3. fejezet. Lelepleződve

Harry bár erősen fontolóra vette, hogy ebben az évben bejár órákra, most az első tanítási napon, mégis köpenye alatt érkezett. Régi ismerősként üdvözölte a csúszdát, és a széket, amibe érkezett. A terembe érve elfoglalta a helyét a legutolsó padban, és várta, hogy elkezdődjön az óra.
Ginny mellett elhaladva koncentrálnia kellett, hogy ne érjen a lány lángvörös hajához, és ne simítsa végig.

Darken professzor pontosan érkezett, szélesen mosolyogva köszöntötte a diákokat, és rögtön belevágott mondandójába.
- Bizonyára feltűnt önöknek, hogy a tavalyi évben, nem sok új varázslatot tanultak, nos ez ebben az évben megváltozik. Az elméletet már tudják, most következik a gyakorlat. Csoportokra fogom osztani önöket, és így fogunk gyakorolni. Természetesen nem lesznek mindig ugyanazokkal az emberekkel egy csoportban, hisz minden társuk harcmodorát, erősségét, és gyengeségét ki kell használniuk, meg kell ismerniük. A bizalom nagyon fontos, és ahhoz, hogy a munkájukat később megfelelően el tudják végezni, ez elengedhetetlen.

Harry hallgatta a tanárt, és egyre inkább volt egy olyan érzése, hogy idén nem fog működni ez a láthatatlanul ülök az órán, és csak jegyzetelek dolog.

- Kezdjük mindjárt egy egyszerű bűbájjal, mely nagyon hasznos segítő társuk lehet, ha több foglyot kell kihallgatniuk. Ezzel az átokkal több embert tudnak egyszerre megfagyasztani, de feloldani az átkot, csak egyesével lehet. Mindjárt be is mutatom. Ego immobulus.
Harry meglepetten vette tudomásul, hogy a szemgolyóján kívül, nem tudja mozdítani egyetlen testrészét sem. Ahogy körbe tudott nézni, mások is ledermedtek, nem csak ő. Professzoruk elégedetten nézett végig a termen, majd felemelte pálcáját, és elmondta a varázsigét.
- Finite incantatem.
Harry már várta az enyhülést, de nem történt semmi, ugyan úgy, kővé dermedten meredt maga elé.
- Nos, már bizonyára érzik, hogy ezt az átkot, bizony ilyen könnyen nem lehet hatástalanítani. Itt nincs más módja a feloldásnak, mint rámutatni a megdermesztettre, és feloldani egyenként, külön a varázslat alól. Finite ego immobulus – azzal pálcáját a legközelebb ülő Adalárdra szegezte, mire az egy nagy sóhaj kíséretében végre megmozdult.
- Most forduljon a padtársához, és oldja fel az átkot – mosolygott a fiatalemberre, aki ekkor már ki is mondta a bűbájt, minek következtében, már ketten voltak mozgásképesek az osztályteremben ülő diákok közül. - Rendben Mr. Upor, most önön a sor, szabadítsa meg egy társát a bűbájom alól.

Harryben csak most tudatosult, hogy milyen átokkal is áll szemben. Ahhoz, hogy újra mozogni tudjon, rá is ki kéne mondani az ellenátkot, de ez lehetetlen, mivel senki nem tudja, hogy ő is ott ül a teremben. Miközben egyre több diák tudott újra mozogni, az ő agya lázasan dolgozott a probléma megoldásán. Látta, ahogy előtte Ginny is megszabadul az átoktól, és most már felszabadultan beszélget barátnőivel. Mindenki az átok nagyszerűségét tárgyalta, csak ő lett egyre kétségbeesettebb, mivel lassan felvázolódott előtte a siralmas jövő, hogy itt fog megdermedve szomjan, és éhen halni, anélkül, hogy valaki is észrevenné. Már az óra vége felé járt az idő, mikor eszébe jutott egy megoldás. Elég rizikós volt, és benne volt annak a lehetősége is, hogy lebukik, de nem tudott mást kitalálni. Még sem aszalódhatott itt múmiává az utókor számára. Hogy is volt az, a legilimencián alapuló varázslat, amiről még tavaly tanultak?
Szemét Ginny tarkójára szegezte, és koncentrált. Nem kellett sokat erőlködjön, és már látta is a lány gondolatait.
Egyfolytában azon járt az esze, hogy mennyire éhes, és ha vége lesz ennek az órának, akkor egyenesen haza hoppanál, ahol anyja már biztosan valami nagyon finom ebéddel várja. De nem kutakodhatott sokáig, mert megérezte, hogy Ginny érzékelte a betolakodót, és rögtön levédte gondolatait, viszont jól sejtette, a lány rögtön támadásba lendült. Ahogy gondolatainak láthatatlan csápjai visszahúzódtak, a lányé úgy követte az övét. Nem telt bele sok idő, és már érezte, hogy Ginny a fejében kutakodik. Nem ellenkezett, önként tárt a lány elé emlékeket. Mikor ketten ültek a Roxforti parkban, vagy mikor pizsamában állt előtte a Grimmauld téren, és végre átölelhette. De egy idő után lezárta ezeket az emlékeket, és megmutatta a lánynak, hogy ő a láthatatlanná tévő köpenye alatt bejárt órára, és hogy pont mögötte ül. Szinte azonnal megszakadt kettejük között a kapcsolat, de tudta, hogy Ginny most már pontosan tudja, hogy ő hol van, és azt is, hogy mozdulni sem tud.

Ginny villámgyorsan perdült meg, és kezdte el fürkészni a semmit. Nem látott mást, csak az üres padot, és mögötte a sárgára festett falat, de jól tudta, hogy ez nem jelent semmit. Óvatosan kinyújtotta kezét, és széttárt ujjakkal nyúlt a levegőbe. Tudta, hogy nem szabadott volna meglepődjön, mikor keze a vékony, pókhálószerű anyaghoz, ért, ő mégis megborzongott. Ahogy összezárult marka, lehunyta a szemét. Egy pillanatig eljátszadozott a gondolattal, hogy lerántja a fiúról a köpenyt, de aztán meggondolta magát. Elengedte a köpenyt, és anélkül, hogy kimondta volna az ellenátkot, visszafordult tanára felé, aki most egy transzformációs bűbáj alapjait kezdte el magyarázni. Szinte megbénította az érzés, hogy Harry mögötte ül. Egyfolytában magán érezte a fiú tekintetét, és ettől maga sem tudta, hogy miért, de nagyon mérges lett. Alig várta, hogy véget érjen az óra, már kapta is fel táskáját, és elhagyta a termet anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna a leghátsó padra.

Harry magára maradt az osztályteremben, és azon morfondírozott, hogy mi mást találhatna még ki, hogy megszabaduljon rabságából. Nem volt biztos benne, hogy sokáig fogja bírni, így mozdulatlanul. A tanári asztal feletti óra megállíthatatlanul rótta a köröket, és ő már harmadik órája ült anélkül, hogy akár egy csöppnyit is megmozdult volna. Bár nem érzett fájdalmat, mégis biztos volt benne, hogy testének nem tesz jót ez a kényszer pihenő. Nem is tudta, hogy miben reménykedett igazán, hisz Ginny lett volna a legutolsó, aki bajban a segítségére siet. És ezért még szemrehányást sem tehetett neki. Ő hagyta el, és ráadásul nem is túl kedvesen. Ha még egyszer beszélni tudna vele, ha csak még egyszer láthatná, és bocsánatot kérhetne tőle.

Ginny Weasley megköszönte az ebédet, majd felkapta a földön heverő táskáját, és elindult a szobája felé. Még szinte be sem csukta az ajtót, máris visszafordult, és lerobogott a lépcsőn.
- Hova rohansz? – nézett rá Molly kíváncsian.
- Bent felejtettem az egyik könyvemet, és anélkül nem tudok tanulni, tíz perc, és jövök – vetette oda félvállról, majd egy marék hoppport szórva a kandallóba, belépett a zöld lángokba.
Sokkal könnyebben haladt, mint hazafelé menet, amikor sorba kellett állni a lifteknél, és a kandallóknál. A tisztviselők munkaideje még nem járt le, ezért könnyedén eljutott az Akadémiára. A termet nyitva találta, és bár amikor bekukkantott, úgy tűnt, hogy üres, ő mégis belépett, és egyenesen padjához sétált. A táblának háttal helyet foglalt az asztalánál, és székét kezdte el nézni. Elvégre mégsem beszélhetett a semmihez.
- Most itt kéne hagyjalak, hogy tudd milyen érzés az, amikor senkit nem érdekel az, hogy mi van veled. Hogy tudd milyen az, amikor vársz valakire, megbízol benne, és ő cserben hagy.
Nagyot sóhajtott, és azon gondolkodott, vajon akkor is elmondta volna ezeket a fiúnak, ha az már tudna mozogni. Nagy valószínűséggel nem.
- Soha többé ne szólj hozzám, és ne akarj kibékülni velem. Nem akarok tőled semmit, és te se akarj tőlem semmit. Soha nem fogok neked megbocsátani. Nem azért, mert elhagytál, hanem azért, ahogyan tetted. Nem volt méltó ahhoz a fiúhoz, akit én szerettem. Már nem ismerlek, és soha nem is akarlak megismerni – a padra szegezte pálcáját, és kimondta a feloldó varázst. Sarkon fordult, és meg sem várva az eredményt, távozott.

Harry csak nézte a lány arcát, de semmit nem tudott róla leolvasni. Mintha egy idegennel beszélt volna, aki semmivel nem áll közelebb hozzá, mint a szomszéd bolhás macskája. Tehát csak ennyit jelent már a lánynak. Vagyis semmit.
Annál inkább meglepődött, mikor Ginny feloldotta az átkot, és ő végre újra tudott mozogni. Az első cselekedete volt, hogy ledobta magáról a láthatatlanná tévő köpenyét, és Ginny után akart rohanni, de elgémberedett lábai most felmondták a szolgálatot. Ahogy testébe visszatért az élet, úgy járta át a fájdalom is. Elzsibbadt, dermedt végtagjai fájdalommal reagáltak a hirtelen mozdulatra, minek következtében a földre rogyott, és még vagy tíz percig ott térdelt, mire nagy nehezen lábra tudott állni.
Ez a pár óra fogság, és az utána következő fájdalom, végre meggyőzte arról, hogy az élet megy tovább, és ő sem maradhat le.

Darken professzor, ahogy belépett a terembe, azonnal észrevette a változást. No nem, nem vette észre Harryt, aki jól láthatóan ült a leghátsó padban, hanem a többi diákon akadt meg a szeme, akik észre sem vették, hogy ő belépett a terembe, mert azzal voltak elfoglalva, hogy új osztálytársuk van. A professzor érdeklődve pillantott jobbra, balra, s mikor végre felfedezte az új diákot, láthatóan elmosolyodott.
- No lám, Mr. Potter is úgy döntött, hogy idén velünk együtt fogja tanulni az anyagot? – nézett Harryre.
- Ezt szeretném – válaszolta Harry, de már most elege volt abból, hogy mindenki őt nézi.
- Ennek igazán örülünk, Mr. Potter.
A professzor Harry megelégedésére nem fordított több figyelmet rá, hanem egyből a transzformációs bűbáj gyakorlati alapjait kezdte el oktatni. Harry már fél óra múlva képes volt átváltozni úgy, hogy ha a fal mellett állt, akkor teljesen beleolvadt, és a felületes szemlélő simán elsétált volna mellette.

A szünet maga volt a pokol, minden osztálytársa üdvözölni akarta, és neki nagyon kellett vigyáznia, hogy nehogy elszólja magát, hogy mindegyiket ismeri már egy éve. Kedvesen fogadta a bemutatkozásokat, és ha néha elszólta magát, akkor azt annak tulajdonították, hogy emlékszik rájuk a Roxfortból.

A következő óra nagyon tetszett Harrynek. Egyöntetűen elvonultak a gyakorló terembe, ahol is Valit professzor csapatokra osztotta őket, és egy-egy mágikus azonosítót kaptak a mellkasukra.
Mind a négy csapat más színt viselt, Harry a kékekhez került. A termet is négy részre osztották, és mindegyik csapat kapott egy területet, melyet védenie kellett. De ezen felül az nyert, aki minél több területet hódít meg, és aki az ellenfél játékosaiból többet fog el. Harryt izgalom kerítette hatalmába, ahogy kijelölt területük felé lépkedtek.
Mind a négy csapat elfoglalta helyét, és most ötfős csoportok tartottak megbeszélést. Seamus, és Daniel Stans egyetértettek abban, hogy csapatkapitányt kell választaniuk, és most várakozóan néztek Harryre.
- Én nem tudom, kit válasszunk – tárta szét a karjait. – Ti jobban ismeritek egymást.
- Szerintem ők rád gondoltak – szúrta közbe Serafina.
- Én is benne vagyok, hogy Harry legyen a kapitány – helyeselt Papirus.
- Én, de hát nem is ismertek – lepődött meg Harry. – És én sem tudom, hogy miben vagytok jók.
- Akkor majd most rájössz – mosolyodott el Serafina, és kacsintott egyet Harry felé, aki erre kissé elpirult, de ezt hála Merlinre senki nem vette észre.
- Rendben, akkor szerintem két embert kéne itt hagyjunk, hogy védjük a főhadiszállást, hárman pedig kiábrándítanánk magunkat, és megkezdenénk a támadást.
- Én jó vagyok a taroló átkokban, vállalom, hogy maradok – emelte fel kezét Papirus.
- Én pedig vele maradok – vállalkozott Daniel.
- Rendben, akkor mi hárman támadunk – nézett a megmaradtakra Harry. – Szerintem váljunk szét, de közben ne távolodjunk el egymástól, hogy tudjunk egymásnak segíteni, ha bajba jutott valamelyikünk. Óvatosak legyetek, és figyeljetek rá, hogy ne mozdítsatok meg semmit, ha nem muszáj, mert akkor felfedezhetnek benneteket.

Felhangzott a sípszó, és elkezdődött a csata. Papirus és Daniel ládákat halmozott egy helyre, melyek mögé bevackolta magát, és riasztó bűbájjal látták el a környéket, hogy időben értesüljenek a betolakodókról. Harry és másik két társa, pedig a ládák rejtekében láthatatlanná vált, és úgy osontak a legközelebbi ellenfél felé.

Harry szinte azonnal kiszúrta a feléjük osonó sárga csapat játékosát, és egy jól irányzott átokkal harcképtelenné tette. Nem tellett bele tíz perc, és a sárga csapat területe, már a kékeké volt, de ennek nem örülhettek sokáig, mert a terem másik oldalán viszont a piros csapat győzedelmeskedett, s így várható volt a végső összecsapás. Viszont innentől kezdve nem használhatták a kiábrándítást.
Harry oldalra pillantva látta, ahogy Serafina elugrik egy felé tartó átok útjából, majd útjára bocsátja sajátját, mely telibe talál. De nem sokáig figyelhette a lányt, mert a felette lógó háló életre kelt, és épp felé tartott, hogy körbefonja.
- Sectumsempra! – kiáltotta, mire az, három darabban, mozdulatlanul hullott a földre. Kikémlelt fedezéke mögül, de nem látott senkit. Már épp indulni akart, mikor mozgást látott a vele szemben álló oszlop mögött. Nem tétovázott, a nem messze tőle lelógó kötél felé rohant, miközben pajzsot húzott maga köré, s elkapva a kötelet, átlendült az oszlop túloldalára. Pálcával a kezében érkezett a földre, de csak egy megbűvölt ládát látott, mely mintha itt-ott kitekintgetett volna fedezéke mögül. Azonnal megpördült, de nem állt mögötte senki, így gyorsan fedezéket keresett. Egy feltérképező bűbáj segítségével felmérte a terepet. Már csak a vörös csapat, és ők, a kékek voltak talpon. Három ellenfél a főhadiszállásukat támadta, míg egy itt bujkált valahol a közelében, egy pedig a vörösek fészkét védte, amit most már Serafina, és Seamus támadott. Már csak ezzel az egyel kellett elbánnia, és ő is odaér az ellenség fészkéhez. Mindenre elszántan kúszott előre. Jól sejtette, az ellenfél egy hordó forma akadály mögött bujkált. Harry a hátába került, de mire kilőhette rá az átkát, felismerte. Ginny guggolt a fedezékben, és várta a megfelelő alkalmat, hogy társai után mehessen. Harry csak állt egy pillanatig, és nézte a lányt, de ez is elég volt, hogy lebukjon. Ginny villámgyorsan perdült meg, és kezdte szórni feléje átkait. Harry beugrott egy oszlop mögé, és csak most vette észre, hogy a kukucskáló láda mellé érkezett, mely most megpróbálta kiszorítani őt fedezékéből. Nem kellett sokat viaskodjon, egy finite incantatemmel hatástalanította kényszerű társát, majd átkaival bombázni kezdte Ginny búvóhelyét. Már vagy a tizedik átok csapódott a lány köré, mikor sikoltást hallott, aztán csendet. Azonnal felpattant, és nem törődve semmivel a lány felé futott. Ahogy odaért a hordóhoz, türelmetlenül nézett körbe, féltette a lányt, talán súlyos sérülést okozott neki. De vajon hol lehet?
- Ennek mindig bedőlsz – hallotta a háta mögül, és mikor megfordult, Ginny nézett rá pálcája mögül.
- Nem rossz, elkaptál – engedte le pálcáját.
Ekkor felhangzott a sípszó, mire mindenki előbújt, és nevetve kezdték megbeszélni a történteket. Valit professzor maga köré intette őket, és összegezte az eredményeket.
- A vörös csapat, és a kék csapat tartott ki a legtovább, szinte teljesen ugyan azt a taktikát követték, miszerint két védő, és három támadó. Míg a kékek szétszóródtak, a vörösök, amíg csak tudtak, együtt maradtak. Persze a küzdelem hevében egy idő után ők is elvesztették egymást szem elől, de ez nem baj. A kékek végül is bevették a vörösek bástyáját, de az egyik vörös játékosnak, egy nagyon ügyes csellel sikerült elfognia a kékek csapatkapitányát, ezért nekik is jár a pont. Gratulálok, ahhoz képest, hogy először gyakoroltunk így csapatban, mindenki nagyon szépen teljesített.

Harry mosolyogva indult hazafelé. Nagyon tetszett neki az első nap az akadémián, már kicsit bánta is, hogy eddig bujkált. Ahogy felért a minisztérium aulájába, ismerős csoportra lett figyelmes. Arthur és Molly Weasley állt a helyrehozott szökőkút mellett, és Hermionéval beszélgettek. Harry önkéntelenül is feléjük vette az irányt, és mikor melléjük ért, rájuk köszönt.
- Harry!? – Hermione egyszerűen a nyakába ugrott, aztán Molly ölelgette magához, végül pedig Arthur szorongatta meg a kezét.
- Jó téged újra látni fiam – veregette meg Harry vállát. – Egyszer ellátogathatnál hozzánk.
- Talán egyszer – mosolygott Harry.
- Olyan régen láttalak, de most jól nézel ki – állapította meg Hermione.
- Látom, már nem bujkálsz – ölelte magához még egyszer Molly.
- Ideje volt előbújnom. Most az Akadémiára járok.
- Hallottam, hogy Ginny osztálytársa vagy, de úgy tudtam, hogy csak vizsgázni jársz be – lepődött meg Arthur.
- Igen, az elsőt így végeztem el, de most már itt volt az ideje a váltásnak. És nem bántam meg. Most már másképp látok mindent.
- Ennek igazán örülök – nézett rá bátorítóan a férfi.
- Ginnyt várjátok? – kérdezte Harry.
- Igazából nem miatta jöttünk, de ha már itt voltunk, gondoltuk megvárjuk. Hermione és Ron összeházasodnak, és elkísértük őket, hogy el tudják intézni a papírokat – mondta Molly, és közben Harryt fürkészte.
- Gratulálok, és mikor lesz az esküvő? – lepődött meg Harry.
- Minek akarod tudni, úgy sem jössz el.
Harry megpördült, és Ront látta, ahogy lassan Hermione mellé sétál.
- Sajnálom – csak ennyit tudott kinyögni, és már megbánta, hogy csatlakozott a kis csapathoz. – Nekem most mennem kell, majd talán még összefutunk – avval sarkon fordult, és magukra hagyta őket, de még hallotta, ahogy Ron maga elé mormog.
- Menekülj csak Harry.

Már nem is volt biztos benne, hogy olyan jó ötlet volt előbújni. Ronnal találkozni nehezebb volt, mint gondolta. Látta régi barátja szemében az elutasítást, és a haragot, ahogy ránézett. Tudta, nagyon megbántotta a fiút. És azt is tudta, hogy ez mind az ő hibája. Két barátja mindig kiállt mellette, és erre ő se szó, se beszéd faképnél hagyta őket. Persze Ron ezt még talán meg is bocsátotta volna, de ahogy Ginnyvel viselkedett azt már nem tudta megemészteni. Elvégre mégis csak a húga. Talán ő is így reagált volna, ha lenne testvére, akiért aggódhatott volna. De hiszen majdnem volt, Hermionét úgy szerette, mint a nővérét, Ront, pedig mint a bátyját. Be kellett lássa, hogy nagyon jó volt viszont látni őket, még ha nem is sikerült túlságosan fényesre az első találkozás. Persze lehetett volna rosszabb is. Ha most törött állkapoccsal feküdne a Szt. Mungóban, még akkor se igazán neheztelhetne Ronra. Végezetül úgy döntött, hogy nem hátrál meg. Egyszer csak fel kell adja ezt a remete életet, és ha már elkezdte, akkor folytatni is fogja. Sejtette, minél később kezdi el, annál nehezebb lesz. Másfél év magány éppen elég volt. 21 éves, ideje beszerezni egy barátnőt, sörözni járni, szórakozni. Nem álmodozhat mindig Ginnyről, főleg, hogy a lány érthetően a tudomására hozta, hogy nem kíván vele közelebbi kapcsolatot. Sőt, semmilyen kapcsolatot. Legalábbis a többé ne szólj hozzám, valami ilyesmit jelenthet.

Harry lassan hozzászokott az emberekhez, és az emberek is megszokták, hogy a kiválasztottal találkoznak reggelente. Egyre kevésbé bámulták meg, és hiába jelent meg Rita Vitrol legújabb cikke, amiben azt a kérdést tette fel, vajon hol bujkálhatott eddig Harry Potter? Igazából nem fogyott el több példány a lapból, mint egy átlagos hétköznapon. Talán az érdektelenségnek is volt köszönhető, de Harryt ezek után békén hagyták a firkászok.
Az iskolában sem számított már nagy dolognak, hogy Harry Potter ott ül a hátsó padban, és a tanárok sem ajnározták, úgy, mint annak idején a Roxfortban. Senki nem kivételezett vele, és nem akart a lábai elé borulni.
Bár egy-két első éves lány próbálta körül rajongani, de Harry elutasítását látva, ezek is hamar odébb álltak.
A tanulásban örömét lelte, és lassan barátokra is szert tett. Seamus Finnigan lépett oda hozzá, egy pénteki napon, és tette fel a kérdést.
- Eljössz velünk sörözni ma este? Van egy jó kis bár, a Mosolygós Magnólia, mi minden pénteket ott töltünk, ha gondolod, nézz be. Este kilenc után megtalálsz ott minket.
Harry először automatikusan nemet akart mondani, de aztán meggondolta magát. Miért ne? Hiszen fiatal, tanulni ráér majd a hétvégén, és már nem is emlékezett rá, hogy mikor szórakozott utoljára. Talán még Ginnyvel a Roxfortban. Hát most itt volt az ideje, egy görbe estének.
- Rendben, akkor kilenc után – bólintott, mire Seamus elvigyorodott.

A Mosolygós Magnóliát nem volt nehéz megtalálni. Az Abszol úton minden második üzletben ott villogott egy hirdetés, mely a fiatalokat a helyes irányba kalauzolta. Harry csak a neon zöld nyilakat követte, és nem sokára egy kivilágított ajtajú épület előtt állt. Kifizette az egy galleont, majd belépett a színes fényekkel tarkított bárba. Az első, amit észrevett, hogy szinte teljesen tele volt. A hosszú bárpultnál egymást lökték félre az italra várók. A táncparkett is zsúfolva volt, és nem egy ismerőst fedezett fel a táncolók között. Szinte a fél bár, az Akadémiára járt. A hátsó részben, boxokban, társaságok ültek körül kisebb-nagyobb asztalokat, és Harry most az integető Dean Thomast látva arra felé indult. Meg sem lepődött, hogy Papirus Platónt, és Denton Forbst is ott találta. Nem sokára felbukkant Seamus is, és vagy hat korsó sört egyensúlyozott a kezében.
- Erre igyunk – nyújtotta az egyiket Harry felé. – Mégis csak eljöttél.
- Megígértem – nyúlt a korsó felé Harry, és miután koccintottak, meghúzta az italt. Évek óta nem ivott vajsört, és most nagyon jól esett neki. Mintha egy csapásra visszarepült volna a múltba.
- Ez igaz, de mi nem gondoltuk, hogy el is jössz – nevetett rá Dean.
- Még sem hagyhattam ki egy jó kis bulit – emelte fel újra korsóját, s ivott még egy kortyot.

Harry szaggató fejfájásra ébredt. Mint annak idején, mikor Voldemort hangulatváltozásait érzékelte, csak most nem a homloka lüktetett, hanem az egész feje. Mintha egy abroncsba szorították volna, de az mindenáron ki akart volna dagadni belőle. Nyögve nyitotta ki a szemét, és kezdett el tapogatózni a szemüvege után. Legnagyobb meglepetésére, nem hogy a szemüvegét nem találta, de még az éjjeliszekrénye sem volt meg. Ekkor tudatosult benne, hogy tisztán lát. Tehát szemüvegben aludt. De hol a szekrénye?
Felült, és körül nézett a kis szobában. Rá kellett jöjjön, hogy ez nem is az ő szobája. Farmerját és pólóját az ágy mellett a földön találta, és ahogy jobban körülnézett, az alsónadrágja is ott hevert, egy barna fotel karfájára hajítva. Fel akart kelni, de hirtelen egy kezet érzett a derekán, és álmos motyogást hallott maga mellől.
Félve pillantott oldalra, és egy szőke lány alvó arcára esett a tekintete. A lányon jól láthatóan nem volt ruha, ahogy rajta sem.
Homlokát masszírozva próbált visszaemlékezni az előző estére, és mikor végre sikerült, már nem volt olyan büszke magára.
Alig egy fél óra után hagyta magát felszedni, az első csinosabb lánynak, majd társai bíztatására követte a lányt annak lakására. Borzongás futott végig testén, ahogy eszébe ötlött a lánnyal eltöltött vad éjszaka. Gyorsan kiugrott az ágyból, és magára kapkodta ruháit, majd meg sem állt, egészen hazáig.
Mosolyogva rogyott le a rózsalugas árnyékolta teraszra, és már nem is látta magát olyan rossz színben. Elvégre semmi rosszat nem tett, sőt, ahogy visszaemlékezett, a lánynak kifejezetten tetszett. És magának is be kellett vallja, hogy bizony nem volt ellenére ez az éjszakai kis kaland. S bár biztos volt benne, hogy nem akar többet a lánytól, nem bánta meg tettét.

A hónapok múltak, és Harry egyre jobban érezte magát. Minden pénteken bulizni jártak, és egyre több osztálytársuk csatlakozott hozzájuk. De a mag, ők voltak öten. Az iskolában is könnyebb lett az élete, ahogy megismerték társai, egyre jobban bíztak benne. Harry kék csapata egyre többször nyert a szellemi, és a gyakorlati küzdelmekben is. Összehangoltan, szervezetten mozogtak, és mivel ismerték egymás gyengeségeit, és előnyeit, számukra kedvezően tudták megosztani a feladatokat. Eközben olyan varázslatokat tanultak, melyekről Harry még nem is álmodott. Bármilyen használati tárggyá át tudott változni, ha az elég nagy volt, elvégre zsugorodni nem tudnak a mágusok, de fotel, illetve szekrény alakját, már egy pillanat alatt fel tudta venni. Sőt, még arra is ügyelt, hogy színben és méretben passzoljon a többi, szobában lévő bútorhoz.
Tudta uralni a tüzet, és a vizet, szelet tudott éleszteni, de el is tudta állítani azt. Ha akarta sütött a nap, de ha úgy akarta, akkor felhőszakadást varázsolt. Már nem volt olyan használati tárgy, melyet ne tudott volna fegyverré alakítani egy mozdulattal, és ne tudta volna harcba küldeni a maga oldalán. Erős, és stabil pajzsokat tudott létrehozni, de már nem is csak a maga számára, hanem, ha kellett, társai részére is.
Eleinte furcsállotta, hogy ő az állandó kapitánya a kékeknek, mivel a többi csapatban állandóan változtak az irányítók, de egy idő után természetessé vált, és győzelmeik igazolták, hogy jól végzi a dolgát.

A téli szünet előtti utolsó napon történt, mikor reggel belépett a terembe, egy levelet talált a padján.
A levélen nem volt címzés, de feltételezte, hogy ha az ő helyére rakták, akkor neki szólt. Felbontotta, és olvasni kezdte, a jól ismert gömbölyű betűket.

Harry
Szeretnénk meghívni karácsonyra. Már nagyon régen találkoztunk, és úgy gondoltuk, itt az ideje, hogy velünk is újra fel vedd a kapcsolatot. Molly nagyon aggódik érted, lelkemre kötötte, hogy mondjam meg neked, hogy bármikor jöhetsz, a szobád mindig készen áll. Nagyon kérlek, gyere el. Hiányzol.

Hermione

Harry meglepetten tette le a levelet. Tehát Ginny rakta az asztalára. Ahogy a lány padjára nézett, észrevette, hogy a lány füzetei már ott vannak, de ő valószínűleg nem akart vele szóba állni, ezért távozott.

Egyenesen a lány WC felé ment, és nem is csalódott, Ginny állt az ajtó előtt, és Serafinával beszélgetett.

- Gin, beszélnünk kell – lépett a lányhoz.
- Nincs miről beszélnünk – válaszolta ellenségesen a lány.
Serafina meglepetten nézett hol az egyikre, hol a másikra.
- Tudod, mi áll a levélben?
Ginny nem válaszolt, ezért Harry sejtette, hogy tudja mi áll benne.
- Nem akarom, hogy rosszul érezd magad, ezért szeretném tudni a te, és Ron véleményét.
- Ront Hermione irányítja – bukott ki Ginnyből, és Harry ebből azt szűrte le, hogy régi barátja kész kibékülni vele.
- Akkor már csak a te véleményedre vagyok kíváncsi – nézett a lányra, de az nem nézett rá.
Serafina szeme elkerekedett, majd megvillant Harry felé, és végül behátrált a lány wc-be.
- Nem érdekel, hogy mit csinálsz, nem érdekel, hogy hol vagy. Már nem számítasz. Ne hidd, hogy elrontanád a karácsonyomat, ha betoppannál. Ahhoz éreznem kéne irántad valamit, de én már régóta nem érzek semmit. Már nagyon régen nem vagy fontos a számomra. Ha eljössz, akkor ott leszel, ha nem, hát nem. Anyám nagyon vár, és a többiek is. Nem tudom, hogy miért szeretnek ennyire, de biztosan meg van rá az okuk, amit én nem ismerek. Kielégítettem a kíváncsiságodat?

Ginny szeme szikrákat szórt, miközben hangja teljesen nyugodt volt. Harry csak állt, és hallgatta a lányt, majd egyszerűen sarkon fordult, és visszament a terembe. Szinte egész nap a meghívón, és Ginny szavain járt az esze. Nem is figyelt, pedig talán máskor érdekesnek tartotta volna az óriások elleni varázslatok, és mágikus tárgyak használatát.

December 25-e volt, és délelőtt tíz óra. Por hó szállt fel körülötte, ahogy az Odútól nem messze megérkezett. Mindent fehér hótakaró borított, és a táj nagyon hasonlított egy giccses, téli képeslapra. Egy hóember állt a bejárat előtt, és nagy meglepetésére, ahogy elhaladt mellette, utána fordította a fejét.
- Varázslók – motyogta maga elé mosolyogva.
Ahogy a hátsó ajtóhoz ért, megtoppant egy pillanatra. Végig futott agyán a gondolat, hogy visszafordul, de aztán erőt vett magán, és fellépett az első lépcsőfokra.
- Menni fog.
Suttogta, és fellépett a következőre.
- Nem én leszek az ünnepi ebéd, nem kell aggódjak.
Jött a következő.
- Ronnal talán kibékülhetünk.
Még egy lépcsőfok.
- Ginny meg fog ölni.
Már fordult is vissza, de ekkor meghallotta az ajtó nyikorgását, és egy kéz kapta el a talárját.
- Most nem menekülsz!
Még mielőtt megnyikkanhatott volna, már Molly ölelő karjaiban találta magát. Molly maga felé fordította, és mélyen a szemébe nézett.
- Megint leléptél volna, ha nem veszlek észre igaz?
Harry elszégyellte magát.
- Most már inkább maradnék – mosolygott az asszonyra.
- Ez a beszéd – kacsintott rá a boszorkány, és szélesre tárta a bejárati ajtót. Harry csak most vette észre, hogy az egész család ott áll a konyhában.
Arthur Weasley volt az első, aki egy tojáslikőrös poharat nyomva a kezébe, kellemes ünnepeket kívánt, majd őt követte Hermione, akinek szinte a könnyei potyogtak. Charlie mosolyogva fogott vele kezet, és közben bemutatta neki a barátnőjét, Celinát. Bill alig rázta meg a kezét, Fleur máris félre tolta, és egy csöppséggel a karján furakodott hozzá. Harry örömmel vette észre, hogy a lány akcentusa semmit nem változott az évek alatt. George rendesen hátba veregette, míg Percy szolidan megrázta a kezét, és szégyenlősen mosolygott. Ron az asztal mellett állt, és Harry most elé lépett.
- Üdv – szólította meg.
- Szóval, mégis eljöttél – nézett rá Ron.
- Nem volt könnyű – vallotta be Harry.
- Talán elfelejtetted hol lakunk?
- Inkább egy jobb horog tartott vissza, amit annak idején beígértél, ha még egyszer a közeledbe jövök – mondta.
- És te el is hitted? – lepődött meg Ron. – Csak azért mondtam, mert elhagytad Ginnyt.
- Tudom – bólintott Harry.
- Akkor lehet, hogy mégis kapsz meghívót, arra az esküvőre, hátha eljössz. – Ron közben leroskadt egy székre, és maga elé húzott egy terítéket. – Anya, éhesek vagyunk, mikor lesz már kész a kaja?
Harry mosolyogva huppant le barátja mellé.

Ginny jó tíz perc múlva jött le az emeletről, és úgy tett, mintha észre se venné Harryt, de ezen ő nem lepődött meg. Végül is, még mindig jobb, mintha tíz körömmel esne az arcának. Bár nem tudta elképzelni a lányt bosszúszomjas vadmacskaként.

Harry meglepetten látta, hogy van még egy plusz teríték. Már épp meg akarta kérdezni, hogy kit várnak még, mikor kinyílott a hátsó ajtó, és Luna lépett be. Kellemes karácsonyt kívánt, majd George-hoz lépett, és a nyakába ugrott. Láthatóan George-ot ez nem lepte meg, mert mosolyogva csókolta meg a lányt.
- Luna, és George? – képedt el Harry.
- Ne is mondd – legyintett Ron. – Luna már erdei túrákra viszi a bátyámat, és mindenféle plimpiket, meg szapirtyókat keresnek.
- És George ezeket elhiszi? Lehet, hogy tényleg furmász költözött a fejébe? – vigyorgott.
- A fenéket, szerintem csak kapóra jön neki a csaj – legyintett Ron.
- Ron! –szidta le csendesen Hermione. – Te már megint mire gondolsz?
- Amire minden férfi – húzta ki magát.
- Idióta! George egyszerűen jól érzi magát Lunával, és Luna is sokat változott – fordult most Harry felé a lány.
- Te hagyod, hogy így beszéljen veled a menyasszonyod? – nevetett Harry.
- Mit tegyek? Biztos valami bájitalt itatott velem, azért vagyok így oda érte – hajolt Hermionéhoz, és egy cuppanós puszit nyomott az arcára.
A lány csak nevetett, és élénk beszélgetésbe kezdett Fleurrel, az esküvő megszervezéséről.
Harry azonban ekkor már nem rájuk figyelt.

Az ebéd teljesen úgy zajlott, mint régen. Az étel ízletes volt, és Molly főző tudását csak dicsérni lehetett. Harry nagyon régen nem érezte magát ilyen boldognak, mintha visszakapta volna a családját.
- És házban laksz, vagy egy fogadóban? Hallottam, hogy a fogadókban vámpírok szívják a gyanútlan turisták vérét. Meg kéne vizsgálni a nyakad, hátha rajtad is van egy-két harapásnyom. – Luna teljesen komolyan nézett Harryre, akinek meg akadt ezek hallatán a szájában a falat.
- Vámpírok? – kérdezte fuldokolva.
- Persze, a tulajdonosoknak fejpénzt fizetnek, a kiszívott vér után.
Luna úgy nézett körbe, mint aki nem érti, hogy mások miért nem hallottak olyan dolgokról, ami pedig köztudott varázsló körökben.
- Nem tehetek róla, egyszerűen imádom. – Húzta magához George a kedvesét, és egy csókot nyomott a szájára.
- Ne aggódj Luna, a saját házamban lakom, nem fogadóban – Harry végre megtalálta a hangját, és most válaszolt a lánynak. Ahogy kimondta a mondatot, néma csend lett.
- Mi a baj? – nézett körbe.
- Neked saját házad van? – nézett rá Ron meglepetten.
- Elég ramaty állapotban volt, amikor megvettem, fel kellett újítani, de most már pofás. Majd nyáron eljöhetnétek egyszer, egy kerti partira. Sipor egész jól grillez. Én pedig profi majonézes salátát tudok készíteni.
- Ez komoly, most meghívtál a házadba? – Hermione csak bámult Harryre.
- Mi ebben olyan furcsa?
- Harry, senki nem tudja, hogy hol laksz, még a minisztériumban sem. Tudom, mert miután eltűntél, kerestünk, de senki nem tud rólad semmit. Még abban sem voltak biztosak, hogy nem hagytad-e el az országot.
Arthur Weasley mosolyogva mondta ezeket a szavakat, de Harry érezte, hogy a szavak mögött aggodalom cseng.
- Sajnálom, hogy eltűntem, tényleg, és tudom, hogy megbántottalak benneteket, de kellett nekem ez a pihenő. Kellett, hogy senki ne kérdezze, milyen érzés hősnek lenni, hogy ne akarjanak megérinteni, bocsánatot kérni, sajnálni, vagy éppen dicsőíteni. Tisztába kellett rakjam magamban az érzéseimet. Fel kellett dolgozzam, meg kellett értenem, hogy nem az én hibám volt, és ehhez nem volt elég az, hogy ti mondtátok. Nekem kellett rájöjjek. Nekem kellett őket elengedjem, Remus, Tonks, Fred, nagyon nehéz volt meggyőzzem magam, hogy akkor sem biztos, hogy élnének, ha én meg sem születek, ha nem velem történik mind ez. Ha nem engem akarnak védeni. Tudom, ha akkor nem sikerül, talán már egyikőnk se él, de én akkor őket veszítettem el, és rémálmok kísértek. A felhajtás, ami pedig körülöttem volt, csak növelte azt az érzést, hogy nem szabadott volna túlélnem. És higgyétek el, bármennyire is hiányoztatok, és ezerszer álltam a kapu mögött, hogy eljövök, és elmondok mindent, nem ment. El kellett teljen egy bizonyos idő, mire egyáltalán józanul tudtam gondolkodni. Mire felfogtam, hogy mi is történt, és mi történhetett volna.
Harry mély levegőt vett, és végig nézett az asztalnál ülőkön.
- És lehet, hogy nem látszik, de nagyon örültem a meghívásnak, és sokat jelent nekem, hogy szóba álltok velem. Nem voltam benne biztos, hogy megbocsátotok.
- Megbocsátani még nem, de majd ha eljössz az esküvőre, akkor talán – mosolygott Ron, és végre megtört a csend.
Oldott hangulatban folyt tovább a beszélgetés, és ki-ki elmesélte, mi történt vele az elmúlt másfél év alatt.
- Ugye tőled kaptuk ezt a nyakláncot?
Hermione egy kövekkel kirakott aranyláncot húzott elő ruhája alól, és úgy mutatta Harrynek.
- Tetszik? – kérdezte Harry.
- Nagyon – nevetett a lány. – Bármikor tudok üzenni neki, és ha nem akarom, hogy más hallja, amit mondani akarok, arra is jó.
- Sejtettem, hogy tetszeni fog.
- Aha, azóta nem bokán rúg, ha valami rosszat mondok, hanem a fejemben ordibál – morogta Ron.

Már alkonyodni kezdett, mikor Harry készülődni kezdett, hogy elhagyja az Odút.
- Nem mész te sehova – lépett eléje a gazdasszony, és csípőre tette kezét. – Rád vár a régi szobád. Ugyan mit is csinálnál ilyenkor egyedül.
- Nem vagyok egyedül, Sipor velem lakik – nevetett Harry.
- Sipor? A jó öreg Sipor? – kiáltotta Ron. – No, és hogy van? Még mindig olyan zsémbes?
- Ha lehet, még zsémbesebb. Nem mulasztja el az orrom alá dörgölni a hibáimat.
- Mint egy feleség – szólt közbe Bill, és gyorsan körülnézett, hogy párja nem hallotta-e.
- Maradj Harry, olyan régen láttunk - nézett rá George is. – Amúgy is lenne egy-két üzleti megbeszélni valóm veled.
- Velem? – hökkent meg Harry.
- Igen, ne aggódj, mindenki tudja már, hogy tőled volt a pénz a boltra. De még valamit meg kell veled beszéljek.
George idegesnek tűnt, Harry pedig nem értette, mi lehet az, ami ennyire felizgatja a fiút.
- Harry, tudod, egy kicsit bővültek a szolgáltatásaink, szóval nyitottunk még egy boltot, fenn északon.
- Gratulálok – mondta Harry -, de ehhez mi közöm van nekem?
- Az, hogy az új bolt megnyitása kicsit többe került, mint gondoltuk, és az elmúlt két hónapban nem tudtam neked utalni a részesedésedet, ezért elnézést kérek, de most már beindult ott is az üzlet, és amint lehet, pótolom a hiányt, és természetesen a kamatokat is hozzá számolom.
- Még csak az kéne, hogy kamatot is fizess. George, még hozzá sem nyúltam ahhoz a számlához, nem hiányzik, nem kell utalgass, már mondtam. Nem kell több pénz, már így is elég, ami van. Sőt sok is. Tényleg nem kell az a pénz, inkább csinálj akciókat a szegényebbeknek. Akik csak a kirakatokból bámulják a jó kis cuccaitokat. Nekem már így is több pénzem van, mint amit el tudok költeni. Mi értelme, hogy a koboldok számolgassák? Inkább fordítsd jó célokra.
- Ezt most komolyan mondod? – lepődött meg George.
- A legkomolyabban. Emlékezz, milyen volt álmodozni azokról a dolgokról, amiket mások megkaphattak, de te nem. Hát segíts nekik, most, hogy megteheted.
- Nem is rossz ötlet – vigyorodott el a fiú. – Kicsi szívem, tudsz te nekem segíteni ebben ugye, te ismersz minden családot, majd készítünk egy listát – fordult Lunához, aki helyeslően bólogatott.
- Ez szép volt tőled Harry – ült le mellé Hermione.
- Micsoda Grál lovag – morogta Ginny, és karján a kis Vic-kel felfelé indult az emeletre.
- Ne is törődj vele, mostanában ilyen pukkancs – legyintett Ron.
- Mostanában, vagy ha engem lát? – nézett a lány után Harry.
- Nem hibáztathat mindig mindenért téged – hajolt közelebb Ron -, és már eltelt másfél év, ha nem tud tovább lépni, akkor az, az ő baja.
- Továbblépett – Luna hangja mögülük szólt.
- Tessék? – fordultak meg mindannyian.
- Mondom tovább lépett, van neki barátja, csak ő most elutazott Európába, a szüleihez, ezért olyan morcos, mert hiányzik neki.
- Á! – Harry csak ennyit bírt kinyögni, de látta, hogy barátait is meglepte a hír.

Így végül mégis az Odúban töltötte az éjszakát, és bármennyire is csodálkozott ezen, pont ugyan olyan jól aludt, mint annak idején. Mintha nem is röppent volna el ez a két év, mióta nem járt erre.
Reggel az elsők között ébredt, és Mollyval együtt itták a kávéjukat, mikor Ginny álmosan, és köntösben lépett a konyhába. Egy pillantásra sem méltatta a vendéget, csak lehuppant egy székre, és maga elé húzott egy kávét.
- Jó reggelt – szólt Molly a lányához. – Jól aludtál?
- Jó reggelt – köszönt Harry is.
- Ja, jó reggelt – morogta Ginny, majd kávéjával a kezében elvonult a nappaliba, hogy az egyik fotel mélyén igya meg.
- Menj utána, és beszéljétek meg – intett fejével Molly.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet – súgta vissza Harry.
- Szerintem az, végre béküljetek ki. Mert valamikor együtt jártatok, még nem kell örök haragnak lenni köztetek.
- Rendben, de megvédesz – vigyorodott el.
Molly mosolyogva nézte, ahogy Harry kihúzza magát, és a lány után indul.

- Szia.
Harry letelepedett a lánnyal szemben, egy fotelba, és térdére támasztotta könyökét, és így előre hajolva nézte a lányt. Vörös haja kócos volt, szeme alatt karikák voltak, és a száját mérgesen összeszorította, amitől kicsit McGalagonyos lett a kinézete, de mégis gyönyörű volt. Harry, ha akarta se tudta volna tagadni, hogy még mindig nem közömbös a lány iránt.
- Szeretnék veled beszélni – próbálkozott újra, de feleletet még mindig nem kapott. Ginny egy pontra fókuszált, az pedig egy szakadás volt a fotel karfáján.
- Szeretnék bocsánatot kérni.
Még mindig nem kapott választ, ezért úgy döntött, ki provokál valami reakciót.
- Gin?
- Ne hívj Ginnek – szűrte a szavakat a lány a fogai között.
- Bocsáss meg – mosolyodott el önkéntelenül is Harry, tehát bejött a csel.
- És ne kérj bocsánatot, ha nem gondolod komolyan.
- Komolyan gondoltam.
A lány arcát fürkészte, azon kívül, hogy egy árnyalatnyival pirosabb lett, nem lehetett leolvasni róla semmit.
- Nem akarok harcolni veled, és nem akarok úgy viselkedni, mintha nem ismernélek.
- Kár, hogy egy évig, amíg csendben mögöttem ültél, nem így gondoltad.
Ginny hangjában nem volt semmi érzelem.
- Tudod miért tettem, elmondtam tegnap.
- Csak azt tudom, hogy miért bújtál el az emberek elől, azt nem, hogy miért menekültél el tőlem.
- Mert nem hagytál más lehetőséget.
- Én nem hagytam? – kelt ki magából a lány. – Mire felértem óra után, csak egy cetli várt a párnámon, hogy időre van szükséged, és ne aggódjak, majd visszajössz. Felkutattuk utánad a fél országot. Három hónapig azt sem tudtuk élsz-e még. Neked nem volt más lehetőséged? Ezernyi lehetőséged lett volna eljönni, és elmondani, hogy már nem kellek, hogy jobban érzed magad másokkal. Ehelyett gyáván elfutottál.
- Ez nem igaz Gin, te is tudod.
Harry mérges lett, az nem lehet, hogy ezt hiszi róla a lány.
- Te mondtad, hogy ha nem jövök el a bálba, akkor ne is jöjjek többé. Én próbáltam, még egy új talárt is vettem, de nem voltam rá képes, nem bírtam elmenni. Nem hagytál más kiutat. Te állítottál döntés elé. Ráadásul olyan dologban kellett döntenem, amire nem is voltam felkészülve.
- Nem voltál felkészülve? – nézett rá Ginny dühösen. - És én fel voltam rá készülve, hogy elhagysz? Hogy egyedül kell menjek a végzősök báljára? Hogy egyik pillanatról a másikra nem marad más, csak az emlékek? Én fel voltam erre készülve?
- Nem, azt hiszem nem – nyugodott meg Harry.
- Hát valóban nem. És ne hidd, hogy csak te gyászoltál, hogy csak neked fájt. Ne hidd, hogy csak te érezted azt, hogy többet kellett volna tegyél.
- De te nem gyilkoltál Ginny – Harry hangja halk lett, hogy csak Ginny hallja. – Még ha egy fekete mágus is volt, én öltem meg. És nem vagyok rá büszke. Nem akarok veled veszekedni, csak bocsánatot akartam kérni. Tudom, hogy rosszul tettem, hogy elmentem, és hidd el, hogy bánom már, de nem tudom vissza csinálni. És nem is akarom. Az én döntésem volt, és vállalom a következményeket. Elvesztettelek téged, és majdnem a barátaimat is. Ha gondolod, lehetünk barátok, ha nem, hát nem. Még egyszer arra kérlek, hogy bocsáss meg.

Harry felállt, és magára hagyta a lányt, aki miután megitta kávéját, felment a szobájába, és csak ebédelni jött le. Harry karácsonyi hangulatát, mintha angyal szárnyak repítették volna tova.

Ginny az ablakból nézte, ahogy Harry távozik, majd visszaült barátnője mellé az ágyra.
- Azt mondtam neki, hogy van barátod, csak most a szüleivel Európában van – nézett rá Luna.
- Akkor gyorsan fel kell szedjek valakit, hogy legyen alibim – kuncogott Ginny. – De azért köszi, hogy kimentettél.