16. fejezet

Döbbenet

James úgy érezte, legszívesebben kétfelé szakadna. Fogalma sem volt róla, hol lehet Lily és Peter, és a bajt az is tetézte, hogy megtalálta a lány pálcáját a szoba egyik sarkában, de nem hagyhatta magára Remust és Siriust sem. Már pirkadt, a hajnal első fényei megállíthatatlanul törtek utat maguknak a bedeszkázott ablakokon keresztül. Remus ordított a kíntól, amely az átalakulásával járt, és neki csak úgy, mint Siriusnak, a szíve szakadt bele minden egyes alkalommal, mikor ezt kellett látnia. Remus szokatlanul vad volt a múlt éjjel, alig tudták megfékezni, és visszaterelni a pincébe, de végül mégis sikerült. A testük és az arcuk tele volt horzsolásokkal és karmolás nyomokkal, amiket az ádáz küzdelem alatt szereztek. De nem tudták megállapítani pontosan melyik is származik Remustól, és melyik a különböző esésektől. Egy dolog biztos volt, az összes látható sérülésüket el kell tüntetniük, még a reggeli előtt, épp úgy, ahogy mindig is tették. Remus még egy utolsót vonyított, majd erőtlenül rogyott a padlóra. Mindketten azonnal mellette termettek, és két oldalról támasztották meg, majd felemelték.

-              Hagyd! – hallotta Sirius hangját James. – Elboldogulok egyedül is, menj, és keresd meg Evanst. Halálra lehet rémülve.

-              Biztos vagy benne?

-              Ha gond van, azonnal szólok. – James vonakodva ugyan, de belement, mikor látta, hogy Sirius a pálcáját Remusra szegezi, és a levegőbe emeli vele barátjukat.

-              Rendben. – Még segített kinavigálni Remust az ajtónál, és utána futásnak eredt.

*

Lily arra riadt fel, hogy valaki eszeveszett tempóban közeledik feléjük. Igazából azt sem tudta, hogy volt képes elaludni az adott körülmények között, de minden jel szerint mégis sikerült. Automatikusan a pálcájáért nyúlt, és mikor ismét tudatosult benne, hogy azt elhagyta az éjjeli események során, a pánik, mint egy jeges kéz szorult a torkára. Bárki is közeledett feléjük, nagyon sietősnek tetszett részéről a dolog, és ha a farkas jön, végük. Lily ezt végig gondolva felpattant, és azonnal ébresztgetni kezdte Petert is, több-kevesebb sikerrel.

-              Gyerünk! – rázott rajta egy erőteljeset. – Ne tedd ezt velem! Fel kell ébredned! – Érezte, ahogy a tehetetlenségtől és a félelemtől ismét könnyek szöknek a szemébe.

-              Még, hagyj egy kicsit – jött az erőtlen válasz.

-              Peter, a fenébe is! Fel kell ébredned! Kérlek!

Lily felhagyott a hiábavaló próbálkozással, és túlélési ösztönétől vezérelve remegő lábakkal fordult körbe, hogy valami használható fegyver után nézzen. Valahogy meg kell védenie mindkettejüket. Hirtelen megakadt a szeme a boton, amivel James megdermesztette éjjel a fűzfát. Végső kétségbeesésében felkapta, és Peter elé helyezkedett, hogy ha a szükség úgy hozza, felkészülten várja támadóját. Pár pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy messzire hajítja a botot, és szűkölve Peter mögé kuporodik, de ezt az ötletet azonnal el is vetette. Meg kell őt védenie, és nemcsak őt, hanem saját magát is. A léptek egyre közeledtek felé. Nagyokat pislogott, hogy visszafojtsa a félelem könnyeit, mielőtt azok elhomályosítják a látását. Most nem állhat neki bőgni. Ez nem a megfelelő hely, és nem a megfelelő idő. Össze kell szednie magát! Muszáj! Most nem omolhat össze, azt nem lehet… most nem… de már érezte, hogy térdei megroggyannak a növekvő, gyorsan közeledő árnyék láttán, és lábai kezdik felmondani a szolgálatot, ahogy arról is tudomást kellett vennie, hogy kezében egyértelműen remeg a bot.

És akkor végre meglátta. Egy végtelenül hosszú másodpercig azt hitte, a farkas az, már látta maga előtt, ahogy darabokra szaggatja őket, és ekkor megjelent Jamest. A szíve a torkába ugrott. Eddig észre sem vette, hogy visszatartotta a levegőt, ami most egy hangos sóhajjal szakadt ki a tüdejéből. Azonnal elhajította a faágat, és ő is futni kezdett felé, majd zokogva borult a nyakába. Egész eddig keményen tartotta magát, de itt a fiú biztonságot nyújtó karjaiban nem tudta tovább türtőztetni könnyeit. Az órákon át elfojtott félelem megállíthatatlanul tört fel belőle.

-              Jól van, nyugodj meg! – hallotta a vigasztaló hangot. – Most már minden rendben lesz. – Lily képtelen volt rá, hogy megszólaljon. James csak ringatta, és szorosan ölelte. Talán soha senki arcán nem látott még olyan kétségbeesést és elszántságot, mint a lányén, ahogy ott állt védelmezőn azzal a vékony bottal Peter előtt. Jesszus, mégis mi a fenét akart azzal a pálcikával?! Halálra volt rémülve, és ez az ő hibája. Hihetetlenül dühös volt magára. Legközelebb inkább vállalja az Azkabant, de többet senki nem ijesztheti meg ennyire Lilyt, őt, magát is beleértve.

-              Mi… mi volt ez az egész? – szipogta a lány, miközben James ingét markolászta. – Mi a fene volt ez az egész?!

-              Ezt később megbeszéljük! Ígérem! – Mikor James úgy ítélte meg, hogy Lily kissé megnyugodott, az állánál fogva felemelte a lány fejét, hogy a szemébe nézhessen, de mikor meglátta a néma könnyeket, úgy érezte, mintha a gyomrába öklöztek volna. – Most be kell jutnunk a kastélyba, el kell látnunk Petert és… figyelsz rám? Lil! – rázta meg egy kicsit a vállánál fogva. – Lil, figyelj! Sirius és Remus is mindjárt itt lesznek. Segítened kell nekem! Hallod?

-              Remus…

-              Később! – vágta el a lány szavait élesen. – Most gyere! – Azzal a kezébe nyomta a pálcáját, a sajátjával pedig a még mindig kába Peterre célzott. Elégedetten nyugtázta, hogy Lily elindul mögötte. – Ügyes kislány! – nyúlt hátra a bal kezével, hogy megfogja Lilyét. – Minden rendben lesz! Bízz bennem!

Nesztelenül osontak az ébredező parkban, James köpenye alatt, ami ugyan kissé bajosan takarta hármukat, de szerencséjükre egy alvászavarral küzdő diáktársuk sem lesett ki az ablakon, hogy meglássa a harmatos fűben lengedező bokákat. Lily még mindig nem tért magához kábulatából, érezte, ahogy James ujjai a kezére fonódnak, de az egész nem tűnt valóságosnak. Igazából az elmúlt pár óra történései úgy, ahogy voltak nem tűntek valóságosnak. Talán mindez meg sem történt, talán csak képzelte. Most az ágyában hánykolódik, és hamarosan felébred ebből a rémálomból. Igen, minden bizonnyal így lesz. Így kell lennie!

James a klubhelyiségig kísérte, és felvezette egy lépcsőn. Fel sem tűnt neki, hogy a fiúk hálójában van. James lefektette Petert az egyik ágyba, majd felé fordult, és őt is leültette egy másikra. Leguggolt, hogy az arcuk egyvonalban legyen.

-              Most lemegyek Siriusért és Remusért. Sietek vissza, negyedóra és itt vagyok. Várj meg, és figyelj Peterre! Meg tudod ezt tenni a kedvemért?

-              Én… igen… azt hiszem, ez menni fog. – Noha, egy perccel ezelőtt még abban sem volt biztos, hogy képes lesz válaszolni a kérdésre. Talán az ücsörgés az menni fog. Végülis nem kell mást tennie csak itt ülni. Itt, ahol nincsenek szörnyek, sem farkasok, sem egyik pillanatról a másikra átalakuló emberek. Remus egy szörnyeteg. Nem, nem és nem! Ez nem igaz! Remus a barátja! Ez nagyon fontos, nem szabad megfeledkeznie róla, hogy Remus a barátja. Egy kedves és figyelmes barát, akire mindig számíthat, akivel együtt szokott járőrözni, és aki minden hónapban egyszer lebetegszik, vagy meglátogatja az anyját. Jesszus! Fejezd be! Most azonnal fejezd be! Ha emiatt hátat fordítasz neki, akkor nem vagy több, mint egy gerinctelen csúszómászó - korholta magát.

Az ajtó nyílására felkapta a fejét. Most bezzeg milyen gyorsan telnek a percek, nem úgy, mint abban az átkozott alagútban, ahol a sejtjeibe ette magát a rettegés. James lekapta a köpenyt magáról és a szorosan mellette álló Siriuszról, és Lily mellé dobta az ágyra.

Vetett egy pillantást Peterre, aki békésen szuszogott. Minden jel szerint Lilynek igaza volt, semmi komoly baja nem esett.

-              Most beszélhetünk – mondta halkan, miközben leült a lány mellé, és átkarolta a vállát. Sirius velük szemben foglalt helyet.

-              Hol van Remus? – kérdezte Lily szinte suttogva.

-              A gyengélkedőn.

-              Én… fogalmam sincs, mit kellene mondanom, vagy kérdeznem. Talán, hogy mióta, vagy miért? Nem tudom… - Lily próbálta összeszedni magát és a gondolatait, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

-              Ha van egy kis eszed, a lényegre már rájöttél, a többi pedig nem fontos. Sem a mióta, sem a miért. – Sirius meghatározhatatlan pillantást vetett rá. Lily nem tudta eldönteni mit is lát az arcán, haragot, félelmet és talán mindezek alatt, mélyen… de nem az nem lehet, vagy mégis? Sirius szemében mintha bizalom csillant volna.

-              Amennyiben szerinted a lényeg az, hogy Remus vérfarkas, ti pedig animágusok vagytok, akkor igen, talán feltételezhetjük, hogy van egy kis eszem. – Érezte, ahogy James összerándul mellette, de nem fordult oldalra, így nem láthatta, hogy ezt nem a kijelentés ridegsége, sokkal inkább a visszafojtott nevetés okozta.

-              Miért szerinted talán más a lényeg?

-              Szerintem igenis fontos a miért. – Mielőtt James visszatarthatta volna, felpattant az ágyról, és fenyegetőn tornyosult Sirius fölé, James egy gyors disaudiót küldött az ajtó felé, mielőtt Lily kiabálva folytatta. – Végig csináltam ezt a borzasztó éjszakát egy büdös szó nélkül, láttam, ahogy átalakultok, láttam, mi történt Peterrel a kis kalandotok közben, és láttam, hogy fékeztétek meg Remust, és közben halálra aggódtam magam. Ki tudja, mióta csináljátok ezt, ki tudja, mióta tudjátok róla az igazat, és a barátai vagytok, és kiálltok érte. És most azt akarod elhitetni velem, hogy a miért nem fontos. Hát tudd meg te öntelt, nagyképű, mogorva alak, hogy nagyon is számít a miért. Ugyanis mindezt azért csinálod Jamesszel és Peterrel együtt, mert hihetetlenül jó ember vagy és igaz barát. És ezek után tojok rá, hogy utálsz-e vagy, hogy mit gondolsz rólam, mert akár tetszik neked, akár nem én bizony tisztellek mindezért te utálatos majom! – Sirius nem tudott megszólalni, az utolsó kijelentés sokkal inkább mellbe vágta, mint Lily kitörése. Ezúttal rajta volt a sor, hogy torkára forrjon a szó.

-              Én… soha… soha nem mondtam, hogy utállak.

-              Ugyan – legyintett Lily. – Nem számít mondtad-e szó szerint vagy sem, épp elégszer éreztetted. De nem ez a lényeg…

-              Sajnálom.

-              Tessék? – Lily térdéből ismét elszállt az erő, és úgy döntött legjobb lesz, ha visszaül James mellé.

-              Ne akard, hogy megismételjem, mert nem fogom.

-              Te… de mégis mit?

-              Lehet, hogy rosszul ítéltelek meg.

-              Azt hiszem, jobb lesz, ha most magatokra hagylak. – James felállt, és az ajtó felé indult, keze már a kilincsen volt, mikor Sirius és Lily egyszerre kiáltottak utána.

-              NE!

-              Nézzétek, ez a kettőtök ügye, és épp ideje, hogy rendezzétek. Noha komoly aggályaim vannak, ami az esetleges személyi sérüléseket illeti, teszek egy gyenge kísérletet, és előre megszavazom nektek a bizalmat, hogy mindenkit egészben fogok találni ebben a szobában, mikor visszajövök. Ha mégsem így történne, akkor letagadom, hogy bármi közöm volt a dologhoz, mint felbujtó, vagy hogy egyáltalán tudtam róla, hogy ti itt kettesben beszélgettek. De ígérem, könnyezni fogok életem értelméért és a legjobb barátért. – Azzal szívdöglesztő mosolyt ragyogtatott Lilyre, és kisétált. Amint becsukódott mögötte az ajtó, Sirius Lilyhez fordult.

-              Nincs mit mondanom neked.

-              Az jó, mert nekem sincs mondandóm számodra. Ami volt, azt elmondtam.

-              Helyes.

-              Helyes. Akkor én mennék is. – Lily felemelkedett, de Sirius gyorsabb volt nála, és visszalökte az ágyra.

-              Hogy is ne! Hogy aztán életem végéig hallgassam, hogy elpuskáztam a lehetőséget, hogy rendezzük a dolgokat azzal, hogy hagytalak elmenni. Nem vagyok hajlandó egyedül elvinni a balhét. – Lily megadóan sóhajtott.

-              James néha igazán lehetetlen tud lenni.

-              Igen, ebben kivételesen egyetértünk.

-              Szeretem őt.

-              Azt hiszem, erre magam is rájöttem.

-              Talán egyszerűbb lenne, ha nem duzzognál. – Elég gyenge próbálkozás volt, de legalább az volt. Sirius felemelte a tekintetét, amivel eddig a seprűje ágy alól mindig kilógó nyelét fikszírozta, és egyenesen Lily szemébe nézett. - Egyszer elestem benne, mikor James rávett, hogy lógjunk el egy órát - mutatott a seprűre Lily. – Sirius csak hümmögött, majd kicsit ellenségesebben, mint szerette volna megszólalt.

-              Mit akarsz tulajdonképpen? Úgy értem tőlem?

-              Mivel a baráti viszony gondolom kizárt, legalább próbáljuk meg elviselni egymást.

-              Az elmúlt időszakban pont ezt tettük, ha nem tűnt volna fel. Jamesnek ez, attól tartok, kevés.

-              Akkor mit javasolsz? – Sirius vett egy nagy levegőt, és kimondta mielőtt meggondolta volna magát.

-              Próbáljuk meg ezt a barátság dolgot. Ki tudja, lehet, hogy működne. – Lily először kinyitotta, majd becsukta a száját. Kissé megköszörülte a torkát.

-              Talán – nyögte ki végül. – El kellene látni a sérüléseidet még reggeli előtt – mutatott egy a fiú bal arcát keresztül szelő vágásra. – Ha gondolod, segíthetek.

-              Most valami olyasmit kellene mondanom, hogy megköszönném, igaz?

-              Hm… tekintettel bimbózó barátságunkra, igen azt hiszem, valami olyasmit.

-              Hát, akkor láss hozzá! – Lily a szemeit forgatta.

-              Ezt még gyakorolnunk kell…

Mikor James egy óra múlva visszatért, már egyetlen seb sem volt rajta, Lily pedig az utolsó horzsolás felett görnyedt Sirius kezén. A látvány nevetésre késztette, de mindent megtett, hogy jó barátként viselkedjen, és visszafogta magát.

-              Fantasztikus! – csapta össze a tenyerét, amire „áldozatai” felkapták a fejüket. – Mindketten éltek, és sértetlenek vagytok.

-              Ezzel tudnék vitatkozni – morogta Sirius, miközben megmozgatta fájós vállát. Lily erre felcsattant.

-              Mondtam, hogy nem tudom megnézni a vállad, ha nem veszed le az inged.

-              Nem fogok levetkőzni James nője előtt. Nem akarom hátrányos helyzetbe hozni. – Sirius hangjába tettetett sértődöttség vegyült. James pedig lenézően felhorkantott.

-              Ne álmodozz!

-              Nem azt mondtam, hogy vetkőzz le, csak hogy vedd le az inged, hogy kezelni tudjam a vállad.

-              Ha engem akarsz, akkor előbb rendezd le az ügyet Jamesszel. – Sirius már vigyorgott, amivel kiérdemelt egy fejbelegyintést Lilytől.

-              Idióta!

-              Ha ilyen ütemben haladtok, a végén szét sem lehet majd választani titeket. – Ezúttal James érdemelte ki a gyilkos pillantást mindkettejüktől. – Ne nézzetek így! Egészen berezeltem. – Szavait próbálta alátámasztani egy megfélemlített tekintettel, de nem igazán sikerült neki, mivel a szája sarka folyamatosan felfelé kunkorodott. Lily különben sem hitte, hogy James Pottert meg lehetne félemlíteni.

*

Késő délután Peter a saját lábán sétált le a gyengélkedőre, hogy kérjen valamilyen főzetet a fejfájása ellen, amire hivatkozva aznap nem is vett részt az órákon. Madam Pomfrey-nak részletesen ecsetelte, hogyan is esett le a lépcsőn, és mekkora púp keletkezett a fején. A javasasszony szánakozó pillantások közepette adott neki egy kék löttyel teli fiolát. Peter már a színéből levonta az ízére vonatkozó következtetéseket, de szó nélkül lehúzta, majd fintorogva távozott. Másnap reggel már Remus is ott ült velük a reggeliző asztalnál. Lily bűnbánó képet vágott. Nem tudta, Remus megbocsátaná-e első gondolatait a vérfarkasságal kapcsolatban, de egy valamiben biztos volt. Ő maga még sokáig nem fogja megbocsátani. Azonban ahogy egyre közeledett a RAVASZ vizsgák ideje, szinte minden kiszállt a fejéből. A tananyag kivételével csak egy valakinek jutott még hely az életében, és az James volt. Elrepült az utolsó évük, letették az utolsó vizsgát, és szabadabbnak kellett volna érezniük magukat, mint eddig bármikor, de a háború sötét árnyait, még a tűző napsugarak sem tudták elűzni.

*

A nyári nap perzselte Lily fehér bőrét. Irigykedve nézett Larára, akinek valamilyen megmagyarázhatatlan genetikai adottság miatt már tavasszal bronz barna színt kölcsönzött a nap. Ő persze idén is arra volt kárhoztatva, hogy az első adandó alkalommal leégjen, amire valószínűleg hamarosan sor is kerül. A Kóbor Grimbusz közvetlenül az előtt a domb előtt tette le őket, amire Jamesék kastélya épült. Legalábbis Lily a legjobb indulattal sem tudta volna másnak nevezni a három emeletes, néhol toronyszobával rendelkező különleges épületet. Határozottan olyan volt, mint egy kisebb kastély. A kapu előtt James és Sirius várta őket, de észre sem vették az érkezésüket, mivel belemélyedtek egy a nem rég befejeződött kvidicsszezonnal kapcsolatos vitába.

-              … ki kellett volna védenie, ha kicsit balra mozdul…

-              Tévedsz, ha balra mozdul, akkor is gólt kap, az egyetlen megoldás a bukfenc lett volna, de túlságosan fél ahhoz, hogy megcsinálja. – Javította ki Sirius Jamest.

-              Ha bukfencezik…

-              Sziasztok! – köszönt hangosan Lara, hogy felhívja magukra a figyelmet. – Elhiszem, hogy írtó érdekes ez a beszélgetés, de mi lenne, ha inkább segítenétek a csomagokkal? – James azonnal a karjaiba kapta Lilyt, és szenvedélyes csókot lehelt az ajkára.

-              A csomagotok a hátatok mögött lebeg. Minek kellünk hozzá mi is? Jobb szeretnéd, ha én böknék rá a pálcámmal? – Sirius bosszúsnak szánt kijelentésének elvette az élét a Lara felé küldött lehengerlő mosoly.

-              Tudtam, hogy hiányzott valami a nyáriszünetemből – kacsintott rá Lara.

-              Ebben egészen biztos lehetsz, Quinee, de majd pótolunk minden napot, ami kiesett.

-              Öntelt vagy.

-              Lehetséges, de minden okom megvan rá. Hiszen, még ide is utánam jöttél, ahelyett, hogy valami városi ficsúrral mulatnád az időt.

-              Nem utánad, hanem Lilyvel – javította ki a lány.

- Ha befejeztétek az acsarkodást, esetleg bemehetnénk, baromi meleg van itt – szakította félbe őket James.