27. fejezet
Az utolsó csepp
1977. December 29.

Arra ébredtünk, hogy valaki úgy visít, mintha nyúznák.
- Istenem, Petúnia! Hogy fognád be azt az ólajtó szádat! – motyogta egy kócos, vörös hajkupac alól Lily.
- Mi baja lehet?
- Ara – para.
Lily nagyot ásítva felült.
- Meg tudom, hogy mi baja van, te addig öltözz, biztos rengeteg dolgunk lesz…
Azzal felvett egy hálóinget, meg egy köpenyt és kiment, én meg a másik oldalamra fordultam, és visszaaludtam.
- Túnica hatalmas problémája egy pattanás volt az arcán, de nem vette észre, mikor egy nonverbális eltüntetést alkalmaztam, azt hiszi, hogy egy gyorsan ható… te még mindig alszol?
A szememet még nem voltam hajlandó kinyitni, így csak éreztem, hogy Lily felmászik mellém.
- James! Ébresztő! Tudod, hogy mennyi dolgunk van?
Én egy hirtelen mozdulattal lerántottam magamhoz.
- Megőrültél? Ne csináld, ebből baj lesz! Anyámék számítanak a segítségünkre! Na, ne csináld már! Hagyd abba!
Hiába tiltakozott, tudtam, hogy úgy sem bírja sokáig. Kioldottam köpenyének kötőjét.
- Hogy az a…
Lily felkapta a pálcáját, egy percre azt hittem, hogy azzal fog leállítani, de aztán láttam, hogy csak az ajtóra mutat vele.
- Szörnyű vagy, ugye tudod? De nem lehet neked ellenállni!
Lily kezéből kiesett a pálca, ahogy kezem a combján megtalálta az utat felfelé.

- Lily! Kislányom, odabent vagytok? Mindjárt jön a fotós, nekem pedig terítenem kell, nem tudnátok segíteni?
Lily úgy pattant fel, mint akit darázs csípett meg. Levette a bűbájt az ajtóról, és páni gyorsasággal öltözni kezdett.
- Mindjárt megyünk anya! Ne haragudj, mindjárt ott vagyunk! James, kelj már fel!
Láttam, hogy most jobb nem viccelni, így kényelmes tempóban elkezdtem kikászálódni az ágyból, de Lil nem volt elégedett a tempóval és felém intett a pálcájával, amitől én elegáns ívben kirepültem az ágyból, majd kevésbé elegánsan becsapódtam a padlóba.
- Ezentúl, ha nem vagy hajlandó felkelni, esküszöm így keltelek fel!
Lilyvel, most tényleg nem lehet szórakozni, így inkább meghúztam magam, és felöltöztem, mert Lil pálcával a kezében garantáltan erősebb ellenfél.
Lily elrohant fogadni a fotóst, én meg ballagtam utána.
- James ehhez elég vagyok én! Te segíts máshol!
- De hol?
- Mit tudom én? Legyél férfi, és locsold meg a virágokat, légy kreatív, találj ki valamit!
Otthagytam hát az enyhén ideges Lilyt és csatlakoztam az asztalt terítő Mrs. Evanshoz.
- Segíthetek?
- Nagyon kedves vagy, igen egy kis segítség jól jönne! Ennél az asztalnál kéne elférnünk harmincan! Ez a legnagyobb asztalunk, és itt maximum 10en férünk el!
- Egy percet se aggódjon!
Egy laza tértágítás, diszkréten, nehogy valaki észrevegye, de szerencsére senki sem volt rajtunk kívül az ebédlőben. Majd jöhet a terítő, giccses arany, de nem az én dolgom. Ezután a 30 tányér, pohár, evőeszköz. Mikor végeztem az enyhén szólva is megdöbbent Mrs. Evanshoz fordultam.
- A szalvétákat nem tudom megcsinálni szépre, de Lily biztos, ő ebben jobb nálam. Van még valami esetleg?
- Öhm, hát… a torta bent van a kamrában, de én nem bírom el. Ha kihoznád, megköszönném.
- Azonnal.
A konyhából nyíló kamrában nem volt nehéz megtalálni a hatalmas, nyolcemeletes rózsaszín és fehér tortát. Ez szörnyen giccs… mindegy, nem az én dolgom… súlytalanná változtattam a tortát, és könnyedén felkaptam, és kivittem az ebédlőbe.
- Hova tehetem?
- Az asztal közepére, köszönöm, de nem nehéz?
- Nem, nincs semmi súlya – mosolyogtam.
Óvatosan leraktam a tortát, majd amikor már az asztalon volt, visszasúlyosítottam.
- Megkeresem Lilyt, hogy megcsinálja a szalvétákat.
Mrs. Evans még mindig ledöbbenve bólintott, így én rálelhettem Lilyre, aki épp a fotósnak mutatta a házat.
- Drágaság, szükség lenne rád az ebédlőben.
- Megyek. Innentől már boldogul egyedül ugye?
- Persze, menjen csak.
- Mi az a hatalmas feladat, amivel nem bírtok megküzdeni nélkülem?
- A szalvétákat csak te tudod szépre megcsinálni.
- Nem mondod, hogy egyikőtök se tud szalvétát hajtogatni?
- Nem úgy, ahogy te. Öt perc alatt elértem, hogy egy tízszemélyes asztalnál kényelmesen elférjünk harmincan, megterítettem az asztalt, és kihoztam az óriási giccses tortát a kamrából, de a szalvétáknál már gondjaim voltak.
- James, óvatosan. Tele van a ház muglikkal!
- Nem látta senki, ne aggódj. De a nyavalyás szalvéták kifogtak rajtam!
- A pálcamozdulatoddal van a baj. Az ilyen egyszerű háztartási bűbájoknál a legfontosabb a pálcamozdulat.
Az ebédlőben már nem volt senki, így Lily becsukta az ajtót.
- Megmutatom.
Lily az asztalon halomban álló szalvétákra mutatott a pálcájával, majd egy olyan mozdulatot mutatott be, amit még meg sem próbáltam megjegyezni. A szalvéták felemelkedtek, majd virágformájúra hajtogatták magukat, és elfoglalták helyüket a tányérok előtt.
- Látod? Ilyen egyszerű.
Ja, egyszerű… hiába, a bűbájtan nem az erősségem.
- Na, jó. Fotós már ellesz nélkülem, megyek, megkérdem Túnit, kell e neki segítség.
- Lil, biztos vagy benne, hogy…
Már nem tudtam befejezni, mert kiment az ebédlőből. Nem vagyok biztos benne, hogy Petúnia örülni fog a húga segítségének. Lily szobája felé vettem az irányt, hogy esetleg ikertükrön megbeszéljem Tapival a szilvesztert, amikor meghallottam Petúnia visítását, gondolom azért, mert Lily a közelébe merészkedett. Nem tudom, hogy lehet valakinek ennyire rémes nővére. Apropó rémes nővér. Petúnia koszorúslánya, egyben leendő sógornője Vernon nővére, Marge. Az egy furcsa teremtés. Vagy inkább brutális. Hasonlít a tesójára, ugyanolyan hústorony, csak nőben, vagyis valami olyasmiben. Nagyon ronda teremtés.
Utam a vendégszoba mellett vezetett el, ahol ki másba futottam volna bele, mint az emlegetett szamárba, ez esetben vízilóba.
-  Hé! – szólított meg a maga kedves módján.
- Igen?
- Te vagy az a Potter gyerek.
- Nem mondod? Amúgy keresztnevem is van.
- Ami engem a legkevésbé sem érdekel.
- Akkor mit akarsz?
- Tartsd távol Liliant Túnitól, mert szegény így is nagyon ideges, teljesen ki van bukva, nem kell még hozzá az a kretén húga is, hogy idegelje!
- Ha még egyszer kreténnek mered Lilyt nevezni – csattantam fel – nem nézem, hogy lány vagy, ami nem látszik rajtad túlzottan, akkora pofont keverek le neked, hogy lerepül az a hájas fejed a helyéről!
- Higgadj le Rómeó! Egyáltalán mit kerestek itt? Senki sem hívott titeket, Túni ki nem állhatja a húgát.
- Lil segíteni jött, mert a nővére bármennyire utálja is őt, ő túl kedves hozzá, és segít neki, meg a szüleinek az esküvőben! Én sem tudom, hogy miért, de ő ilyen kedves teremtés még olyanokkal is, akik nem érdemlik meg! Úgyhogy ne merészeld sértegetni!
Marge csak felhúzta az orrát, és dühösen elvonult, én meg bevágtam magam mögött Lily szobájának ajtaját.
Mit húzom fel magam egy ilyen… ikertükör, ikertükör… hova tettem? Ja, hülye, a nyakamban van, mint mindig!
- Sirius! Sirius! Megtennéd, hogy ránéznél a tükörre? Sirius!!
- Mit arénázol Ágikám? – jelent meg a tükörben haverom fekete tincsekkel keretezett arca.
- Nem vagyok Ágika!
- Milyen a mugliknál?
- Ezek után kezdem megérteni a mugli utálókat… Lily nővére, meg a nővérének a vőlegénye és annak nővére… borzalom! De nem ezért hívtalak.
- Sejtettem.
- A szilvesztert meg kéne beszélni. Lesz nagy buli a klubhelyben?
- Nélküled nem lesz az igazi.
- Épp ez az! Lily szobájából Roxmortsba tudunk hopponálni. Mit szólsz egy bulihoz a szellemszálláson?
- Ne, Holdsápnak nem lenne jó érzés…
- Jó, akkor felmegyünk a kastélyba mi is. Nem fogjuk külön tölteni a szilvesztert!
- Ez a beszéd.
Ekkor kinyílt az ajtó és beesett rajta Lily zokogva.
- Mennem kell!
Gyorsan eldobtam a tükröt és rohantam Lilyhez.
- Mi az? Mi történt?
Átöleltem, és ő befúrta a vállamba az arcát.
- Csss, annyira nem lehet rossz!
Lily csak bólogatott, jelezvén, hogy nagyon is lehet. Én még jobban megszorítottam,és vártam, amíg lenyugszik.
- Elmondod?
- Pe… Petúnia – zokogta Lily.
- Sejtettem. Mit csinált?
- Magából kikelve üvöltött, hogy csak azért jöttem, hogy elrontsam élete legszebb napját, hogy én egy szégyenletes korcs vagyok, egy szánalmas különc, hogy a középkori embereknek volt igazuk, mert a magamfajtát máglyán kellene elégetni, még az írmagját is kiirtani a földről, a normális emberek közül, mert mi mind gyári hibás, elfajzott torzszülöttek vagyunk!
Lily ismét felzokogott és visszafúrta fejét a vállamba.
Ki kell vinnem innen. Lily nem való ide, semmi keresni valója ebben a házban…
- Lil, menjünk haza – simítottam végig gyengéden a haját.
- Én itthon vagyok…
- Nem, nem vagy itthon… Otthon ott van az ember, ahol gondtalanul és felhőtlenül boldog. Te 11 éves korod óta nem vagy itt otthon. Viszont tudok egy helyet, ahol az lehetsz.
- A suli? – szipogta.
- Nem, nem a sulira gondolok, de melegszik. Várj, mutatok valamit.
Óvatosan leültettem Lilyt az ágyára, és a ládámból elővettem egy nemrég kapott, de egészen elfelejtett levelet.

Kedves James fiam!
Szomorú hírem van számodra. Apai nagyapád jobblétre szenderült. Öreg volt már, és természetes halállal halt meg. Végrendeletében rád, mint egyetlen unokájára hagyta Godrick’s Hallowban lévő házát. A címet és a kulcsokat a borítékban megtalálod. Tudod, hogy az a ház milyen régi, és nagyapád mennyire szerette. Mivel a tiéd, azt csinálsz vele, amit akarsz, de szerintem örülne neki, ha odaköltöznél az iskola után.
Ölel: Édesapád

- Hazamegyünk? – kérdeztem újra, most már mosolyogva.
- Úgy érted, hogy oda?
- Nagyapámék háza gyönyörű, sokszor nyaraltam ott, és imádtam ott lenni. A Potter családé az is már… évszázadok óta, még valamelyik ükapám vette. Tetszeni fog.
- De a szüleim… az esküvő…
- Az esküvőért eleget tettél, szeretem túl sokat is. Hagyd ezt a gyűlölködő bandát, és gyere velem. A szünet végéig berendezzük a házat úgy, ahogy mi szeretnénk, és mikor végeztünk nyáron, odaköltözhetünk. Mi köt még téged ide?
- A szüleim…
- Amúgy se láttad őket soha iskolaidőben, és utána bármikor meglátogathatnak. Gondolj bele, a mi saját házunk, ahol nincs gyűlölködő testvér, csak mi.
Lily elmosolyodott.
- Igazad van. Mióta megkaptam a levelemet, idegennek éreztem magam a családban, mintha egy fallal lennék elválasztva a többiektől.
Lily megcsókolt, majd pár pálcaintéssel, kevéske szobájában lévő cuccát a ládájába rakta.
- Elköszönünk a szüleimtől, és mehetünk.
Kézen fogtam Lilyt, és lementünk a nappaliba, ahol megtaláltuk a szüleit.
- Anya, apa!
- Igen, szívem?
- Elmegyünk… és soha többé nem jövök vissza!
Lily szülei arcából egy pillanat alatt kifutott a vér.
- De hát…
- Azt hiszem, nem tudok többet Petúniával együtt élni. Az utolsó csepp az volt, hogy Petúnia szerint engem, és minden hozzám hasonlót máglyán kellene elégetni, hogy még az írmagunk se maradjon a földön.
- Ezt mondta?
- Igen, de nem hibáztatom, viszont nem vagyok én már ide illő. Jamesnek van egy háza, amit örökölt, szünet végéig ott leszek, és ha végeztem odaköltözünk, majd megírom a címét. Sziasztok.
Lily megölelte síró anyukáját, és az apját is.
Mrs. Evans engem is megölelt, Mr. Evans pedig egy ropogtatós kézfogásban részesített.
- Aztán vigyázz az én kislányomra!
- Vigyázni fogok.
Visszamentünk Lily szobájába, megfogtuk a ládánkat, én megszorítottam Lily kezét és elhopponáltunk.