Együtt a család

A téli szünetre a kastély szinte kihalt. A karácsonyi bál után csak néhány elvetemült ötöd illetve heted éves maradt tanulni. A többi diák és a tanári kar nagy rész haza, vagy telelni ment.

James is haza ment karácsonyozni, anyukája legnagyobb örömére. De már karácsony más napján elkezdtek neki hiányozni a barátai, na meg Roxfort.

Épp kifelé bámult az ablakon, és azt nézte, hogy a macskájuk hogy akar elkapni egy kis madarat. Mindezt a legkevesebb sikerrel, mivel olyan nagy volt a hó, hogy ellepte a macsekot.

-         James - Mrs. Potteren látszott, hogy nem először szólítja meg –, minden rendben, kisfiam?

-         Persze, anya – fordult el az ablaktól. – Csak sajnálom szegény Siriust, biztosan megbolondult már… - anyja megértő, de szomorú arcát látva gyorsan hozzátette. – De tök jó, hogy haza jöttem! Ugyan ki játszana Mollyval hó csatát? – nevetett.

Molly a család vénséges-vén házimanója. Igazság szerint már a nyugállományát töltötte. Csak Potter úrfi űz vele néha csúnya tréfákat, ahogy mondani szokta.

Erre James mindig megjegyzi, szigorúan csak a manó háta mögött, hogy szerinte ezek a tréfák tartják életben, mert különben megölné az unalom.

A fiú nagyot sóhajtott, és visszafordult az ablak felé. Anyja a háta mögött megcsóválta a fejét, és visszasietett férjéhez a konyhába.

-         Potter úrfi, igyekezzen! – sipította a házimanó. – Ez a jó öreg Molly ajándéka lesz – mosolygott boldogan.

-         Megyek már, Molly, megyek már – Csak legkedvesebb dadája (Molly) tiszteletére vette fel, a piros mellényt jókora sárga gombokkal, amit a házimanó kötött karácsonyra.

-         Jaj… - csóválta meg Molly a fejét. James titokban mindig attól fél, hogy ilyenkor leesik a feje. – Még mindig nem bír rendesen felöltözni. – A kis kéz fogta, és megigazította az ingjét, illetve rendesen begombolta a mellényt. Ugyanis James, ezek szerint, félregombolta, ami nem volt túl nehéz, tekintve, hogy háromszor annyi gomb volt rajta, mint lyuk. – Na, így már jó!

-         Köszönöm, Molly. Mi lenne velem nélküled?

-         Én olyan büszke vagyok a fiatalúrra. Csak lenne itthon többet… Az öreg Molly még azt is elviselné, ha mindig ugratná.

-         Nekem is sokszor hiányzol, Molly – ölelte meg, amitől a manó elpirult, és a fülei szélsebesen lengeni kezdtek.

-         Na, induljon… induljon… - tolta ki a szobából, James pedig nevetve leszökdécselt a főlépcsőn, amire a meglepetéstől majdnem leült.

A lépcső aljában egy kisebb csoport állt, és nevetgélve beszélgetett.

-         Hát, ti meg? – nézett kigúvadt szemmel, és bukdácsolt le hozzájuk.

-         Tudod, Ágas pajtás, itt sokkal jobb a társaság, mint otthon – ölelte magához Sirius Ronit.

-         Igazság szerint – bökte oldalba a fiút. – Molly küldött egy baglyot, hogy a szüleid meghívnak minket a szünet további részére.

-         És kifejtette azon aggodalmát - kacsintott Rac –, hogy mostanság milyen bús komor vagy. – Odalépett Jameshez, és belekócolt a hajába. – Így már jobb.

-         Anya alig engedett el – mesélte Peter –, de a nagyi rávette.

-         Még szerencse – mosolygott fáradtan Remus. Látszott rajta, hogy mostanság múlt el a telihold.

James boldogan ölelte meg Rachelt, hisz már vagy egy fél éve nem látta fogadott nővérét.

-         Úrfi - rángatta meg a házi manó a nadrágja szárát –, hogy tetszik Molly ajándéka? – kérdezte nagy szemekkel.

-         Köszönöm! – Újra megölelte a manót, miközben szüleire kacsintott.

James édesanyja beterelte a hangos társaságot a nappaliba. A társaság kényelmesen elhelyezkedett, és az enni, inni valók is megjelentek, hála Mr. Potternek. Kint ekkor kezdet úgy igazán szakadni a hó, és jégvirágosodni az ablak.

-         Leó, gratulálok a poszthoz – szólt közben Mr. Potter. – Nem minden napi teljesítmény egy év alatt felfejlődni kezdő játékosnak.

-         Köszönöm – biccentett. – Igazság szerint ezt is csak a Roxfortnak köszönhetem. Mivel a legnagyobb ellenfelünk pont egy mardekáros hajtót szerződtetett, akit mi minden egyes évben elpüföltünk, tehát… - sokat mondóan széttárta a kezét.

-         Én úgy tudtam, az aurorképzőre jársz – szúrta közbe Roni.

-         Oda hát! De nem tudok meglenni kviddics nélkül.

-         Ezt gondolhattuk volna – nevetett Remus.

-         Amúgy, hogy áll a Roxforti kupa? – kérdezte izgatottan Leó.

-         Témánál vagyunk – forgatta meg Rac a szemeit.

Mindenki nevetni kezdett. Ebben sosem fognak egyetérteni. Ha elhagyták Roxfortot, ha nem, ezen bármeddig bírnak vitatkozni. A nagy szájú kviddics játékos, és a precíz prefektus kisasszony. Mintha mindig ismétlődne a történelem. 

-         Jaj, Leó, gyere vissza! – kezdett nyafogni Roni. – James a szuszt is kidolgoztatja belőlünk. Már a tanárok is sajnálnak minket.

-         Látod, Rac - nézett Leó a fiatal nőre –, én megmondtam, hogy jól választok.

-         Én nem is azt mondtam, hogy tudásilag nem választasz jól…

James idegesen jártatta a szemét köztük. És Molly is kiment valahova.

-         Mi van? – nézett idegesen rájuk James.

-         Semmi – legyintett. – Jézusom, Lily! – pattant fel, és rohant a belépő lányhoz. – Veled meg mi történt?

-         Szia, Rac. Kicsit hideg van odakint – vacogott. – Jó estét, Mr. és Mrs. Potter! – lépett oda a két felnőtthöz. – Köszönöm szépen a meghívást.

-         Tudod, hozzánk bármikor – veregette meg a vállát a férfi. Átvéve Mollytól egy pokrócot a lányra terítette. – Jó hideg van odakint, igaz?

-         Istenem, Lily - ölelte meg a nő –, te egyre szebb vagy!

-         Ágasnak is ez a véleménye – kuncogott Sirius, amiért kapott egy fejbevágást az említettől.

-         Ha már mindenki itt van, csináljunk egy képet… - javasolta Mrs. Potter.

-         De, anya…

-         Semmi, de anya! Álljatok az ablak elé! – utasította a fiatalokat.

Néhány fotó múlva, a szülők mosolyogva vissza vonultak. James sosem tudta, miért maradt egyke, hisz szülei imádják a gyerekeket. Visszatelepedtek a szőnyegre, illetve a kanapéra, párnákra.

Lily mosolyogva nézte a bohóckodó Tekergőket. Egyre jobban ingatják meg aszerinti hitét, hogy semmirekellő playboyok. Például a szünet előtti hétvégén, amikor néhány alsósnak egy ősi és elég nevetséges táncot kellett előadnia, talán reneszánsz-korit. Már az összes diák szakadt a röhögéstől. Lily inkább csodálta a bátorságukat. Szegény gyerekeket egyre jobban cukkolták, akik egyre vörösebbek lettek, és sok kislány szemében könny is gyűlt.

-         Ezt nem hagyhatjuk – súgta oda James Siriusnak.

-         Ez nagy gáz, hogy vállalhatták? Erre rá nem veszel…

-         Ugyanezt tanuljuk, mióta az eszünket tudjuk. Őket évekig szekálni fogják…

-         Ok… - sóhajtott.

A két fiú felállt, és parádés meghajlással bekapcsolódtak a monoton táncba. Valami miatt a teremben néma, szinte áhítatos csönd lett. A lányokat, akiket eddig kinevettek, most irigykedve nézték, ahogy az iskola két legjobb pasijának a karjaiban vannak.

-         Mi ez a sejtelmes mosoly, ha szabad tudnom? – ült le Lily mellé Remus.

-         Te nem szeretnéd látni azt a reneszánsz táncot még egyszer? – kérdezte vigyorogva.

-         Most, hogy így mondod…

-         Azonnal felejtsétek el! – tiltakozott hevesen Sirius.

-         Hát, azt elég nehéz lesz… - kuncogtak a többiek.

Sirius sértődötten felállt, és Roni felé bemutatta a parádés meghajlást, egy kacsintás kíséretében, amitől a társaság fuldokolni kezdett a nevetéstől.

-         Na, meséljetek, mi van a jó öreg Roxfortban? Remélem a Mardekár nem ficánkol – nevetett Leó.

-         Most, hogy így mondod – komorodott el James. – Mi miért nem tudhattunk a Griffendél-hajtásról?

Szavait, néma csönd követte, Leó és Rachell összenéztek, de még nem válaszoltak.

-         Szóval? – sürgette őket Remus, és Sirius is érdeklődve nézett rájuk.

Egyre feszültebb lett a csend, a Tekergők le sem vették szemüket a két némán vitázó emberről.

-         Miért nem mondtátok el? – kérdezte csöndesen James.

-         Én kértem őket rá – hajtotta le a fejét Lily.

-         Értsétek meg őt… - csitítgatta a fiúkat Roni.

-         Ha akkor szóltok, most lehet, hogy nem ismétlődik meg – tajtékzott Sirius.

-         Nyugodj már le!

-         Mi az hogy megismétlődött? – pattant fel Leó. – Lily, miért nem szóltál?

-         Megoldottuk – hajtotta le a fejét.

-         Melyik volt? Kinyírom!

-         Engem nem bántottak! – zokogta. – Hagyd már abba!

-         Ne haragudj… - letérdelt a lány mellé, és megölelte.

-         Nekem ez a karácsonyom… - zokogta.

-         Cssss… - ölelte át Rac is.

A fiatal nő pillantása a kissé rémült Jamesre esett. Elmosolyodott.

-         Lily, szerintem… le kéne vágnom kicsit a hajadból – nevetett.

A lány nevetve felpattant, és tiltakozva rázta a fejét.

-         Nem, Rachell Raas, te még egyszer nem nyúlsz a hajamhoz!

-         Ó… hogy milyen szép pár lennétek – sóhajtott álmodozva.

Lily oldalra pillantott, ahol az úgyszintén meglepett James pislogott. Szem forgatva ránézett Racre, aki ártatlanul a plafonra bámult. Már csak a glória hiányzott a feje fölül.

-         Potter - szólt végül Lily. Az felhúzta a szemöldökét –, jó a mellényed – vigyorgott. 

-         Kösz! Molly ajándéka. -  kacsintott a társaságra.

Ez az oda nem illő hozzászólás, az utolsó feszültség szikrát is elsöpörte.