6. fejezet

Egy apró kérés

Lily a fa alatt ült, csak bámulta a tó vizén tükröződő Holdat. Még sosem látta ennyire fényesnek. Rabul ejtette tekintetét, míg fejében kuszábbnál kuszább gondolatok futkostak, össze-vissza. Úgy érezte, már soha nem fog rendet tenni elméjében. James Potter teljesen megváltozott. Na, jó talán nem teljesen, még mindig meg van az a gyerekes, tekergős énje, meg persze az egoizmusa, de valahogy mégis komolyabb, érettebb. Még a végén tényleg elhiszi neki, hogy szereti őt. Neeem, azért azt mégse. Pedig, ha tudná… ha tudná, hogy mennyire szeretné ő azt, hogy, azok a szavak igazak legyenek. Eleinte valóban idegesítette a fiú, de most… most fülig szerelmes belé, csak éppen még magának sem hajlandó ezt elismerni. Minek a felesleges kínzás, hiszen biztos, hogy csak játszana vele is, mint a többiekkel. Mitől lenne ő különb, az eddigi lányoknál?

Felsóhajtott… akkorát lélegzett, hogy úgy érezte, menten kiszakad a mellkasa, a beáramló fagyos levegőtől, mintha így akarna megszabadulni minden tehertől. És akkor, most még Perselus is… Miért épp most akar vele beszélni? Amióta, azt mondta neki év elején, hogy Potter talán megváltozott, azóta hozzá sem szól, és erre most, tessék.

Halk, szinte nesztelen léptek zaját hallotta a háta mögött. Hirtelen felugrott, és megfordult. Csak a mardekáros fiú közeledett felé, kettesben voltak, ahogy azt Piton kérte. Illetve, azt gondolták, nem is sejtették, hogy a közelben négy roxforti társuk, egy megbokrosodott fúriafűz felé rohan, hogy még időben eltűnhessenek az esetleges kíváncsi szemek elől, ők azonban észrevették a tölgy árnyékában állókat, de nem volt idejük arra, hogy velük foglalkozzanak. Az idő volt az egyetlen, amit különös pontossággal kellett most beosztaniuk.

-         Köszönöm, hogy eljöttél – törte meg a csendet végül Perselus.

-         Ha egy barát hív, nem szokás nemet mondani. – Lily megengedett magának egy egészen halvány mosolyt, amit azonban a szemben álló, vagy nem vett észre, vagy nem akart viszonozni. Erre a lány is újra elkomolyodott.

-         Miről akartál velem beszélni? És miért pont ilyenkor? – Az óra már elütötte az éjfelet.

-         Csak szeretném tudni, hogy még mindig számíthatok-e rád, mint barátomra?

-         Hogy kérdezhetsz ilyet? - Lily közelebb lépett, és meg akarta fogni a fiú kezét, de az elhúzta.

-         Ne játssz velem! – Piton szeme vészjóslóan villant. Furcsa, a héten már másodszor hallotta ezt a mondatot, és ahogy akkor, úgy most sem értette.

-         Mégis, miért tenném?

-         Mondjuk, Potter miatt. Tudod jól, hogy érzek és mégis… úgy látom, mostanában igencsak keresed a társaságát…

-         Nem én keresem az övét, hanem ő az enyémet, és, ha nem vetted volna észre, ez már évek óta így van. Érdekes, hogy eddig nem zavart.

-         Eddig azért nem zavart, mert nem láttam azt a kis titkolt mosolyt az arcodon, valahányszor Potter nem figyelt rád. Nem láttam, hogy órákon rajta felejtenéd a tekinteted, miközben ki tudja, miről álmodozol… - Lily elpirult, nem gondolta volna, hogy ezeket bárki is észrevette, hiszen még Alice sem szólt egy szót sem, de tévedett.

-         Nem tudom, miről beszélsz.

-         De, nagyon is tudod, engem nem tudsz becsapni. – Piton hangja érezhetően megemelkedett.

-         Ne csináld ezt!

-         Mit?

-         Nem tudtam, hogy beszámolóval tartozom a szerelmi életemről.

-         Szóval, most már szerelmi életed is van Potterrel?

-         Nem így értettem.

-         Szerintem pedig, igenis, így van értelme ennek a mondatnak.

-         Olyan elképzelhetetlen az, hogy ő is képes megváltozni? – kérdezte most már ő is kiabálva.

-         Potter sosem fog megváltozni, miért nem érted ezt meg? Ő sosem fog úgy szeretni, ahogy én tudnálak – Piton szinte már ordított.

-         Én, viszont lehet, hogy már beleszerettem… - a lány hangja a mondat végére elhalkult, de még így is elég hangos volt ahhoz, hogy a szemben álló meghallja.

-         Az nem lehet. NEM! - Lily fel sem fogta, mi történik, Perselus kezében hirtelen ott volt a pálca, és egyenesen rászegezte. A dühtől eltorzult arccal mondta ki az átkot.

-         Sectumsempra. – Mire a lány észbe kapott, már késő volt. Száz sebből vérzett, és ájultan rogyott össze a fűben.

-         Ne – nyögte a fiú –, ezt én… ezt én nem akartam… - A rémülettől mozdulni sem tudott, mintha egyenesen a földhöz betonozták volna. - Mit tettem? – Agya teljesen kizárta a külvilágot, így nem hallotta, ahogy valaki a pálcát elhagyó fény irányába rohan, és amint közelebb ér, kiáltva mondja ki a nevet, és térdre borul a lány mellett.

-         Evans… Lily… Lily térj magadhoz, hallasz engem? – A hang hirtelen felé fordult. – Mit tettél vele, te szemét? – Karjába vette a földről az ernyedt testet, és most rohan vele egyenesen a kastélyba, de közben visszakiált – Ezért még számolunk, te rohadék…

James Potter futott a gyengélkedő felé, ahogy csak a lábai bírták, Perselus Piton pedig nem tehetett semmit. Nem tudta meg nem történté tenni, amit tett, csak meredt maga elé, mintha valamit keresne a távolban, majd fél óra múlva, lassan, remegő lábakkal indult a kastély felé. Nem félt ő Potter haragjától, már megszokta a Griffendélesek folytonos támadásait… Nem… amitől ő rettegett, az az volt, hogy elveszíti… elveszíti az egyetlent, akit valaha képes volt szeretni. Nem tudta miért tette, amit tett, agyára szürke köd ereszkedett a dühtől, nem akarta… szinte ki se mondta az igét, és mégis megtörtént…

-         Madame Pomfrey! Madame Pomfrey! – A javasasszony csak többszöri kiáltásra jött elő.

-         Potter, már megint maga az? Mégis mit akar ilyenkor? – Tekintete megakadt a fiú riadt arcán, majd a James karjaiban vérző lányon. Többet egy szót se kérdezett.

-         Tegye le oda! – utasította a fiút, és rámutatott az egyik ágyra. James engedelmeskedett.

-         Jó, most pedig menjen, és várjon kint! Ha sikerül stabilizálnom az állapotát, azonnal szólok. – Egy utolsó pillantás Lilyre, és kiment. A zár halkan kattant, ahogy becsukta az ajtót. „Ha sikerül”. Mi az, hogy, HA? De hiszen, azonnal idehozta. Mégis mi a fenéért ne sikerülne?!

Teljesen kétségbeesett. Különböző szörnyűségeken törte a fejét, hogy mi történhet Lilyvel, mikor már kellőképpen megrémítette magát, akkor azon kezdett gondolkodni, hogy milyen válogatott átkokat fog végrehajtani Pitonon. Hajnali három körül járhatott, mikor lépteket hallott a folyosó végéről.

-         Ágas! Már az egész kastélyt tűvé tettük érted. Tudod, mennyi az idő? Mégis hova rohantál úgy a szellemszállásról? – Remus ijedt szemeivel találkoztak az övéi.

-         Piton megtámadta Lilyt – hangja remegett az indulattól és a félelemtől.

-         Hogy mi? – ezt már Sirius kérdezte.

-         Merlinre, ne ordíts! Felvered az egész kastélyt – rivallt rá Holdsáp, majd leült James mellé.

-         Mi történt?

-         Nem tudom… elkéstem… nem voltam ott -  hangja a pillanat egy töredékére elcsuklott, majd visszatért belé az eddigi ideges remegés és az önvád. – Nem voltam ott, hogy megvédjem. Mire odaértem, már rég kimondta az átkot.

-         Melyik átkot használta?

-         Sectumsempra… – Ágas összerázkódott, ahogy újra maga előtt látta Lily vérző, ájult testét. Sirius, Remus és Peter pedig egyszerre nyögött fel.

Ekkor kinyílt a gyengélkedő ajtaja, és a javasasszony lépett ki rajta. Kissé meglepődve tapasztalta, hogy nem csak egy, hanem négy diák ül odakint, de a helyzetre való tekintettel, ezúttal, nem tette szóvá a dolgot.

-         Potter, jöjjön be, azt hiszem, most már minden rendben, szerencse, hogy ilyen gyorsan ideért vele, különben… A többiek, ha akarnak, idekinn várhatnak, de egyelőre csak egyesével lehet látogatni a hölgyet. – James ránézett barátaira, akik bátorítóan bólintottak, majd bement. Lily békésen szuszogott az ágyon, egyik keze a mellkasán pihent, a másik pedig az oldalán.

-         Azt hiszem, magánál van, de ne fárassza le nagyon, pihenésre van szüksége. – James bólintott, és az ágyhoz lépett, Madame Pomfrey pedig visszament a szobájába. A fiú megfogta a lány kezét.

-         Jól rám hoztad a frászt, Evans – próbált mosolyt erőltetni az arcára, Lily is így tett.

-         Semmi gond, Potter, ha nem lennék ilyen fáradt, akár versenyt is futhatnánk a tó körül. – Szája mosolygott, de szemei elárulták, tisztában van vele, hogy alig fél órája még élet, és halál között lebegett.

-         Köszönöm – mondta végül.

-         Mit?

-         Hogy segítettél.

-         Nem segítettem… elkéstem…

-         Ez nem igaz, épp időben érkeztél. – James ekkor jött rá, hogy még mindig fogják egymás kezét, de meglepetésére, úgy látszott ezen nem csak ő, hanem Lily sem akar változtatni.

-         Hogy érzed magad?

-         A körülményekhez képest, azt hiszem, jól. – Nehezére esett beszélni, és ezt megmentője is észrevette.

-         Jobb lesz, ha most megyek. Pihenned kell! – nézett rá szigorúan, és már indult is kifelé, mikor Lily utána szólt.

-         Potter!

-         Igen? – visszafordult, és kérdőn nézett az ágyra.

-         Szeretnék kérni valamit.

-         Amit csak akarsz – mosolygott.

-         Szeretném, ha… - lesütötte a szemeit, előre félt a fiú reakciójától –… ha nem bántanátok Perselust. – Hirtelen éles fájdalom hasított belé, és felszisszent. James ezt már végképp nem értette.

-         De hát…

-         Nem… kérlek… ne ellenkezz! Csak most az egyszer – újabb nyögés –, ha, csak egyetlen egy mondat is igaz volt abból, amit nekem mondtál, akkor megteszed, amit kértem.

-         De, miért? – Sok mindenre számított, csak arra nem, amit végül válaszként kapott.

-         Mert… mert ő a barátom. – James tekintete megkeményedett.

-         A barátod? Miféle barát az ilyen?

-         Kérlek, nem nekem szánta, amit tett, hidd el, tudom.

-         Akkor meg, mégis kinek?

Neked, gondolta magában a lány, és észre sem vette, ahogy ajkai némán tátogják a szót.

-         Az nem fontos – mondta végül hangosan, Potter csak megcsóválta a fejét.

-         Nem tudom megígérni, hogy nem teszek semmit, csak azt, hogy legalább megpróbálom.

-         Azt hiszem, már ez is több mint, amit vártam…

-         Jó éjszakát, próbálj meg pihenni. Alice-nek csak reggel szólok, gondolom, te is, így látod jónak.

-         Igen. Köszönöm, és neked is jó éjszakát. – James kisétált az ajtón, majd elmesélte barátainak, mit kért Lily, akik erre felöltöttek egy olyan döbbent arckifejezést, amit Ágas hét év alatt egyszer sem látott az arcukon. Na, jó talán akkor, mikor bejelentette, hogy márpedig neki Lily Evans kell, de azóta, és azelőtt soha.

Ezután némán visszaballagtak a Griffendél toronyba. Bevetették magukat az ágyukba, és lassan elnyomta őket az álom. Kivéve Jamest, ő csak forgolódott, és egyfolytában azon rágódott, amit a gyengélkedőn Lily szájáról olvasott le: NEKED.

De, miért? Miért szánta volna neki Piton az átkot, mikor ő ott sem volt? De, ha nem volt ott, akkor mit mondhatott róla Lily, amivel így felhúzta?