- Állítólag nagyon jól érzik magukat Egyiptomban – közölte a felettébb nyűgösnek tűnő barna lány, kegyetlenül ledöfve villájával a védtelen marhasültet.
- Állítólag? – kérdezte szemtelen vigyorral a vele szemben eszegető szőke. – Szerintem gyakorlatilag is.
- Ne bánts, Nora, könyörgöm! – nyüszítette Sara drámaian.
- Különben isten bizony, nem értelek, Sara – kapcsolódott be Lily is. – Ott van neked az a helyes fiú, az a… na, mi is a neve? Tudod, aki szavalt neked az esküvőn.
- Luke – sziszegte ő.
- Igen, ő! Mi is van vele? Mikor jön látogatóba? Van számára néhány Marlowe kötetem, biztosan érdekelné.
- Azok a nyálas hülyeségek… - forgatta a szemét a férje.
- Azok versek, James!
- VERSEK?! – sikoltotta Sara. – Lily, te meg akarsz ölni?! Az a debil képes, és bemagolja mindet!
- És amilyen gyorsan tanul, a századik házassági évfordulótokon elő is adja őket – bólintott Nora.
James rosszindulatúan felnevetett, mire Sara és Lily olyan szúrós pillantást vetettek rá, hogy a férfinak rögtön elmúlt a nevethetnékje.
A beszélgetés szinte a vacsora első percében elkezdődött, s ezután kis affér után is folytatódott. A Remus-Sonja párosról áttértek a lányok gyógyítói tanulmányaira, melyről valahogy egyikük sem beszélt szívesen, hiszen nehéz is volt, unalmas is, amúgy meg már rég megbánták, hogy ezt a pályát pécézték ki maguknak. James ekkor úgy döntött, ha van valami, amiről érdemes vacsora közben beszélni, az a kviddics, és rögvest bele is csapott a közepébe.
Csupán ketten ültek némaságba burkolózva az asztalnál, de ez már fel sem tűnt a többieknek.
Luca napok óta alig evett, csak turkált az ételben, és úgy nézett ki, mint aki mindjárt elalszik. Adammel való második, s egyben végleges szakítása óta minden éjjel otthon aludt. Érdekes módon, ott, a saját ágyában nem álmodott sem Siriusról, sem azokról a furcsa, kusza képekről, amiket ő emlékeknek azonosított be.
Viszont a nappalok, maga az ébrenlét rettenetesen kimerítő volt számára. Úgy érezte, mintha valaki kiszívta volna belőle az életet. Nem látta értelmét semminek; sem az Akadémiának, sem a könyveinek, sem semminek. Lézengett a világban, mint egy haldokló, és nem érdekelte az égvilágon semmi. Semmi.

Sirius rosszkedvűen tologatta vele szemben a vacsoráját. Ha csak felpillantott a magába zárkózott lányra fájdalmasan összeszorult a szíve. Szomorú, futott át az agyán. Megint csak szomorú.
Miközben valahol nagyon távol James a kviddics már rég eltörölt, vagy módosított szabályait ecsetelte Lilynek és a diszkréten ásítozó két lánynak, a férfiben pontról pontra, sorban leperegtek azok a pillanatok, amelyeket Lucával élt meg, kezdve a szabadulása utáni első találkozástól, egészen addig az estéig.
Tisztán látta maga előtt a kipirult arcú, ujjongó lányt, ahogy Lily nyakából Jamesébe veti magát, s azt kiabálja, hogy felvették az Akadémiára. Az emlékképpel együtt pedig jött az a sokkoló érzés is, amit a felismerés váltott ki belőle – az, hogy Lucát felnőtt nőként látja viszont. És hogy ez a nő a látványára elborzad, aztán elfut.
Aztán beugrott neki az a reggel, amikor haza akart költözni, mert képtelen volt tovább elviselni azt a feszült hangulatot, ami körülvette őt. Emlékezett arra az emésztő ürességre, ami kitöltötte egész lényét – és most újra szíven ütötte az az erős öröm, amit akkor érzett, amikor Luca sírva motyogta a fülébe, hogy nem is utálta sosem.
Ezt a képet Adam első betoppanása váltotta fel. Sirius szíve szerint már akkor is egy határozott jobb egyenessel köszöntötte volna azt a pedáns majmot, hát még akkor milyen szívesen megütötte volna, mikor Luca megcsókolta a fiút!
A fűzfák alatti párbeszédüknél sokkal tovább elidőzött. Végighallgatta magában az elhangzott mondatokat, és hozzátette a visszafojtottakat – a kérdéseket, amiket fel akart tenni neki, aztán mégsem tette. A házról, a szüleiről, arról a napról, amikor árva lett. Kíváncsi volt az emlékeire, hogy megvigasztalhassa őt… hogy…
- Lu, minden rendben? Sápadt vagy…
Sirius Sara aggódó hangjára hirtelen visszatért a jelenbe, s fürkészni kezdte Luca arcát. Sápadt volt valóban, a villa is remegett a kezében. Nagyon úgy tűnt, pillanatokon belül rosszul lesz. Mire azonban mozdulhatott volna, Luca magától emelkedett fel az asztaltól, s hagyta el a konyhát. Cipősarka kopogása a lépcsőfokokon sejtette a többiekkel, hogy csak az emeletre szalad fel, nem pedig ki, a szabadba.
Pár másodpercig, egészen pontosan a kopogás elhalásáig mindenki némán ült a helyén, s az ajtót bámulta. Talán azt várták, hogy Luca mindjárt visszajön, és elnézést kér az előbbiért, vagy magyarázkodni kezd.
De Luca nem jött.
- Utána megyek – pattant fel Nora. Későn. Sirius ekkor már a lépcsőfordulóban járt.

Sirius
Nem akart Adamről hallani. Nem akart többé tudomást venni arról, mekkora törést okozott Lucában a szakítás. Nem akarta letörtnek látni őt amiatt az éretlen fajankó miatt, aki saját meglátása szerint még azt sem érdemli meg, hogy Luca egyáltalán szimpatikusnak találja.
Nem… nem akarta, hogy Luca úgy… gondoljon arra a fiúra, mint…
Nem találta őt a szobájában, sem pedig a Harryében. Benézett majd’ minden emeleti szobába, végül mégis ott találta meg őt, ahol először kellett volna keresnie. A sajátjában.
Luca nem sírt, ahogy várta, de még csak nem is remegett, mint odalent. Ott ült az ágya szélén, amikor pedig benyitott, nyugodtan nézett fel rá.
- Szia – szólalt meg tétován, mert hirtelen nem jutott más az eszébe. Meglepte, hogy itt találja a lányt, hiszen ez egyértelműen azt jelentette, hogy vele szeretne lenni. Hogy rá van szüksége. Talán. Ha nem csak egyszerűen az ő szobájában tudott a leghamarabb elbújni.
- Szia.
A hangja nem volt sírástól rekedt, ettől pedig Sirius nem kicsit könnyebbült meg. Tétován az ágyhoz lépett hát, és leült Luca mellé. A lány halványan elmosolyodott.
- Minden rendben? – kérdezte tőle.
Luca bólintott.
- Fáradt vagyok – mondta aztán.
- Pedig rengeteget alszol.
- Hát igen. Szerintem pont ezért vagyok fáradt.
Most ő bólintott. Mást nem válaszolhatott. Kérdezni akart, de erre sem volt szükség – Luca magától kezdett beszélni.
- Tudod, ebben az egész szituációban nem is az a legrosszabb, hogy szétmentünk.
- Nem?
- Nem. Sokkal inkább az bánt, amire ez a szakítás ráébresztett.
- Hogy el kell napolnod a menyasszonyi ruha kiválasztását?
- Gonosz vagy.
- Bocsánat. Mire ébredtél rá?
- Arra, hogy nem létezik örökké tartó szerelem.
Ez meglepte Siriust. Egy olyasféle mondatra számított, miszerint: véget érhet úgy is egy kapcsolat, hogy egyik fél sem csalta meg a másikat. Egy kevésbé komoly kijelentést várt, egy olyat, amilyeneket az első csalódás után szinte ontanak magukból a lányok. Ellenben Luca úgy tűnt, Adammel együtt az egész szerelem-mizériából kiábrándult. Vagy legalábbis nagyon azon volt.
Sirius nézte maga mellett őt, számított a folytatásra, de Luca elmondott mindent, amit érzett, s ezzel lezártnak tekintette a témát. Ám amikor a sötétben nekidőlt a vállának, és a keze után nyúlt, Sirius hangosan is kimondta, amit gondolt.
- Tévedsz, Árvácska. Létezik örökké tartó szerelem.
- Á, újra a szüleinknél tartunk! - bukott ki Lucából váratlan indulattal. Úgy húzódott el tőle, mintha lökte volna. – Orion és az anyám állítólagos nagy szerelme…!
- Tényleg szerették egymást.
- Mégis mindkettejüknek mástól születtek gyerekeik!
Sirius nem felelt, ami a lányt csak még inkább felingerelte. Közben maga sem értette, mi ütött belé – kiabálni akart, valakin ki akarta tölteni a dühét; azt a dühöt, amit nem is Adam elvesztése miatt érzett.
- Voltak bizonyos körülmények…
- KÖRÜLMÉNYEK, SIRIUS? MIFÉLE KÖRÜLMÉNYEK? AZ ANYÁD? VAGY AZ APÁM? VAGY MI?
- Én.
- Te?
- Én.
Luca szemei a felismeréstől a duplájára tágultak.
- Walburga terhes volt veled – suttogta döbbenten. – Ezért vette el az apád…
- Nem, nem egészen – sóhajtotta erőtlenül. Nyögve felállt az ágyról, az ablakhoz lépett. Nem nézett a lányra, úgy folytatta. – A szüleim azért házasodtak össze, mert a nagyszüleim így akarták.
- Mármint apád szülei?
- Ők is. Bár ők elsősorban anyádtól akarták elszakítani apámat. Bele is haltak volna a szégyenbe, ha a befogadott gyerekük összeköti az életét a saját vérükével…
- Ezt… nem értem… Nem szerették anyát? – kérdezte halkan Luca.
- Szerették, de természetesen jóval előbbre tartották az előnyös, tisztavér kontra tisztavér házasságot a szerelemből kötöttnél.
- De ettől még Orion anyát szerette, nem? Akkor viszont nem értem, hogy te hogyan foganhattál meg egyáltalán…
- Úgy, hogy anyám elhitette apámmal, hogy terhes. Sablonos eset, az aranyvérű házasságok több mint fele ezzel a módszerrel jött létre: adott egy ártatlannak tűnő összejövetel, néhány pohárral több alkohol a kelleténél, aztán reggel ébredés – véletlenül épp amellett a nő mellett, akit ki nem állhatsz, de a család neked szán. Mintha a piától pont azt az illetőt tartanád a legkívánatosabb embernek, akit a felmenőid kiválasztottak.
- Szóval valójában nem…
- Nem, de ez csak az esküvő után derült ki. Apám érvényteleníttetni akarta az esküt, de ez jóval körülményesebb eljárás, mint bárki hinné. Mindenekelőtt a családnak jóvá kell hagynia, ez pedig ugyebár nem történt meg.
- Ezt értem – vágott közbe Luca. – Azt viszont már kevésbé, hogy miután apád bennragadt ebben a házasságban, hogyan vitte rá a lélek, hogy két gyereket is nemzzen egy nőnek, akit nem szeretett. És a másik: az anyám, ha valóban szerette apádat, hogyan mehetett hozzá egy férfihez, akiért értelemszerűen, mindezeket figyelembe véve nem volt úgy oda, mint…
- Nem tudom, Árvácska. Tényleg nem tudom.
- Holott férfi vagy – mondta keserűen a lány. Sirius felvont szemöldökkel fordult szembe vele. – Neked ösztönösen értened kellene, miért olyan nagy élvezet darabokra törni egy nő szívét.
- Általánosítasz.
- Nem hiszem.

- Nem értem őt, Lily. Egyszerűen képtelen vagyok kiigazodni rajta. Egyik pillanatban úgy érzem, megnyílt, aztán a következőben újra magába zárkózik. Néha könnyedén beszél arról, mi megy végbe benne, de ha én kérdezem, tagad mindent. Tegnap este, mikor megtaláltam a szobámban, kezdtem abban reménykedni, hogy végre valahára hajlandó megbízni bennem, és végighallgat önszántából. De Luca valójában csak azt várja, mikor bukik ki belőlem, hogy mindent csak kitaláltam az anyjáról. Hogy igazából hazudozok neki. Tegnap gyakorlatilag azt vágta a fejemhez, hogy élvezem azt, hogy fájdalmat okozhatok neki!
- Túlzásokba esel, Sirius – csitította a nő, miközben egyetlen pálcasuhintással lemeztelenítette a kukoricacsöveket, és a mosogatóba röptette azokat. – Luca most mindenkivel türelmetlenebb, mint általában. A barátnőivel is alig beszél már. Te legalább képes voltál belőle kihúzni, mi emészti az utóbbi időben.
- Kiábrándult a szerelemből. Szerinte ilyesmi nem is létezik.
- Miért, szerinted létezik? – hunyorított rá cinkosan a vörös hajú nő.
- Miért, Lily, szerinted nem létezik? – kérdezett vissza Sirius kicsit csípősen.
- Engem az érdekelne, hogy Sirius Black, minden idők legnagyobb roxforti nőcsábásza mióta hiszi egyáltalán valós érzésnek a szerelmet, mikor világ életében ő tagadta ennek létezését a leginkább?
- Hagyd ezt…
Lily felnevetett, majd a kukoricák után hajította a héjukból kiugrasztott krumplikat, aztán könnyedén áthajolt a pulton, s fürkészni kezdte a férfi borostás arcát.
- Te, aki még az esküvőnk napján is azon voltál, hogy észhez térítsd Jameset, te, aki az egész esküvőt értelmetlennek tituláltad, te, aki minden percben számítottál rá, hogy James egy csettintésre kiábrándul belőlem…
- Ez nem igaz!
- Te, aki előtt a roxforti libák nyolcvan százaléka szó nélkül megvált a bugyijától nem értesz meg egy tizennyolc éves lányt? Sirius, ne haragudj, de én meg téged nem bírlak megfejteni!
Még mielőtt azonban Sirius egy kevésbé barátságos mondattal belefojthatta volna egykori iskolatársnőjébe a nevetést, James is csatlakozott kettősükhöz.
- De jó kedve van valakinek! Minek örülünk? – firtatta vidáman, és lezuttyant Sirius mellé.
- Tapmancs barátod épp az imént közölte, hogy létezik szerelem, és nem érti Lucát – foglalta össze Lily a lényeget.
- Ó – képett el James színpadiasan. – És a kettőnek mi köze egymáshoz?
Lily arcáról egy csapásra leolvadt a mosoly.
- Szívem, te vak vagy – jelentette ki a nő, majd sarkon fordult, és távozott. Rég várt rá egy adag szennyes ruha odafent.
- Imádom, amikor dicsér – vigyorodott el James. – Olyankor értem igazán, miért vettem feleségül.
Sirius megveregette barátja vállát, majd feltápászkodott. Egyedüllétre vágyott.
- Hé! - Visszafordult a kertajtóban. – Szerintem mindannyiunk közül te érted Lucát a leginkább.
- Nem hinném.
James vállat vont.
- Különben én sem hittem a tartós szerelemben, míg Lily igent nem mondott nekem. Csak az esküvőn, a pap előtt döbbentem rá, hogy az, ami kettőnket összeköt, több mint amit mások éreznek.
- Szép gondolat. Mondd el Lucának, és helyből meghazudtol.
- Lehet. De téged nem fog.
- Engem fog csak igazán!
- Szerintem nem kifejezetten téged akar piszkálni azzal, hogy nem hiszi el, amit mondasz. Egyszerűen magát akarja védeni. Ne feledd, Luca csak tizennyolc. Mi sem értettük ennyi idősen a világot. Az, hogy Adammel szétment, számára azt jelenti, megváltozott az egész élete. Te meg dühíted azzal, hogy érted, mi zajlik körülötte, ő viszont nem.
Sirius nem volt biztos benne, hogy érti, mire akar a barátja kilyukadni. Azért csak bólintott.
- Tudod, mit mondogatott anyám mindig? – kérdezte a visszatérő Lily, miközben a kezébe nyomott néhány kimosott, régi pulóvert. – Ha szeretsz valakit, kötődsz hozzá. Ha kötődsz hozzá, bízol benne. Ha bízol benne, az övé vagy. Igaz, James? – kacsintott a férjére. - Luca bízik benned.
Mikor Sirius egy újabb bólintást követően kilépett a kertbe, és ráérősen a kókadt fűzek felé vette az irányt, James a férfi után mosolygó Lilyhez fordult.
- Van ennek az előbbinek köze anyád azon mondatához, miszerint: a szerelem lényegében kötődés, bizalom és birtoklás?
Lily válaszul csak még szélesebben mosolygott.