14.

A gyanú árnyéka

Lily nevetve sétált be az irodába, James asztaláról elvett néhány aktát, majd ment is tovább, miközben folyamatosan beszélt Marival. A férje értetlenül nézett utána, hisz már jó pár hete, beleértve a ma reggelt is, elég mogorva volt. Összenézett Remusszal, aki vállat vont, és valami olyasmit motyogott, hogy nők.

Nos, ugyanezek a nők, most vetették be magukat a kihallgatás jegyzőkönyveibe. James odament a feleségéhez, és adott egy puszit a szájára.

-         Vigyázz magadra! – mondta fel sem nézve az iratokból.

James kommentár nélkül követte barátait, akik bevárták. Sirius mindent tudó mosollyal megveregette a vállát.

-         Női hiszti? – röhögött Peter.

-         Remélem – borult el James arca. – Már hetek óta ez megy… - túrt bele a hajába. – A legrosszabb az, hogy fogalmam sincs, mi van vele.

-         Esetleg kérdezd meg – jött az egyszerű válasz Remustól.

-         Azt a beszélgetést nem akarom hallani. Biztos élvezetes lesz… – húzta el a száját Sirius. – Nem irigyellek, Ágas.

James sóhajtott egy nagyot, de amint a lépcső aljára értek, arcizmai megkeményedtek, és feleségével kapcsolatos aggodalmait agyának egy távoli részébe helyezte. Egy bevetésen a legfontosabb, hogy az ember nyugodt és összeszedett legyen. Különben az illető könnyen ott hagyhatja a fogát, és özveggyé teheti a házastársát.

Szerencsére, semmi fajta összecsapásra nem került sor. De szerencsétlenségükre semmit sem találtak, ami előrébb vitte volna a nyomozást, sőt… Komor hangulatban nézték át a düledező házat.

-         Úgy tűnik, már hetek óta nincsenek itt – összegezte az eredményt Remus.

-         Ez azt jelenti, hogy hiába jöttünk ide – rúgott bele egy kőbe dühösen Sirius.

-         Nem, Tapmancs - húzta össze a szemöldökét James –, ez azt jelenti, hogy előttünk járnak. És ez már nem az első eset. Ez csak egyet jelenthet…

-         Árulót… - köpték egyszerre a szót.

-         De ki? – tárta szét a kezét Remus.

-         Én senkiről sem tudom elképzelni – pirult el Peter.

-         Szerinted, Ágas? – nézett barátjára Sirius. – Mari?

-         Voltak anyagi gondjai, de azt már megoldottuk – morfondírozott James. – A gyerekekre meg épp a minap vigyáztunk… - Társai titkon összemosolyogtak. – Nem, nem hinném…

-         Carmen? – nézett a semmibe Remus.

-         Vannak pasi ügyei… de mint tudjuk nem szívbajos, ha pattintani kell őket. Ezen kívül nem elég naiv az ilyesmihez.

-         Ő áll a legmesszebb a naivságtól – bólintott Remus.

-         És Anna? – vetette fel Sirius. – Ő elég naiv.

-         Talán túlságosan is. Ezekhez a tervekhez kell jócskán hidegvér, ő nem az a típus – vetett ellent Remus. – Hacsak Herardo…

-         Ellenőrizve van – sóhajtott James. - Többszörösen. 1000%-an megbízható, vagy iszonyatosan jó háttér sztorija van.

-         Tehát Anna kipipálva, ehhez túlzottan szeplőtelen – adta fel Remus. – Szerinted, Peter?

Az említett még jobban elvörösödött, a földet nézte, és folyamatosan dadogott.

-         Én nem hinném… Egyikünkről sem.

James érezte, hogy hazudik, de úgy gondolta, hogy biztos csak valakit gyanúsít, csak nem meri az illetőt megvádolni. Hát, igen, a jó öreg Féregfark már csak ilyen! Mosolyogva csóválta meg a fejét. Valami sosem változik.

-         Persze… - nyugtatta meg James. – Mi is csak találgatunk.

-         Ki az, aki mostanság a legtöbbet változott? – kérdezte hírtelen Remus.

-         Lily… - nyögte alig hallhatóan James. Kicsit megszédült a gondolattól. ’Az nem lehet!’

Egymásra meredtek. Végül Sirius kezdett nevetni.

-         Fiúk, ez már tényleg őrültség… Ok, hogy mostanság tényleg elég sokat morog… De, HAHÓ! Kapjatok már a fejetekhez! Lily Evansról beszélünk! Arról a Lily Evansról, aki a Roxfort erkölcscsősze volt. Ez majdnem olyan, mintha magát Dumbledore-t gyanúsítottátok volna meg. Vagy McGalagonyról azt feltételeznénk, hogy titkos szeretője Flitwicknek.

A négy férfi nevetésbe tört ki. De Remus valahogy még mindig feszült volt, amit James észre is vett.

Sirius és Peter együtt mentek el, Peter munkahelyére, kicsit körül szimatolni. Siriust idézve: sosem lehet tudni, hogy mit hall meg az ember az utcán.

-         Remus… - szólította meg egy kis idő után James. – Te ugye még mindig gyanúsnak tartod Lily viselkedését?

-         Tudod, Ágas - nyelt egyet –, biztos van valami magyarázat, de…

-         Tudom – hajtotta le a fejét.

-         Emlékszel Roxfortra, ott is félre ismerte Pitont. Mi van, ha most is…

-         Jaj, Holdsáp, nem tudom, mit higgyek! Hisz, ő Lily! A feleségem, akit szeretek.

-         Nyugodj meg, James, biztos van ésszerű magyarázat.

Lily már ágyban volt, mikor James hazaért egy Dumbledore-al folytatott megbeszélésről.

Bebújt felesége mellé az ágyba. Átölelte, és megcsókolta a füle tövét.

-         Szia, édesem – súgta.

Lily álmosan a hátára fordult, és kapott a férfitól egy csókot, és még egyet… és még egyet, amik egyre követelőzőbbek voltak.

-         Most ne – fordult el fáradtan a nő.

James duzzogva a hátára feküdt, és bámulni kezdte a plafont.

James a következő nap délután elég morcosan caplatott le a lépcsőn. És amit a bejáratnál látott, az sem derítette épp jobb kedvre. A lányok egy elég nagydarab vörös hajú férfi köré gyűltek, aki épp Lilyt kapta fel és pörgette meg. És a többi nő is, hasonlóan feleségéhez, nevetve viháncolt körülötte.

A férfinak földbe gyökerezett a lába. ’Mi van itt?’ Akarta kiáltani, de a társaság már kiment a szabadba. Egy kezet érzett a vállán. Megfordult. Sirius együtt érző arca volt előtte.

-         Biztosan meg tudja magyarázni.

-         Nem tudom, hogy ezt, hogy…

Lily boldogságtól ragyogó arccal lépett be a lakásba.

-         Hol voltál? – hallotta James morgását, aki az egyik fotelban ült karba tett kézzel.

-         Csak a lányokkal, és egy volt osztálytársunkkal ültünk be egy cukrászdába – mosolygott.

-         Azzal az osztálytárssal, aki ölelgetett?! – hördült fel indulatosan.

-         Félreértetted…

-         Mit lehet ezen félreérteni? – pattant fel. – Hetek óta csak morogsz, visszautasítasz, aztán egy hapsit ölelgetsz! – megfogta a bal csuklóját. – Túl hirtelen ez a változás…

Fölrántotta a nő karján a talárt, ahol… a szűz bőrt találta. Hirtelen nagyon melege lett. Lily szemében könnyek csillogtak, de hogy azok az indulattól, a dühtől, vagy a csalódástól kerültek oda, nem lehetett tudni. James dadogni kezdett, míg Lily leroskadt az egyik fotelba.

-         Hogy gondolhattál ilyet? – sírta el magát a nő. – Istenem…

-         Bocsáss meg… - fehéredett el James.

-         Egy ilyen ember lesz a gyermekem apja – zokogott fel.

James Lily arcába meredt, aki bólintott.

-         Akkor azért voltál, ilyen…? – csuklott el a hangja. – Meg tudsz nekem bocsátani?

-         Velem is beszélt Dumbledore a tégláról – mosolygott elnézően. – A helyedben én is gyanakodtam volna.

-         Lesz egy kis babánk… - mosolygott kábán. – Istenem… Lesz egy kisbabánk! – kiáltotta, mintha csak most ért volna el a tudatáig. Lily ezen már csak nevetni tudott.

-         Emberek! Lenne egy kis bejelenteni valóm – nézett szét az irodában, ahol mindenki köré gyűlt.

-         Halljuk… - ásított Sirius.

-         Miután majdnem leszedtétek a fejünket amiatt, hogy az eljegyzést nem jelentettük be időben…

-         Nem akarjuk tudni, hogy mi lenne a reakció akkor, hogyha az első Potter-baba érkezését a keresztelő levélből tudnátok meg – kuncogott Lily.

Döbbent csend, majd üdvrivalgás. Hónapok óta az első örömteli hír.

-         Az első hivatalos Tekergő apuka! – mutatott barátjára Sirius. – És az első hivatalos Tekergő baby! – mutatott Lily hasára.

-         Mi az, hogy hivatalos? – húzta össze a szemöldökét Lily.

-         Csak gondolj rám – nevetett Sirius. – Ki tudja, mennyi rohangál a világon…

James még sosem érezte magát ilyen boldognak, és ilyen büszkének.