- Úristen. Most komolyan, Luca, te tényleg ismered ezt a pasit? Úgy értem, nem csak látásból, hanem személyesen?
- Mi? Ja, aha.
- Aha?
- Igen. Ismerem. Miért, mi van vele? Visszaadnád a képet?
Fay nehezen vált meg a Luca fiókjából kilopott fotótól. Szívesen elnézegette volna még egy darabig a vigyorgó alakokat rajta, főleg azt a félhosszú hajú, arrogánsnak és büszkének tűnő fiút, aki a mellette nevető, kócos srác nyakát karolta át lazán. A másik két gyereket, a kócos mellett somolygó, fáradt tekintetű, szőkésbarna hajút és a másik szélen feszítő, kicsit köpcös, alacsony, vizenyős szeműt szinte észre sem vette. Csak a fekete hajú érdekelte.
- Hogy hívják?
- Kicsodát? – kérdezett vissza Luca a szekrény mélyéről.
- Őt! – bökött rá kíváncsiságának tárgyára Fay.
Luca nyögve kihátrált a fejére hulló ruhahalom alól és vetett egy gyors pillantást rá, mielőtt újra eltűnt volna a nyikorgó ajtók mögött.
- Siriusnak.
- Hmm… Canis Major…
- Nagy Kutya – fordított automatikus Luca, egyre mélyebbre merülve a kupacba.
- Mit keresel? Biztos, hogy Morgannél van. Feszt elcsórja a legjobb cuccaimat, hiába rágtam már ezerszer a szájába, hogy McEmond professzor meleg, mint a kályha…
- Mi van?! Dehogy meleg!
- Dehogynem – legyintett lemondóan Fay.
- Különben azt a pulcsimat keresem, amit tőled…
- Mondom, hogy Morgannél van! Az a rüfke azt hiszi, a tanerők szívéhez a mi ruhatárunkon át vezet az út. Szóval szerintem vedd fel a tegnapi pulóveredet, ha nem akarsz elkésni átoktörésről.
Luca hamar belátta a szobatársa igazát.
- Hé, megkapom mára azt a képet? – kiáltott utána Fay, mikor már az ajtó felé száguldott.
- Felejtsd el!
- Akkor legalább mesélj róla!
- Miről? A képről?
- Hülye.

- Prewitt, várj csak!
Luca sóhajtva torpant meg a folyosó kellős közepén. Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne rohanjon világgá ettől az idegtépő hangtól. Lassan megfordult. Lance közeledett felé, az álnok edzője. A férfi alig volt idősebb nála, mégis úgy viselkedett – főleg vele szemben -, mint egy sokat látott, tapasztalt veterán: lekezelően. A baj csak az, hogy míg az erőnléti edzéseken ez már-már serkentően hatott, hiszen ha valakit rögtön az első öt percben felidegesítenek, panasz nélkül, egy lendülettel futja le a húsz körös limitet, addig nap közben, mikor az átlagos hallgató egyik órájáról a másikra siet, és nincs felkészülve egy pedáns idióta felbukkanására, kicsit lehangoló tud lenni egy ilyen párbeszéd.
- Hol voltál tegnap? – támadta le rögvest a tanerő, s büszkén kihúzta magát. Kedvenc elfoglaltságai közé tartozott leszúrni a legjobb diákjait. Egyszerűen imádta tudatosítani bennük, hogy semmivel sem jobbak, sőt, sokkal rosszabbak, mint ő volt hajdanán. Hanyagok, lógósok, lusták és képzetlenek – ezeket a jelzőket váltogatta, ha valamelyikük nem jelent meg egy edzésen. És Luca Prewitt előző nap nem ment be, pedig új fogást készült rajta bemutatni a csoportnak. Méghozzá azért rajta, hogy bosszút álljon az azt megelőző órán történtekért, amikor a lány véletlenül orrba rúgta őt, és nevetségessé tette az egész banda előtt.
- Lógtam – felelte Luca egyszerűen.
- Lógtál – ismételte az Edző megzavarodva. Ezt ő akarta mondani először! Lucának mentegetőznie kellene, mellébeszélni, vagy valami! Nem egyszerűen kijelenteni, hogy lógott!
- Lógtam – bólintott a lány, majd színpadiasan a karórájára nézett. – És most elkések. Egyéb kérdés?
Lance végképp elvesztette a fonalat. Megrázta a fejét, próbált valami velős, csípős választ kifundálni, amivel letörhetné kicsit tanítványát, de semmi ilyesmi nem akart az eszébe jutni hirtelen.
- Hétkor kezdünk. Ma ott legyél! – vágta ki magát végül.
- Vihetek magammal valakit?
- Kit?
- Vendéget. Itt tanult. Imádni fogod.
- Miből gondolod? – jött a jogos kérdés, hiszen Lance köztudottan nem szeretett senkit önmagán kívül. Esetleg csak a tükörképét, mivel általában önálló személyként kezelte azt.
- Női megérzés – vigyorodott el Luca. – Na, én rohanok! Este találkozunk!

Az, hogy a délutáni edzés aznap egy órával később kezdődött, épp kapóra jött Lucának. Így bőven maradt ideje lepakolni a szobájában a cuccait, aztán felforgatni Morganét azért a bizonyos pulóverért, amit Faytől kapott nemrég.
Csak amikor már készen állt vette észre magán, hogy kiköpött úgy viselkedik, mint egy kiskamasz az első randija előtt. Mégis mi a fenéért izgul ennyire? Hiszen Sirius ezelőtt már számtalanszor járt itt, ismeri az egész épületet, és az oktatók nagy részét is, tehát teljesen felesleges az izgalom.
Jesszus, saját magam nézem hülyének!
Nem volt semmi köze az izgalmának ahhoz, hogy Sirius régen ugyanitt tanult, és ezzel Luca nagyon is tisztában volt. A mai napnak nem az lesz a legrizikósabb része, amikor Sirius találkozik a régi tanáraival, köztük Mordonnal például. Hanem éppen a kettejük találkozása.
Azóta az ominózus levél óta ez lesz az első, hogy együtt lesznek. Most minden eldől majd – talán a kérdéseire is választ kap. Ám ha mégsem, az biztosan kiderül, hogy a kúrián kívül is létezik-e kettejük között az a kapocs, az a szál, ami összekötötte őket, s amivel kapcsolatban Luca még nem döntött: létező vagy csak képzelt kötelék. S ha létező, milyen eredetű – testvéri, vagy…

Alig lépte át a küszöböt, megkondult az előtér végében álló ősrégi óra, s ahogy mély döngéssel jelezte az időt, Luca tekintete megállapodott az egyetlen személyen, aki akkor a portán tartózkodott.
Megtorpant. Sandán elmosolyodott, mire a férfi elindult felé. Minden mozdulata, a járása, a nézése, a ruhái, a viszonzott mosolya ismerősek voltak számára – ismerősek, és nyugalmat árasztóak. Egyszeriben elmúlt a félelem, amit Luca a várakozás közben érzett. Izgatott volt most, olyan zsibbasztóan-kellemesen, mint Karácsony reggel, amikor az ajándékokkal aládúcolt fa felé tart mezítláb, dideregve a kő hidegétől. Sirius másodpercről másodpercre közelebb ért hozzá; minden egyes lépéssel élesebbé váltak a vonalak, arcának barázdái.
Egy pillanatra sem vették le a szemüket egymásról. A folyosó ajtajához érve Sirius vigyorogva végigmérte a lányt, mire Luca büszkén felhúzta az állát, mintha csak azt kérdezné: Na? Most mit mondasz? De Sirius nem mondott semmit, egyszerűen csak arcon puszilta, átkarolta a derekát, és egy elegáns fordulattal beterelte őt a folyosóra.
Biztos léptekkel haladtak az edzőtermek felé, nem álltak le nézelődni. Nézték ellenben kettejüket épp elegen. Valójában a közfigyelem Siriusnak szólt, az is főként a szembe jövő, eladdig maguk elé bambuló lányok részéről, de valamiért Lucát jobban feszélyezte a rájuk tapadó tekintetek villanása, mint a férfit. Maguk mögött hagytak számos rövidebb-hosszabb folyosót, átvágtak két nagyobb csarnokon, eközben egyetlen árva szót sem szóltak egymáshoz, viszont annyian köszöntek rájuk, amennyien normális esetben egy hét alatt.
Luca úgy érezte magát, mintha álmodna. Vagy mintha látomása lenne, és csak a lelke lenne jelen, a teste, vagy a tudata nem. Úgy lépkedett Sirius mellett, mint egy megszeppent kisiskolás, és meg sem próbálta megtörni a csendet. Nem is tudta volna mivel. Valahányszor oldalra pillantott, minduntalan erősödött benne az érzés: ez a férfi nem az a férfi, akit ő ismer. Mármint igen, ő Sirius Black, ez egyértelműen látszik abból, ahogy lazán átvetette a vállán a dzsekijét, és olyan természetességgel tűri a csodálatot maga körül, mintha fel sem tűnne neki.
De talán már tíz perc is eltelt azóta a kedves puszi óta, és még csak a szándékát sem mutatja annak, hogy beszélgetni akarna vele. Nemhogy a levélről, de semmiről sem. A hogyléte felől sem érdeklődik, mert ezek szerint számára egyértelmű, hogy jól van, hiszen nem panaszkodik, nincs kimerülve.
- Hé, Prewitt, igyekezz, Lance épp a sírversedet fogalmazza odalent! – kiáltott rá egy srác, szemből jövet. A fiú nem nézett ki többnek tizenötnél, de nyúlánk volt és fürge: kevesen bírták tartani vele a lépést a hajnali futás közben.
Luca rávigyorgott a fiúra, mire ő barátian megpaskolta a vállát, mikor elhaladtak egymás mellett.
A következő folyosón három lány fordult ki eléjük az egyik ajtó mögül; közülük ketten alaposan végigmérték a közönyös Siriust, és tetszésük jeleként bájos mosolyra is húzták a szájukat, a harmadik pedig cinkosan rákacsintott a meglepett Lucára. Luca meglepetését nem az újabb rajongók kiléte okozta – őt inkább Sirius lepte meg. A férfi ugyanis vetett egy lusta pillantást a szőkékre, majd jobbjával lazán átkarolta Luca nyakát és viszonozta a harmadik lány kacsintását.
Sirius elsöprő sikert aratott az aurorképző szorgos diáklányai körében. Míg elérték az alagsori edzőtermeket, a férfi gyakorlatilag magába bolondította a jövendő aurortársadalom női nemének túlnyomó többségét. Anélkül, hogy akár egy percre is levette volna a karját Luca válláról.

A srác, aki figyelmeztette Lucát Lance idegállapotára, nem sokat túlzott. Az Edző már javában futtatta hőn imádott tanítványait, persze közben hergelte is őket személyre szabott, gondos megjegyzéseivel. Okos ember volt, a pálcákat minden óra előtt kirakatta a bejárat melletti padokra, nehogy egyszer egy megsértett illető megtorolja rajta szakmai sikerének titkát.
- PREWITT!
Luca fáradtan felsóhajtott. Kezdett már ráunni erre az örökös közjátékra, ami minden egyes edzés előtt lement kettejük között. Lance még a közelébe sem ért, ő már hallotta azokat a szavakat, amiket az első héttől hallgatott: „Megmondjam, mennyi az idő, Prewitt? Pontosan tíz perccel több, mint amennyi a pontosságodhoz kellene! Legközelebb a homlokodra növesztek egy órát, hadd ketyegjen, akkor talán beesel időben!”
A többi áldozat, kik eddig szünet nélkül rótták a köröket a tornateremben, már előre örültek a pihenésnek. Luca személye ugyanis rendszerint Lance egész figyelmét igényelte, főleg, amikor a lány tényleg késett, és nem csak ő képzelte úgy. Most, amikor végre Luca felbukkant, ők egy emberként lassítottak, majd álltak le, előre várva az aznapi jelenet végkifejletét.
- Üdv, mester – köszöntötte rezignáltan Luca a hozzá siető, kissé eltorzult fejű edzőt.
- Ne szórakozz, Prewitt, a fejeddel játszol! Tudod te, hány óra van? Megmondom: majdnem negyed nyolc! Mit kéne tennem, hogy egyszer végre az előre megbeszélt időre kegyeskedj megjelenni?!
- Mondjuk egyszer mondhatnál fél hetet hét helyett, és akkor talán…
- TAKARODJ ÁTÖLTÖZNI!
Luca színpadiasan rémült arcot vágott, majd elszaladt az öltözők felé. Még félúton sem járt, amikor hirtelen észbe kapott – megtorpant, és sarkon fordult, hogy visszaszóljon Siriusnak, meddig fog tartani ez az egész cirkusz. Talán kilencig. De ő semmi esetre sem marad addig, hiszen vendége van.
Aki akkor épp félrevonta az edzőjét a lihegő, feszülten figyelő társaság közeléből.
Valamiért hevesebben kezdett dobogni a szíve, ahogy a két férfi rövid párbeszédét figyelte. Igaz, egy szót sem hallott belőle – szerencsére a társai sem -, de Lance zavart mozdulataiból sejteni lehetett, mi is a téma. Na meg azt, hogy nem nagyon élvezi a dolgot. Pedig ő nem is ismerte Sirius szokásos módszerét a problémamegoldásra. Márpedig ha ezúttal is pálcát ránt, mint egyébként tenné, Lanceről nagyon hamar múlt időben kezdene beszélni az Akadémia.
Szerencsére azonban most beérte a beszéddel. Luca el is határozta rögvest, miközben újra célba vette az öltözőt, hogy amint innen elszabadul, első dolga lesz kiszedni a férfiból, mit mondott kedvenc edzőjének, aki attól zavarában keresztülesett mindkét zsámolyon, melyek közte és a hasukat markolászó, röhögő tanítványai között álltak.

- Nem fogod elhinni, ki testesült meg nekem az előbb odakint!
Luca letörölte homlokáról az izzadságot, és kérdőn pillantott fel Fayre.
- Jézus?
- Majdnem. De nem!
- Hát akkor?
- Hát a Nagy Kutya! Ne, ne röhögj, Lu, esküszöm, hogy ő volt az! – álmodozó tekintettel lehuppant Luca mellé az öltöző padjára. – Tök helyes pasi. Képzeld, még az ajtót is kinyitotta nekem! Asszem hozzá megyek feleségül.
- Örülök, hogy nem hamarkodod el a fontos döntéseket – bólintott Luca. - Kész vagyok, mehetünk.
- Remek, hátha itt van még! – ujjongott Fay, és kiszökkent a kitárt ajtón. Meg is állt rögtön a küszöbön, sőt, sikkantott is egyet. Persze csak diszkréten, minden feltűnés nélkül. – Itt van! Mármint ott, látod? – megragadta Luca karját, és maga mellé rántotta. – Jujj. Idejön. Jesszusom. Ez egy isten. Most nézz rá! Luca, élsz még?
- Ja. Szia, végeztem – közölte a hozzájuk érő Siriusszal.
Fay figyelmeztetően megszorította a karját.
- Bemutatom a szobatársamat, Fayt. Fay, ő Sirius, a… hm.
- A pasi a képről – segítette ki barátnője, le sem véve a szemeit csodálata tárgyáról.
Sirius barátságosan rámosolygott a megbűvöltnek tetsző lányra, majd Lucához fordult.
- Elkértelek Mordontól a hétvégére.
- De úgy volt, hogy szombaton én korrepetálom a…
- Pontosan ezért kértelek el – vágott a szavába a férfi.
Több szó nem esett köztük, amíg hármasban voltak. Lucának ugyan lettek volna kérdései, de Fay miatt nem tette fel őket, Faynek szintén lettek volna kérdései, de ő meg Sirius jelenlétében nem merte előhozni azokat. Így szótlanul, újfent az iskola figyelmének kereszttüzében baktattak végig a már ismert folyosókon. Ezúttal valahogy rövidebbnek tűnt az út.
- A portán megvárlak – mondta Sirius az előcsarnokba érve. Luca bólintott, majd sietve a szobájába vezető lépcsősor felé indult. És amint hallótávolságon kívül kerültek, Fay máris belekezdett a mondókájába.
- Oké, Lu, mostmár tényleg el kell árulnod, honnan ismered ezt a pasit! Ne, ne is, megmondom én: nyerted a lottón. Talált?
- Lottó?
- És ismersz még ilyeneket? Például nincs neki mondjuk egy testvére? Vagy kettő? De csakis a hímneműek érdekelnek! Luca, figyelsz te rám?
- Tudnék nem figyelni rád?
- Azt mondod, Sirius a neve? Hm… Illik rá, de nem? És láttad, milyen aranyos, amikor mosolyog? És azok a szemek…! Egyetlen pillantása leolvasztaná Szibériát! Jaj, istenem! Szerintem ma éjszaka nem sokat fogok aludni… Különben hova mentek hétvégén? Nyaralni? Megyek én is! Különben milyen kapcsolatban is álltok egymással? Csak hogy tisztában legyek a korlátaimmal.
- Jó viszonyban vagyunk.
- Aha, azt mindjárt sejtettem. Hé, ne rohanj már annyira! Egyébként mennyi idős? Úgy értem, nem túl öreg, ugye? Bár a bátyámék úgyis utálni fogják. Minden pasit utálnak, aki helyesebb náluk. Ja, jut eszembe: amúgy honnan is ismered őt?

Sirius a portás pultjánál várt rá, ahogy ígérte. Nem egyedül – három húsz év körüli lány társaságában. Luca ismerte, és nem szerette őket, ezért amikor meglátta, ahogy ott kelletik magukat az ő… szóval Siriusnak, akaratlanul is gyorsabbra vette az iramot.
- Kész vagyok – szólalt meg jó hangosan mikor végre hozzájuk ért, s hangjára a három lány összerezzent.
- Üdv, hölgyeim – köszönt el Sirius újdonsült rajongóitól, kik irigykedő pillantással engedtek utat maguk között Lucának, majd elvette a lánytól a táskáját, és kiengedte maga előtt a kapun. - Már el is felejtettem, milyen jó volt aurornak készülni – sóhajtott fel elégedetten, és mélyet szippantott a friss levegőből.
- Akkoriban is tenyészcsődörnek néztek? – érdeklődött Luca, nem kis éllel a hangjában.
Sirius meglepetten nézett rá.
- Te egyre jobban hasonlítasz Lilyre – közölte.
- Ezt örömmel hallom.
- Én meg örömmel látom.
Luca felmosolygott rá.
- Meg sem kérdezed, hova megyünk?
- Haza, nem?
- De – bólintott a férfi. Útkereszteződéshez értek. Megállt, hozzá fordult. Most, ahogy felé nyújtotta a kezét, és magához húzta őt, furcsán komolynak tűnt az arca. Már csak azért is, mert eddig egyértelműen sütött róla az a fajta férfiúi büszkeség, ami Lily elmondása szerint Sirius alaptermészetéhez tartozott. – Hazamegyünk. Mármint hozzám haza.
- Ezt nem értem.
- Múlt héten elköltöztem a kúriából.
- És akkor most hol laksz?
- Ott, ahol az Azkaban előtt.
- De… de miért? Úgy értem, miért oda megyünk most?
- Mert épp ideje megbeszélnünk bizonyos dolgokat.
- Mint például?
- Szerintem pontosan tudod, mire gondolok.