Csak ne tegye azt velem, kérlek… Csak azt ne… Nem bírnám ki, könyörgök… Félek… Valaki segítsen…

- Ne… - nyögtem, majd belöktek egy számomra ismeretlen helyiségbe… - Ne… ne… nee…



- Mit nyávogsz, hercegnőm? – röhögött fel a fogva tartóm. Reszkettem, mint a kocsonya a félelemtől, de imáim egyelőre nem találtak meghallgatásra, senki nem jött a segítségemre.

- Vetkőzz! – utasított.

- Nem! – mondtam dacosan és felszegtem a fejem. Önként nem adom meg magam.

- Majd én rábírlak a helyes viselkedésre! Crucio! – lendítette felém a pálcát, mire iszonyatos fájdalmat éreztem a mellkasomban, mintha összeszorították volna a tüdőmet. A fájdalom hirtelen múlt el, még csak össze sem estem.

- Meggondoltad magadat? – kérdezte ismét, arcát torz vigyorra húzva.

- Nem, ha fene fenét eszik, akkor is nemet mondok!

- Makacs jószág vagy, te lány! De se baj! – mondta és a pálcáját a lábam felé irányította. Egy ismeretlen varázsigét mormolt majd egy szürke fénycsóva találta el a lábamat és felsikítottam. Nem éreztem magam alatt a jobb lábamat, mint egy marionett bábu úgy estem el, magam alá temetve a kezemet, amit ezzel a szerencsétlen mozdulattal lehet, hogy el is törtem.

Ismersz nálam szerencsétlenebb embert? Mert én nem…

A lábamra néztem és rájöttem, hogy a csonttörő átok találkozott vele. De még azt se mondhatom, hogy azt a lábamat találta el, amelyikre ráestem Roxmortsban… Áh, nem… Most már mindkét lábam el van törve…

Hát nem csodálatos? Nem… Csak ne fájna ennyire… És ne kellene előtte sírnom…

- És most?

- Még mindig nem! – kiabáltam a könnyeimen keresztül, de még dacosabban, mint az előbb.

- Imperio! – szegezte rám a pálcáját, és eltűntek a fejemből a baljós gondolatok.

Csináld, amit mond! Vetkőzz! – súgta egy hang, és már mozdítottam a karomat, de éles fájdalom hasított belém, mikor mozdítani próbáltam a lábamat. Felsikítottam és magamhoz tértem a kábulatból.

Már nem érdekelt, hogy mit tesz velem, zokogva dőltem végig a földön és mielőtt hozzám ért volna elájultam a fájdalomtól.



***



Feketeség… ez minden, ami jellemezné a jelenlegi környezetem. Nem tudom, hogy mennyi idő kellett, míg érzékelni kezdtem a környezetem, de elég sokáig tartott. Rengetegszer hallottam ismerős hangokat, de nem tudtam beazonosítani, hogy ki szól hozzám.

Végre sikerült összeszednem annyi erőt, hogy kinyissam a szemem. Most fehérség vett körül… Mi a…?

Felnyögtem a hirtelen támadt fénytől…

- Lily! – kiáltott fel valaki mellettem. Elfordítottam a fejem, James ült az ágyam mellett. Mit keres itt? Hol vagyok? Mi történt?

- James… - motyogtam.

- Hogy érzed magad? – kérdezte, hangjában aggodalom csengett.

- Szomjas vagyok… - suttogtam, mert rájöttem, hogy azért vagyok ennyire rekedt, mert ég a torkom a szomjúságtól. James nem szólt semmit, egy vízzel teli poharat tolt az arcom elé és én mohón inni kezdtem. Mikor végeztem, kicsit jobban éreztem magam.

- Pár perce még Caleb is itt volt, de órára kellett mennie… - mondta. Órára? De hisz hétvége van! Vagy már nem?

- Milyen nap van? – kérdeztem.

- Csütörtök – felelte habozva.

- Micsoda? De hát… Mióta fekszem itt? – kérdeztem értetlenül.

- Vasárnap találtak rátok, keddig a Szent Mungóban voltál, tegnap reggel hoztak a gyengélkedőre, mondván, hogy már stabil az állapotod.

- Hű… ez komolyan hangzott. De már jól vagyok, doktor úr? – kérdeztem mosolyogva.

- A humorodból ítélve? Meggyógyult… - mondta egy megkönnyebbült mosollyal az arcán.

- És hogyhogy itt őrzöd az álmom? – kérdeztem mosolyogva, de még egy kicsit bágyadtan.

- Barátok vagyunk, nem? És jelenleg csak nekem nem volt halaszthatatlan dolgom.

- Al és Rose? Hogy vannak? – tettem fel a kérdést, ami már elég régóta feszegetett. Aggódva néztem James arcát, amiről lehervadt a vigyor és ijesztően gyászos lett a képe.

- Válaszolj! – kiáltottam rá hisztérikusan.

- Rose órán van a többiekkel…

- Al?!

- Ő még a Mungóban van… - mondta szomorú arccal.

- Mi történt vele?

- Kómában van, nagyon sokáig kínozták különféle átkokkal, hátha kiszednek valamit apánk terveiről. Úgy néz ki, hogy Al hallgatott, és nem mondott nekik semmit. Én nem tudok sokat arról, ami történt. Roxmortsban voltunk, amikor a tanárok idegesen kísérték vissza a diákokat a kastélyba. Szerintük a vihar nem volt véletlen. Aztán anyáék és Rose szülei majdnem szívinfarktust kaptak, amikor látták, hogy ti hárman nem vagytok meg. Vasárnap este apa és aurorjai találták meg a fogva tartóitok búvóhelyét. Mi csak arról értesültünk, hogy Rose a gyengélkedőn van sokkos állapotban, te és Al pedig a Mungóban súlyos sérülésekkel kómában… - mondta lehajtott fejjel és egy könnycsepp gurult le a szeméből. Láttam rajta, hogy nagyon aggódik az öccséért, a sok piszkálás ellenére is.



Ekkor beszélgetés hangja ütötte meg a fülünk…



- Szerinted már felébredt? – kérdezte egy lányhang, amiben Rose-ra ismertem.

- Nem tudom, Rose… Nagyon remélem.

Már éppen nyílódott volna az ajtó, mikor az ujjamat a számra tettem, hogy James hallgasson. Csodák csodájára megértette.

Becsuktam a szemem és úgy tettem, mintha nem ébredtem volna fel.

- Sziasztok! – köszönt James az érkezőknek. Caleb és Rose nem szólt semmit, legalábbis a csendből erre következtettem.

Örömmel vettem tudomásul, hogy az egyikük az ágyamon foglalt helyet, és így tökéletes tesztalanya lett a tervemnek. Nem tudom, hogy Cal vagy Rose e, de most az nem számít. Ajj, gyorsan essünk túl rajta, fáradt vagyok.

Óvatosan kinyitottam a szemem, csak James vette észre. Egyik pillanatról a másikra hirtelen felültem és átöleltem az ágyamon elhelyezkedő Calt, aki majdnem infarktust kapott ijedtében és döbbenetében.

- Meglepetés! – kurjantottam.

- Lily! – sikított fel Rose, Cal csak szótlanul magához szorított.

- Ne haragudj, hogy magatokra hagytalak… - suttogta a fülembe.

- Cal, nem tehetsz semmiről… - válaszoltam, majd engedtem Rose ölelésének.

- Hogy vagy? – kérdezte Rose sírva.

- Élek… - feleltem egy gyenge mosollyal az arcomon, de kezdett forogni a szoba.

- Lily, nem kéne lepihenned? – szólalt meg James aggodalmas hangon. – Sokkal sápadtabb vagy, mint mikor felébredtél…

- Egy kicsit tényleg elfáradtam… - ismertem be motyogva.

- Hát akkor, aludj kicsi Lily… - mondta Cal mosolyogva, és visszanyomott az ágyba, majd egy puszit nyomott az arcomra. – Mi majd őrizzük álmod…

- Ha van valami hír Albusról… - mondtam még, de aztán magával ragadott az Álmok birodalma.



Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, Dorothy és Earl ült az ágyam mellett gondolataikba merülve. Észre sem vették, hogy felébredtem.

- Sziasztok! – köszöntem mosolyogva, mire felkapták a fejüket.

- Lily! – kiáltott fel Dorothy. – Jaj, kincsem! – szipogta és magához szorított. Kicsit meg is remegtem a hirtelen jött öleléstől, nem kerülte el a figyelmét.

- Hogy érzed magad? – kérdezte Earl.

- Jól… De szeretnék valamit kérdezni, Calebéktől nem kérdeztem, de tudom, hogy ti tudjátok… - mondtam félve a választól. Dorothy és Earl összenéztek, tudták, hogy mire gondolok.

- Megtörtént? – kérdeztem és egy könnycsepp gördült le a szememből.

- Ne aggódj, kincsem! – jött közelebb Earl, még sosem szólt hozzám ilyen lágyan. – Harry szerint nem, idejében érkeztünk. Ő talált rád, de még időben… Vagyis nem időben, de érted, hogy mire gondolok.

- Igen, értem. Huh… ennek örülök. Nem akartam volna, hogy…

- Csss… Ne beszéljünk most róla.

- És kik voltak azok? Elkapták a tetteseket?

- Kevés embert sikerült elkapni, ügyes módszerekkel elmenekültek. Csak azt nem értjük, hogy miért pont téged támadnak mindig. Tegnap a Főnix Rendje is összeült, de senkinek nincs ötlete, hogy miért te vagy a célpont.

- Főnix Rendje?

- Annak idején Dumbledore alapította Voldemort ellen, de miután Harry legyőzte Voldemortot, feloszlott. De mivel egyre sűrűbbek a támadások, merényletek és egyéb aggasztó események, ezért ismét működésbe lép a Rend. Harry a vezetője.

- És akiket elkaptatok, mondtak valamit?

- Olyanokat, akik tudnak olyat, amit mi nem, olyanokat nem sikerült elkapni. Csak annyit tudtak mondani, hogy te vagy Malfoy célpontja. Mivel a halálfalók ismét összeálltak és Lucius Malfoy akar lenni az új Sötét Nagyúr.

- Ez rémisztő… - suttogtam. Miért engem támadnak? Nem értem…

- Az…

- Hogy van Albus? – kérdeztem.

- Még nem is mondtuk? – ragyogott fel Dorothy arca.

- Mit?

- Felébredt! Végre magához tért! Úgy néz ki, hogy nincsen komolyabb baja, valószínűleg visszahozzák a gyengélkedőre a napokban – mondta, mire felderült a arcom.

- Végre! Jaj, de jó! Tudtam, hogy meg fog gyógyulni…

- Képzelheted a szülei mennyire aggódtak, de végre megnyugodhattak…



Már alig vártam, hogy végre láthassam Albust, mindannyian nehezen bírtunk magunkkal. James ismét a régi lett, mikor meghallotta, hogy az öccse felébredt. Persze, tagadta, hogy aggódott, de már késő bánat, mert lebukott. Rose is sokkal vidámabb volt, hiszen mindenki tudta, hogy bűntudata volt, amiért csak ő nem sérült meg.

A szülei le is szidták ezért a hozzáállásért, mert ők megkönnyebbültek, hogy legalább Rose-nak nem esett baja. Akaratlanul is, de mindannyian közelebb kerültünk egymáshoz a történtek után. De jó lesz, ha végre megjön Albus is!

A napokban Harry Potter professzorba is visszatért a szín, mert úgy hallottam, hogy amíg a fia kómában volt zombiként funkcionált, és több volt az elméleti tananyag, amit senki nem szeretett.

De most majd minden helyre jön, legalábbis egy kis időre… Sejtettem, hogy a nyugis napok csak egy nagy vihar kezdetét jelentették, de szerencsére túl vagyunk már a vihar legjaván.

Csak azt nem értem, hogy miért engem keresnek a halálfalók, mit ártottam én nekik? Ki vagyok én? Még csak most jöttem erre a kontinensre, ebbe az országba máris bajba keveredtem.

Ügyes vagyok… De nem baj… Nem is én lennék, ha nem keverednék folyton bajba… Nem is! A baj talál meg engem! Ez így jobban hangzik…



Nem tudom, hogy meddig voltam elmerülve a gondolataimba, de egyszer csak egy másik hang szólongatott.

- Szia, Lily! Hogy vagy? – kérdezte Albus, aki most lépett be a gyengélkedő ajtaján. Azonnal felkaptam a fejem, elvigyorodtam és odaszaladtam, majd szorosan magamhoz öleltem.

Mosolygott, de a szorításom közepette megrándult az arca.

- Jaj, ne haragudj! Nem akartam fájdalmat okozni… - mondtam szabadkozva és elengedtem.

- Ugyan, semmi baj. Ha tudnád, hogy mennyire aggódtam miattad… És nem fájt! Egy ölelés mindig jól esik! – mondta és ezúttal ő ölelt meg.