Epilógus

Egy végzetes hiba

Godric’s Hollow-ban minden csendes volt, beköszöntött az ősz. Kint hűvös szél fújt, meg-megrezzentve a fák kopasz lombjait, a hó már három napja szakadatlanul esett, ami felettébb szokatlan volt ebben az időpontban. Lily és James a nappaliban voltak. Lily fel-alá sétált, míg James a kanapéról követte tekintetével gyönyörű feleségét. Mindketten türelmetlenül vártak. Dumbledore azt ígérte kilencre itt vannak, és tessék, kilenc óra lesz tíz perc múlva, és senki sehol.

-         Merlin szakállára, ülj már le, kérlek. Ettől még nem érnek ide előbb, és már kezdek szédülni.

-         Igen tudom, de akkor is. James, mégis, hogy lehetsz ilyen nyugodt? Hiszen, annyi minden forog kockán, olyan sok múlik ezen a mai estén, és te még csak nem is vagy ideges.

-         Kimondta neked, hogy nem vagyok az? Igenis az vagyok, csak tudom, hogy nem érek el vele semmit. Nem leszünk tőle sem előrébb, sem hátrébb.

-         Lehet, de akkor sem vagyok képes most egyhelyben ücsörögni. Megőrjít ez a tehetetlenség. Ha nem csinálunk valamit, azt hiszem, most rögtön vihetsz is a Szent Mungóba.

-         Ezzel még csak ne is viccelj, főleg most ne…

-         Ne haragudj, igazad van. – Erőt vett magán, és leült a férje mellé. - Mi lesz most? – kérdezte. – Te egy kicsit sem félsz? – Beletelt néhány percbe, mire James válaszolt…

-         Felül kell kerekednünk a félelmeinken, Lily. Pár óra és biztonságban leszünk, nyugodj meg, kicsim, hidd el, nem lesz semmi baj. – Átölelte feleségét, aki megpihent a mellkasán. Még mindig meg tudta nyugtatni. Mintha el se hagyták volna a Roxfortot, csak ülnek a klubhelyiségben, és azon aggódnak, vajon sikerül-e a holnapi RAVASZ. James mindig is a biztonságot jelentette számára, közelsége olyan nyugalommal töltötte el, mint semmi más.

Kilenc múlt öt perccel, és még mindig sehol senki, ez már Jamest is kezdte aggasztani. Hogy fél-e? Igen, nagyon is fél, sőt retteg. Nem a haláltól, vagy a harctól, hanem attól, amit elveszíthet. Attól, hogy sose látja Harryt felnőni, nem látja majd, mikor először ül seprűn, nem taníthatja meg mindenre, amit tud, nem látja kvidicsezni, nem kísérheti ki büszkén a Roxfort Expresszre, nem hallgathatja beszámolóit az iskoláról, nem adhat neki tanácsot a lányokkal kapcsolatban, és nem lehet mellette a nehéz pillanatokban. Hogy soha nem nézhet többet felesége ragyogó smaragd szemeibe, nem érintheti, nem csókolhatja, többé soha nem mondhatja már el neki, mennyire szereti. Fejében kavarogtak a gondolatok, és egyre inkább tudatosult benne, hogy valóban mennyit is veszíthet. Tudta ő nagyon is jól, mi múlik azon, ami ma este történik. De nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy mindezt kimutassa. Tartania kell Lilyben a lelket. Amióta tudtak a jóslatról, nem volt egyetlen egy nyugodt percük sem. Lilyt minden éjjel a sírás rázta álmában, ahogy torkaszakadtából kiáltotta: NEEE, KÉRLEK NE, CSAK HARRYT NE! KÖNYÖRGÖM… HISZ Ő MÉG GYEREK… Minden éjjel halott férje és fia képe lebegett szemei előtt, minden éjjel arra ébredt, hogy patakokban folyik a könnye, és testéről a víz, és James rázza fel. Nem tudott szabadulni az álomtól.

És akkor megjöttek. Dumbledore sietett be az ajtón, mögötte ott volt Sirius, és a házaspár legnagyobb döbbenetére, Peter is. James kérdőn nézett Siriusra, aki egy kézmozdulattal jelezte, hogy rögtön megmagyaráz mindent.

-         Nos, akkor azt hiszem, itt az ideje, hogy én tovább menjek a főhadiszállásra. Csak biztos akartam benne lenni, hogy minden rendben van.

-         Professzor úr!

-         Tessék, James? – Félhold alakú szemüvege mögül, még mindig a veséjébe látott egykori diákjának.

-         Csak annyi, hogy… köszönjük. Köszönünk mindent, amit értünk tett.

-         Ugyan már – elkomolyodott –, csak remélni tudom, hogy megtettem mindent. És különben is, Lily citromtortájáért bármit... – Egy percre cseppnyi boldogság suhant át a szobán, majd Dumbledore-ral együtt úgy távozott, ahogy jött.

-         Szóval, mi ez az egész? Hogyhogy Peter is itt van? Sirius, hiszen tudod, hogy…

-         Várj, James, előbb hallgass végig, és csak azután dönts. – James alig észrevehetően bólintott.

-         Úgy gondolom, hogy talán jobb lenne, ha ő lenne a titokgazdátok. James, megígérted, hogy végig hallgatsz – szólt rá, látva, hogy közbe akar vágni. - Tökéletes félrevezetés lenne. Voldemort engem próbál majd megkörnyékezni, tudja, hogy úgy tekintünk egymásra, mint a testvérek. – Kijelentését a másik egy hálás mosollyal díjazta. – Logikus, hogy engem választotok, de hiába jut el hozzám, mert Petert már nem fogja megtalálni. Meg se fordul a fejében, hogy nem engem kértek fel, és főleg az nem, hogy Petert. Te is tudod, hogy remekül ért ahhoz, hogy jelentéktelennek tűnjön, miközben nem az. Ezt már Roxfortban is bizonyította.

-         Nem tudom, mi lenne a helyes. – Kérdőn nézett a feleségére, akinek arcára szintén tanácstalanság ült ki.

-         Mindent tud rólunk, James, mindent… tudja, milyen szoros barátság fűz össze minket. Kérlek, gondold végig, ha hozzám el is jut, ami elég valószínű… – Jamesnek összeszorult a gyomra, és fájdalmasan felnyögött a gondolatra, Sirius kicsit megrázta, hogy magához térítse. – Ne csináld! Ha hozzám el is jut – folytatta –, nem talál semmit, tőlem sosem tudja meg az igazat, inkább a halál, mint hogy titeket eláruljalak. Eszébe sem jut majd, hogy pont Petert kéne keresnie.

-         Egyikkőtöket sem lenne szabad ilyen veszélynek kitennem, nincs hozzá jogom.

-         Na, ide figyelj, amilyen időket élünk mostanában, James Potter barátjának lenni nem a legbiztonságosabb dolog a világon, de mi, Remus, Peter és én, mind a hárman vállaljuk a kockázatot, ahogy tettük eddig is. Nem igaz, Féregfark? – A kérdezett szinte észrevehetetlen habozással felelt.

-         De, persze, így igaz. Kitartunk melletted… mellettetek.

-         Fogalmatok sincs, mennyire hálásak vagyunk.

-         Akkor?

-         Lily, te mit mondasz?

-         Azt hiszem, most te vagy abban a helyzetben, hogy döntést tudj hozni. Én bízom Peterben – rámosolygott az említettre, aki viszonozta a gesztust –, és Siriusban is. A te kezedbe pedig, nyugodt szívvel teszem a saját és a fiunk életét.

-         Rendben, akkor legyen úgy, ahogy Sirius mondta.

-         Tudod jól, hogy Harry és a ti biztonságotok mindennél fontosabb számomra. Mert, ugye tudod? James, mindig is te jelentetted számomra a családot, és ha ezen múlik a ti életetek, akkor boldogan áldozom a sajátomat cserébe.

-         Ne mondj ilyet! Együtt túl leszünk ezen is, mint minden máson. Viszont, most meg kell ígérned valamit.

-         Bármi legyen is az, rám számíthatsz.

-         Ha Lilyvel és velem történik valami – megfogta felesége kezét, és most Siriuson volt a sor, hogy végig fusson rajta a hideg –, kérlek, ígérd meg, hogy vigyázol… - elcsuklott a hangja –… hogy vigyázol Harryre. – Iszonyú nehezére esett kimondani ezeket a szavakat, de muszáj volt. Az egyetlen, akire rá merte volna bízni fia felnevelését, az Sirius. Tudta, hogy tőle mindent megkapna, és tudta, hogy épp úgy nevelné, mintha a saját fia lenne, épp mintha csak ő maga nevelné fel.

-         Ezt nem kell kérned, hiszen én vagyok a keresztapja - mondta büszkén -, de hidd el, nem lesz semmi gond. Különben is, a Rend éjjel-nappal vigyáz rátok. Akkor, kezdhetjük? – James ránézett Lilyre, aki eddig csak hallgatta a beszélgetést, most bólintott.

-         Ha úgy gondoljátok, hogy így lesz jó, akkor felőlem kezdhetjük.

Mind a négyen felálltak. Sirius elvégezte a varázslatot. Amint készen voltak egy halk hüppögés hallatszott le az emeletről. Lily felment, hogy megnyugtassa Harryt, mikor a gyermek elaludt, James is belépett a szobába. A nő ott állt, karjában ringatva a kisbabát. James némán megállt az ajtóban, és egy ideig csak nézte őket. Eszébe akarta vésni ezt a képet, épp úgy, mintha soha többé nem láthatná, örökké akart rá emlékezni.

Még most is fülig szerelmes volt a feleségébe, sőt napról napra jobban szerette. Előtte nem is gondolta volna, hogy képes így érezni valaki iránt. Az a sok üresfejű liba, már a nevére sem emlékszik, egyiknek sem. Arcán őszinte mosoly jelent meg, Lily ekkor vette észre, hogy ott van.

-         Min mosolyogsz?

-         Csak eszembe jutott, mennyire szeretlek. – Odalépett melléjük, és hátulról átölelte őket.

-         Én is szeretlek – suttogta a nő. - Siriusék?

-         Elmentek, tovább kellett sietniük, még ma el kell menniük nekik is a főhadiszállásra. – Érezte, ahogy Lily összerezzent a karjaiban. – Ne félj, édes, most már nem lehet semmi baj – nyugtatta.

-         Igen, tudom – felelte, de szíve mélyén mégis, valami megmagyarázhatatlan, szorongató érzés fogta el. A kiságyba tette Harryt, és figyelték, ahogy apró mellkasa fel-le ringatózik.

-         Stramm kis kölyök, nem igaz? – kérdezte James.

-         Még szép, hisz az apjára ütött.

-         Lehet, de a szeme a tiéd Lily, ez teljesen egyértelmű. – Gyengéden megcsókolta a nőt. - Lassan elkezdhetnénk dolgozni egy kislányon, nem gondolod? – A felvetésre melengető érzés áradt szét testükben, egy kicsi napfény a borús felhők között.

-         Talán igen, de most menjünk aludni, hosszú és nehéz időszak elé nézünk. - Aznap volt az első nyugodt, rémálmok nélküli éjszakájuk hónapok óta.

Vége