1978. 04.12

Ma van a Griffendél - Mardekár meccs. Most már lenyugodtam, és nem hajtom annyira a népet, aminek ők nagyon örülnek.
Szerintem képesek leszünk nyerni.
Kora reggel felébredtem. Lefejtettem magamról Lily karjait, felvettem egy nadrágot és kiültem az ablakpárkányra napfelkeltét nézni. Az ablakhoz nyomtam az arcom és gondolkodtam. Igen, én olyat is tudok.
A gondolataim először a mai meccs felé terelődtek, hogy vajon megnyerjük-e, hogy elég jók leszünk-e, de aztán rájöttem, hogy ennél sokkal fontosabb dolgok is vannak. Nem sokára apa leszek! Egyre inkább érzem úgy, hogy nem vagyok elég felnőtt a feladathoz. Hiszen csak most múltam el 18…
Nem is vettem észre, hogy mikor aludtam el. Álmomban a házunkban voltam. Kint szakadt a hó. Idegesen vártam valamire. Később az is kiderült, hogy mire. Lily jött ki a fürdőből a szája fülig ért.
- Pozitív! – kiáltotta és a nyakamba ugrott. De úgy, hogy leestem az ablakból.
Ablak? Mi van?
- Ne haragudj James, csak fel akartalak kelteni… - ezt már a valós Lily mondta, aki felsegített a földről – miért alszol az ablakban hajnali ötkor?
- Nem tudtam aludni…
- Pedig aludtál – mosolygott Lily – gyere vissza az ágyba, ott kényelmesebb. Még elalszol nekem a seprűdön és lezuhansz!

Pár órával később már teljes mezben vonultunk le reggelizni. Az asztalunknál kitörő tapsvihar elnyomta a Mardekárosok füttyögését, ahogy minden meccsnél.
- Reggelizzetek rendesen, de ne túl sokat! Reggeli után eligazítás az öltözőben! – adtam ki a parancsot.
- Ágas, nyugi! Volt már pár meccsünk, nem vagyunk kezdők.
- Ki itt az ideges? Én? – láttam neki a táplálkozásnak – én magam vagyok a nyugalom.
Evés közben még egyszer átgondoltam a stratégiánkat.
James…nyugi! Nagylevegő…
Lehet, hogy jobb ötlet nem akkor venni nyugtató nagy levegőt, amikor az ember szája tele van pirítóssal. Rövid fuldoklás után befejeztem a reggelit, és nem telt bele sok idő, már az öltözőben néztem szembe a csapattal.
- Figyelem fiúk, lányok – kezdtem lámpalázasan. Nem számít, hogy mióta vagyok a csapatban, hogy már egy éve kapitány vagyok, mindig lámpalázam lesz a meccsek előtt – Csak annyit kérek, hogy hozzátok ki magatokból a maximumot, és akkor nem lesz gond.
Lily, Mary, Sophie – fordultam a hajtókhoz – megtennétek, hogy nem engeditek ki a kezetekből a kvaffot?
- Meglesz főnök – mosolygott Lily. A mosolya erőt adott a folytatáshoz.
- Mi lefoglaljuk a gurkókat – bólintott Frankie.
- Én pedig kivédem az aranymániás sznobok szánalmas próbálkozásait – vigyorgott Sirius.
- Igyekszem rövidre zárni a meccset – mondtam – rajunk a világ szeme. Indulás!
Kivonultunk a pályára a szokásos üdvrivalgás közepette.
- Csapatkapitányok, fogjatok kezet! – utasított Madam Hootch.
Malfoy kísérletet tett arra, hogy eltörje a kezemet, de keményen álltam a szorítását.
- Kőkeményen kikaptok, Potter – vicsorgott rám a szőke.
- Csak szeretnéd.
- Felszállás!
Elrúgtam magam a földtől és fellőttem a játékosok fölé. Nyomomban a levakarhatatlan Mardekárossal.
- Csak utánozni tudsz, Barbie? – szóltam hátra, mire belém jött, kis híján lelökve a seprűmről.
Míg mi fent hadakoztunk, a pályán Lily belőtt egy gólt, ezzel megszerezve a vezetést.
Dobtam neki egy csókot, amit egy mosollyal köszönt meg, és ismét a labda után indult.
Egy jó fél óráig nem volt semmi dolgom, a cikesznek nyoma sem volt. Volt pár éles helyzet, Sirius bekapott egy gólt, de mindhárom hajtólány bedobott egyet – egyet, így az állás 40-10- re változott.
- Hé, bagoly Potti! – repült be elém Malfoy – csoda, hogy meglátod a cikeszt, olyan vak vagy, hogy az orrodig nem látsz el.
Felé fordultam, és nem hittem a szememnek. A cikesz pár méterrel a szőke feje fölött lebegett.
- Pápá - mondtam neki és lebuktam a mélybe. Ő persze azt hitte, hogy a cikeszre megyek és követett. Ekkor és felhúztam a seprűmet és kilőttem a magasba.
Abban a pillanatban, hogy az ujjaim a kis labdára fonódtak Bellatrix hangja hasított a levegőbe.
- Hé, sárvérű! Ezt fogd meg!
Lily felé néztem, és láttam, hogy egy gurkó tiszta erőből a hasába csapódik és lezuhan a seprűjéről.
Azonnal odarepültem hozzá, kieresztve a kis arany labdácskát a kezemből.
Sirius, aki pont alatta volt, sikeresen elkapta, és rémülten adta át nekem a félájult lányt.
Magamhoz öleltem, és felrepültem vele a gyengélkedőre.
- James…
- Ne beszélj, nem lesz semmi baj!
- James, a kicsi…
- Mondom, hogy nem lesz baj!
Kinyitottam a gyengélkedő ablakát és berepültem rajta.
- Mr. Potter! Mi történt?
- Lily megsérült meccs közben! – tettem le a legközelebbi ágyra.
- Engedjen oda.
A doktornő végig húzta a pálcáját Lily hosszába, majd keresztbe.
- Na, mondjon valamit! – sürgettem.
A javasasszony nagyon lassan berakta a köpenyébe a pálcáját.
- Őszinte részvétem. A kisasszony elvetélt. Most kettesben hagyom magukat.
Lily felzokogott, én pedig gyorsan leültem mellé és átöleltem. A vállamba fúrta a fejét, és pedig jobb híján a haját simogattam. Az én szememet is égették a könnyek, de tudtam, hogy most nekem kell erősnek lennem. Mégis csak én vagyok a férfi.
Nyílt az ajtó és berobbant a teljes csapat plusz Dora, Alice és Melinda.
- Mi történt? – kérdezte rémülten Mary, aki nem tudott Lily terhességéről.
Lilyre néztem, aki bólintott, hogy mondjam el.
- Lily a negyedik hónapban volt, és elvesztette a picit.
Melinda gyorsan leült Lily másik oldalára, de hiába a nyugtatás, Lily csak zokogott vigasztalhatatlanul.
A doktornő visszajött.
- A betegemnek pihenésre, és némi nyugtatóra van szüksége! Mr. Potteren kívül mindenkinek kifelé!
- Nem hagyom itt őket – ellenkezett Sirius, és Melinda is nagyban bólogatott.
- Rendben, maguk ketten itt maradhatnak, de a többiek, sipirc!
Olyan jó lett volna, ha én is hangosan zokoghattam volna, mint Lily, de tudtam, hogy nem szabad. Mindketten nem omolhatunk össze, én nem engedhetem meg a gyengeséget, mert akkor Lily nem tud kire támaszkodni.
Sirius látta rajtam, hogy én is támaszra szorulok, hát megszorította a vállamat, míg fél kézzel ő is Lily hátát simogatta.
Ebbe a csendes – bár Lily nem volt csendesnek mondható – gyászba az ismét kinyíló ajtó zavart bele.
- Pipogyusz? – horkant fel Sirius – kotródj innen!
- Lily, mondd, hogy nincs baja a kicsinek!
- Ne csinálj úgy, mintha érdekelne – dörrentem rá. Mit akar ez itt?  - de ha ennyire tudni akarod, a kisbabánk meghalt!
A Mardekáros fiú szemébe könnyek gyűltek.
- Ne haragudj, Lily, ez az egész az én hibám!
- Mi?
- Bella rajtam gyakorolta a legilimenciát, és megtudta, hogy terhes vagy… én nem hittem volna, hogy erre képes lesz! Lily, hidd el, hogy én sosem tudnék neked fájdalmat okozni!
Itt, és most megesküszöm neked, hogy megtanulom az okklumenciát, és soha, senki nem fog többé a fejemben kutakodni!
- Kit érdekel, hogy mit tanulsz meg? – üvöltötte Sirius – ha te nem vagy ilyen béna, nem vesztették volna el a gyereküket! És most tűnj innen!
Pipogyusz csendben kivonult, az üvöltözésre viszont visszajött a doktornő.
- Megmondtam, hogy csendre és nyugalomra van szüksége! A következő alkalommal kirakom a gyengélkedőről Mr. Black!
- Elnézést doktornő, csak kicsit dühös vagyok.
- Ms. Evans, ki kell szednünk a magzatot.
Megszorítottam Lily kezét, aki erre bólintott egyet, de a zokogása nem csitult.
- Hogy veszi ki? – kérdeztem halkan.
- Nagyon egyszerű. Kap egy bájitalt, amitől elalszik, és én eltávolítom a magzatot a méhéből.
Ez idő alatt senki nem tartózkodhat a beteg mellett.
- De…
- Mondom: senki!
Kelletlenül elengedtem Lily kezét, míg a doktornő egy paravánt húzott az ágy köré.
Én lerogytam a mellette lévő ágyra és az arcom a tenyerembe temettem. Végre kitörhetett belőlem az elfojtott sírás, és most ömlöttek a könnyeim, mint a záporeső.
Sirius a vállam veregette, míg Melinda átölelt és pontosan úgy nyugtatgattak, mint az előbb Lilyt.
Nem sokkal később a könnyeim elapadtak és egy új érzés kerített hatalmába. Gyűlölet és bosszúvágy.
Ez az érzés átvette a fájdalom helyét, és most már csak egy dolog érdekelt. Megbosszulni a kislányom halálát. Természetesen nem Pipogyuszkán, mert ő tényleg nem tehet arról, hogy béna, hanem Blacken.
- Jobban vagy, James? – kérdezte Melinda, mikor látta, hogy már nem sírok.
- Igen.
- Ágas, ha bármiben segíthetek, csak szólj!
- Segíts megbosszulni – válaszoltam, de alig ismertem rá a hangomra.
- Kin? Pipón?
- Nem… az a denevér nem tehet róla, hogy nem tud okklumentálni. „Kedves” unokanővéreden.
- Örömmel – vigyorodott el.
- Fiúk, biztosak vagytok ebben? Erőszakra nem erőszak a válasz!
- Megölte a lányomat!
- Még meg sem született, nem ölhette meg!
- Sosem születhet meg, hála neki! Ezt nem hagyom bosszú nélkül!
- És igazad van. Ne aggódj, Ágas! Megoldjuk.
- Készen vagyok – húzta el a doktornő a paravánt, a kezében egy apró csomaggal.
- Megnézhetem? – kérdeztem kiszáradó torokkal.
A doktornő a kezembe adta. Annyira kicsi volt, mégis olyan valóságos és nyugodt, mintha csak aludna. Egy élethű játék babához hasonlított, méretben is akkora volt.
Elszorult a torkom és visszaadtam a javasasszonynak.
- Lily ne lássa. Még jobban felzaklatná. Gondoskodna róla?
- Persze. Evans kisasszony kapott egy jó nagy adag nyugtatót. Éjszakára bent kell tartanom, de vele maradhatnak. Még egyszer részvétem.
- Köszönjük.
A doktornő visszament a szobájába, mi pedig leültünk Lily mellé.
- James?
- Itt vagyok.
- Hol van?
- Madam Pomfrey elvitte.
- Akármennyire nem akartam ezt a gyereket az elején, most nem bírom elképzelni az életet nélküle!
- Kicsim, lehet még rengeteg gyerekünk! És ígérem, nem hagyom bosszú nélkül a halálát.
- Ne bántsátok Pert…
- Nem őt, Blacket.
- Ne csapjanak ki – motyogta Lily.
- Nem fognak, te csak aggódj semmiért – simogattam meg az arcát.
- Mi most megyünk – álltak fel Siriusék – legyetek kettesben.
- Gyere ide – húzott magához Lily. Lefeküdtem mellé az ágyra, a mellkasomra hajtotta a fejét – Ugye te nem hagysz el engem soha?
- Nem foglak.
Lily épp elaludt, amikor ismét nyílt az ajtó, most a házvezetőnk lépett be.
Vele egy időben a doktornő is kijött a szobájából.
- Hogy van? – kérdezte suttogva a professzor.
- Fizikailag jól, de lelkileg ezt nem mondhatom el egyikükről sem. Meg is értem, szegény gyerekek…
- Miért, mi történt?
- Még nem is tudja, Minerva?
- Mit kéne tudnom?
- Evans kisasszony elvesztette a magzatot.