kakaóra…
- Kössz – motyogom hálásan. – De a konyhai kakaó ingyen van.
- Igaz – bólint vigyorogva.
Némán tesszük meg az utat a konyháig. Ugyan egy szót sem szólunk, a csend mégsem kínos vagy feszült. Megcsikizem a körtét, majd a kilincset lenyomva belépünk a helységbe. Vagy tíz manó azonnal elénk veti magát…
- Csak két bögre kakaót szeretnénk – szólal meg Adam, mielőtt ellepik a manók. Majd elrángatom az egyik sarokban álló kis asztalhoz, amit négy szék vesz körbe.
- Szóval? – nézek rá nagy szemekkel.
- Mi szóval? Én is ezt akartam kérdezni… - motyogja.
- Hogy-hogy nem vagy a bálban? – kérdezem komolyan.
- Unalmas volt a párom – von vállat. – És a sok cukortól már kilyukadnak a fogaim. Márpedig a cukorzabáláson kívül nem lehet mit csinálni egy haloween-i bálon, ha a partnered kipécézett magának egy mardekárost…
- Fogadjunk hogy Hannah volt a párod! – forgatom a szemeimet.
- Fogadjunk, de honnan tudtad? – vigyorog.
- Hatodik éve a szobatársam. Hatodik éve tudom róla. Hogy vonzzák a rosszfiúk. Hatodik éve tudom, hogy vérmániás, és legalább ennyi ideje tudom, hogy mennyire nem normális a csaj… - magyarázom türelmesen.
- Legközelebb tedd meg azt az apró szívességet, hogy figyelmeztetsz ha a közelébe érek! – mosolyog fejcsóválva.
- Meglesz! De neked sem lesz már több Roxfortos halloween-i bálod!
- Igaz, de idén még vár ránk két bál, plusz a végzősök bálja – mondja mosolyogva.
Különös, eddig észre sem vettem…
- De most te jössz – böki meg a vállam. – Mit kerestél kint?
- A protkómat – vigyorgok, mire felnevet.
- De most komolyan…
- Semmit. Csak valahol kellett egy kis nyugi… - felelek vállat vonva.
- És a tóparton találtad meg… - bólint.
- Aha. Jó messze elfutott az a nyugalom. De utolértem és…
- És megnyugodtál? – kérdezi mosolyogva. Én pedig a pajkosan csillogó kék szemekbe nézve nem tudom azt mondani hogy „igen”. – Vagyis nem. Jamesről van szó? – kérdezi, és én úgy érzem magam, mint akit hipnotizáltak.
- Róla is… Hogyan lehet szeretni valakit bizalom nélkül? – tör fel belőlem a kérdés, mintha tőle várnám a megváltó válaszokat, amitől helyre rázódnak agyam fogaskerekei, amik per pillanat kisiklani készülnek. Adam mélyet sóhajt.
- Igazán szereted? – kérdezi végül, mire egy bólintás a válasz.
- Sosem éreztem még ilyet senki iránt. Ugyanakkor… sosem féltem senkitől ennyire, mint tőle – fejezem be a mondatot magam elé meredve.
- Ezt hogy érted?
- Sosem féltem ennyire a jövőtől. A reggelektől, hogy vajon mi lesz ma? Túlságosan is fontos nekem ahhoz, hogy elveszítsem. És éppen ezért a legkisebb baki… a legkisebb botlás is… azt sem lehet majd helyrehozni… - nyögöm keserűen.
- Értem… Ennyire nem bízol benne? – kérdezi mosolytalanul, de kedvesen.
- Úgy látszik. De… próbálok nem foglalkozni ezzel a kisördöggel… - hozom fel mentség gyanánt.
- Azt jól teszed – bólint. – Nem az az érdekes mi lesz, hanem ami most van…
- Igenis főnök! – mosolygok rá.
- Mikor jössz vissza a csapatba? – vált témát hirtelen.
- Milyen csapatba? – rökönyödök meg.
- Abba, amelyiket egy hónapja otthagytad. Amelyikben terelő vagy, és amelyiknek a tagjai felbosszantottak, és ezért utólagos bocsánatodért esedeznek…
- És amelyikben te vagy a szóvívő? – vigyorgok rá.
- Úgy valahogy – nevet. – Szóval?
- Mondjuk holnap? – mosolygok titokzatosan. – Elvégre nem maradhattok egy terelővel!
- Köszönöm… - motyogja.
- Micsodát? – kérdezek vissza mohón, de csak legyint. – Én is köszönöm, de most már igazán visszamehetnénk… Kezdek álmos lenni, és az időt sem tudom pontosan.
- Négy múlt – tájékoztat. – Jól eldumáltuk az időt!