Sok érzés kavargott Lucában, miközben körbenézett a zöld és ezüst színekben pompázó, már-már elegánsan berendezett, szűk szobában. Többek között ott villódzott a fejében a gondolat: Regulus Black alapvetően tényleg egy arrogáns majom volt, ahogy Sirius jellemezte egykoron. Hisz’ mi másra is utalna a helyiség hivalkodó dekorációja; az ágytakaró, melyre a Mardekár ház jelét hímezték, a súlyos, kétszínű függöny, a tapéta meg a zászlók, melyek a szintén mélyzöld és csillogó ezüst színeikkel tökéletesen beleolvadtak az összképbe? Már eleve az ajtóra kiakasztott névtábla hivatalosnak szánt feliratáról érződik írója természetes gőgje és felsőbbrendűsége. A szoba belülről csak megerősítette Luca elképzelését a fiúról, aki nemrég még a között a négy fal között vészelte át gyakorlatilag az egész nyarat, még azelőtt, mielőtt Voldemort szolgálatába nem állt, és nyoma nem veszett.
Ez a szoba lassan két hónapja várta vissza eltűnt lakóját. Azóta, hogy Bellatrix egy viharos látogatása során kiderült, a Black család szeme fénye felszívódott, és megkezdődött Walburga néni sűrű dührohamokkal, depresszióhullámokkal tarkított időszaka, Luca életében is változások mentek végbe, és nem épp kellemesek. Először is Sipor helyett - aki az úrnő után a legnehezebben viselte az örökös hiányát – ő takarította az emeleti szobák nagy részét, természetesen messze elkerülve Siriusét, ahová tilos volt a belépés mind neki, mind a ház többi lakójának. Másrészt ő volt az – ugyanebből az okból kifolyólag -, aki ápolta a beteg Oriont, aki Sirius kitagadása óta egyre rosszabb és rosszabb állapotba került, anélkül, hogy erről bárki is tudomást vett volna a családból.
Egyszóval kimondva-kimondatlanul Luca vált az ügyeletes cselédlánnyá, a második számú házimanóvá a kúriában. És mióta Walburga néni bevezette ezt a rendszert, először nyitott be a fiatalabb Black fiú hálójába, takarítási céllal.
Kissé idiótán érezte magát odabent. Egyrészt a szoba tökéletesen rendesnek és frissen takarítottnak tűnt, másrészt üresnek, lakatlannak. Úgy lakatlannak, mintha az első lakója számára volna előkészítve, akár egy motelszoba. A polcokon alig volt könyv, azok is mintha a bútorhoz tartoztak volna, a képkeretek üresen álltak az éjjeliszekrény tetején. A falakon egyetlen kép sem lógott, csupán az ágy fölé felakasztott táblán volt pár újságcikk, persze mind Voldemortról, az aranyvérűek hőséről szólt.
Luca hamar rájött, nem egyszerűen ellenszenves neki ez a környezet – egyenesen undorodik tőle. Regulus Black pedig rászolgált arra, hogy néhány halálfaló lemészárolja, ha annyira bolond volt, hogy beálljon egy ilyen „úr” szolgálatába.
Feladat híján sarkon fordult, és kifelé vette az irányt. Nem kicsit könnyebbült meg, hogy távozhat Regulus szobájából, valamiért mégis megtorpant a küszöbön. Most jutott csak el a tudatáig, hogy a szoba tényleg túl üres ahhoz képest, hogy eddig még csak ki sem lehetett porolni, annyira számítottak Regulus hazaérkezésére és Sipor mihamarabbi felépülésére.
Hova tűntek például Regulus képei a keretekből? Miért, és ki tépázta meg a falitáblát, és miért csak azokat a cikkeket hagyta rajta, amik Voldemort mészárlásairól szólnak?
Engedett a kíváncsiságának, és a közelebbi szekrényhez lépett – kihúzta a fiókokat, és át is kutatta azokat, amelyekben egyáltalán talált valamit.
Tankönyvek, pergamenek, szemét – ez volt minden, amire bukkant. Meg a ruhásszekrény rejtett, zárható polca, melyet sehogy sem bírt kinyitni. Bűbáj védte, Lucának viszont nem volt pálcája. Tudta jól, amit keres, a zár mögött van, ám arra, hogy megtudja, mi is az, még évekig várnia kell majd.
De legalább a pucolást megúszta.

Luca ugyanolyan megbűvölten állt az ismeretlen ház előszobájában, mint anno Reguluséban, épp csak most feszélyezettséget érzett undor helyett. Körbefordult maga körül egyszer, majd többször is, és képtelen volt betelni a látvánnyal. Jó volt. Jó volt ott, jó volt abban a házban, ami Siriusé, csakis az övé, és ahol minden őt tükrözi. Minden lépéssel, amivel beljebb került a házba, bentebb érezte magát a biztonságban is. Még nem is ismerte a lakást, máris tetszett neki, és tudta jól, élvezni fog minden percet, amit itt tölthet.
Csak épp azt nem értette, mindezzel szemben miért olyan átkozottul ideges. Vagyis hogy a fenébe ne értette volna: hiszen kettesben voltak, ő meg Sirius. Se Lilyék nem voltak a közelben, sem a diáksereg nem kerülgette őket. Egyedül voltak, és ez izgatta Lucát.
Meg kell beszélnünk bizonyos dolgokat, ezt mondta Sirius, mielőtt ide hoppanáltak volna. Vajon miről lehet szó? Adamről? Nem is látta őt mostanában. És az a furcsa, hogy nem is nagyon hiányzott neki a fiú. Vagy a lányok kavartak volna – megint – a háttérben? Ezúttal Siriust mérgezték meg zsarolási szándékkal?
Ahogy a konyhából visszajövő Siriust nézte, egy pillanatra mintha megállt volna az idő – arra a tizedmásodpercre mintha a múlt egy képe rémlett volna fel előtte: Sirius helyett hirtelen Orion nézett vissza rá. Épp csak egy bevillanás volt az egész, mert a kezét már Sirius fogta meg, testközelből már ő nézett a szemébe, de az ajtón Orion lépett ki, a küszöböt a rég halott férfi lépte át.
- Mi olyan érdekes? – vigyorgott rá Sirius, mire Luca végre magához tért az ámulatból.
- Semmi – rázta meg a fejét nevetve.
- Megmondjam, milyen arcot vágtál?
- Ne! Inkább ne.
Sirius vállat vont. Szóra nyitotta a száját, de Luca megelőzte.
- Tulajdonképpen csak eszembe jutott, hogy… ja, bocsi! Mit akartál mondani?
- Ezt mostmár fejezd be!
- Nem, nem, nem fontos, tényleg.
- De engem érdekel.
- Csak beugrott valami, ennyi. Nem lényeges. Körbevezetsz?
Sirius elhúzta a száját a kitérő válasz miatt, aztán bólintott.
- Körbe.

Csodaszép ház volt, még attól eltekintve is, hogy a férfi magántulajdonát képezte. Emeletes volt, minden szobája berendezett, bár kicsit elhagyatottan, és minden előzetes tervezgetés nélkül. A szobákban kevés volt a bútor, de sok a könyv, és a lom, ami barátságossá tette a ház minden zeg-zugát.
Ami különösen tetszett a céltalanul bóklászó lánynak, az a sok kép volt, melyekről egyaránt mosolyogtak ismerős, és ismeretlen alakok is – a legtöbbről persze a Tekergők integettek vagy egy kupát lóbálva, vagy a seprűn ülve, vagy Lily körül csoportosulva. Ezek a fotók keretbe téve függtek a falakon, művészi össze-visszaságban, készítési dátumtól függetlenül: aurori idők váltották a roxfortit, s ezután más felnőttkoriak következtek. Úgy tűnt, Sirius számára mindegy volt, hogyan vannak fent, a lényeg, hogy minden kedvenc képe szemmagasságban legyen, hogy valahányszor végigmegy a folyosón, mindet lássa.
Lucának tetszett ez a különlegesnek ugyan nem nevezhető - hiszen minden házban lógnak képek a falakon -, de mindenképpen egyéni hatást keltő dekoráció. Egyéni, hisz’ minden fotó egyértelműen utalt a tulajdonos kilétére, természetére – arra, hogy aki megvette ezt a házat, a világon a legfontosabbnak tartja a barátait.
És talán őt. Hiszen ő maga is ott volt három keret között, méghozzá olyan fotókon, amiket Luca is először látott.
- Lilytől kértem el ezeket – hallotta közvetlenül maga mögül Sirius mély hangját. – Ezt azt hiszem, James lőtte – mutatott az első, közepes fotóra. Luca és Nora vigyorgott rajta össze, a háttérben pedig Sara suhant el, nyomában egy fiúval, aki gyanúsan hasonlított verselgető Rómeójára, azaz Luke Carrow-ra, a Beauxbatons egykori félistenére. Luca kérdőn rásandított, mire a férfi hozzátette: - Nekem tetszik.
- Ezt viszont tuti, hogy Lily csinálta – bökött a második, nagyméretűre Luca. Ezen Harryvel szerepelt, ahogy egymást kergetve rohangálnak széltől-szélig, a lány esetében előreszegezett pálcával, Harry pedig túljátszott rettegéssel az arcán, a lopott holmit magasra tartva.
- Igen, ez tagadhatatlanul az ő keze műve.
Az utolsó képet vették szemügyre. Ez mind közül a legkisebb volt, talán az egész „gyűjtemény” legapróbb darabja, mégis a folyosó végén nyíló szobához ez állt a legközelebb. A körülbelül 10X10-es fénykép egyedül ábrázolta Lucát, mozdulatlanul, mintha mugli géppel készült volna. Körülbelül öt évesnek tűnt rajta, és egy asztal széléről lógázta a lábát hamisan vigyorogva, mint aki most is rosszban sántikál. Világos, kislányos ruhát viselt, hosszú haja kócosan lógott alá.
Hiszen futott előtte. Matt elől menekült. A bátyja félt, hogy árulkodni fog a szüleiknek arról, ami a pataknál történt, hogy a vízbe dobta a macskát, mert ő nem és nem hitte el neki, hogy a cicák is tudnak úszni, nem csak a kutyák.
Ujjaival óvatosan hozzáért a vékony üveglaphoz, és végigsimított régi önmagán. Hisz’ régen sokat nevetett így! Büszkén mutogatta a világnak, hány helyen hiányzik még a foga, de hát anya megígérte, hogy oda is fog majd nőni, ha már egyszer kihullott a régi.
Csakhogy anya azóta már nincs, felszállt az égbe az ígéreteivel együtt, amiknek egy részét megtartotta, egy részét azonban nem. Pedig időnként igazán nagy szüksége volna rá! Néha tényleg nem elég Lily, meg James, néha ő kéne, anya, aki mindig tudta a választ a ki sem mondott kérdésekre, anya, aki mindig tudta, mi miért fáj, és miért olyan szomorú.
Anya kellene, hogy elmesélje, mi történt a múltban, és ezzel végre kitisztuljon a kép, s ne olyan elmosódott legyen, mint amilyen most, itt, ebben az idegen házban.
Meleg kéz simította meg a karját – Sirius érintése visszahozta őt a valóságba. Anya róla is mesélhetne, a komoly fiúról, aki annak a hallgatag, dörmögő hangú férfinak a fia, aki szerette őt, és szerette talán anyát is. Anya átlátná azt a helyzetet, amelyben most van, talán tanácsot is adna, mit tegyen, mi a helyes lépés. Helyes például, hogy most itt van Sirius lakásán? Fiatal lányok nem járkálnak fel felnőtt férfiak lakására! Kivéve, ha…
- Sirius, miért hoztál ide tulajdonképpen? Mit akarsz velem megbeszélni?
- Például ezt.

Gyűlölök a múltban élni. Elegem van az emlékekből. Élményeket akarok. Megérteni végre azokat a dolgokat, amiket eddig nem értettem. Te ismersz engem. Én is meg akarlak ismerni téged. Tudni akarom, ki vagy nekem. Tudni akarom, én ki vagyok neked. De a szüleinkről nem akarok beszélni.

Luca hosszan böngészte a gyűrött pergament, melyet Sirius úgy húzott elő a zsebéből, mintha minden percben arra számított volna, hogy azonnal szüksége lesz rá. Az első levél volt, melyet a férfinak írt. Rémlettek a körülmények is – Fay egy reggel megkérdezte, van-e bátyja, és ezzel elindított benne egy folyamatot, ami oda vezetett, hogy teljesen összezavarodott.
Azon a reggelen arra ébredt, hogy Fay gyakorlatilag rajta hempereg, szokásához híven, kitűnő hangulattal. De Luca akkor éjjel újra emlékezett, és ez volt az, ami igazán felkavarta.
Annak a nőnek a hideg kacaja.
Luca összehajtotta és visszaadta a levelet Siriusnak.
- Mit akarsz erről megbeszélni?
- Mondjuk azt, hogy nem vagy a húgom.
Néma csönd volt a válasz.
- Bánod? – kérdezte a férfi, mert várt valami reakciót. Ám ezúttal sem kapott. – A leveledből minduntalan azt olvasom ki, hogy te vagy az, aki meg akartál velem beszélni bizonyos dolgokat. Legalábbis mikor ezt megírtad, még úgy volt.
- Hányszor olvastad te el a levelem? – bukott ki a lányból. Meglepte, hogy meg bírt szólalni.
- Párszor – vont vállat a férfi. – De az már elsőre lejött nekem, hogy fogalmad sincs, mit mondj rólunk. Nos, Árvácska, testvérek nem vagyunk. Nem vagyok a bátyád, viszont jó barátod lehetek, például. Na, mit szólsz?
A lány arca elég beszédes volt ahhoz, hogy Sirius leolvashassa róla a véleményét. Barát, ez rossz szó volt, valójában nem is így akart fogalmazni. Amit eredetileg mondott volna viszont, azt nem mostanra tartogatta, nem a folyosó közepére, nem az érkezésük utáni percekre.
- Remek. – Ennyi volt Luca válasza. S ez a beszélgetés végét is jelentette.
Mindketten érezték, nem sokáig.

Rossz ötlet volt hagyni, hogy Sirius idehozza. Egyáltalán hogyan engedhette meg?! Hiszen egyértelmű volt, hogy ez lesz belőle! Feszült csend, hallgatás, zavart hangulat, idegeskedés. Valami megváltozott kettejük között – folyamatosan feszegettek bizonyos határokat, időnként egészen máshogy viselkedtek egymással, mint ahogy azt az ő helyzetük megengedte volna…
Egymással? Tulajdonképpen csak ő a férfival. Kihívó volt vele. Nem mindig, csak például az Akadémián.
És ő fogékony volt rá, emlékeztette magát. De ez nem mentség! Ők ketten ezt nem… ők nem… ő nem olyan, mint Adam volt! Vagy mint az a helyes ötödéves hugrabugos, Jim Carson, aki még negyedikesként tetszett neki. Na, és ezen a tetsziken van a hangsúly: Sirius nem tetszik neki. Ezt most le kell szögezni. Nem tetszhet! Ő nem! Hisz’ végtére is a… de hát ő mondta, hogy nem tekinti a húgának…
HÉ! Elég ebből! Úristen. Hová fajult? És milyen szégyenletesen gyorsan!
De ez egyszer megbocsát magának, mert az a gyönyörű kis kert a ház mögött, amit épp most pillantott meg az ablakból, szinte hívogatja, és hát a mennyországba nem szabad haragos szívvel belépni, és…
Elég!
Különben is, van vagy tíz év közöttük.
ELÉG MÁR!

Nagyon hasonlított Lily kertjéhez, mégis alapjaiban ütött el tőle. Kicsi volt, de illatos, mint a kúriáé, színes volt, de virágágyástalan, viszont ezen a későbbiekben bármikor lehetett változtatni. Nőttek benne dús lombú fák, de lelógó ágú fűz egy sem. Több volt a gyümölcsfa; valójában nem több, hanem sok, valóságos éléskamra nyár, és kora ősz idején.
Más szóval nem akarta, és nem is tudta leírni a kertet – az túl bájos volt, túlontúl magával ragadó. Illett Siriushoz.
A férfi is így gondolhatta, mert mikor elunta az ácsorgást Luca háta mögött, elégedetten horkantott.
- Na?
- Nincs macskád – állapította meg a lány egykedvűen.
- Nem nagyon vagyok oda értük.
Luca megfordult, felnézett rá. Szeméből nem sok emberbaráti szeretetet lehetett kiolvasni.
- Oké, beszerzek egyet – adta meg magát a férfi.
- Miattam nem kell – felelte Luca, de a hanghordozása valójában ezt éreztette: Ha sokáig akarsz élni, Sirius Black, megbarátkozol a macskákkal, de sürgősen!

- Hol szoktad írni a leveleidet?
Sirius megtorpant a kis ösvényen, mely visszavezetett a ház hátsó ajtajához, majd mint aki erősen gondolkozik, lassan megpördült a saját tengelye körül és a kert egyik végébe mutatott.
- Ott. Van ott egy pad, a fasor mögött.
Zsebre vágta a kezeit, s mikor Luca felcsillanó szemmel a mutatott irányba indult, elmosolyodott.
Hát bejött, mégsem tévedett – ő még mindig ugyanaz a kíváncsi kislány, akinek elég volt leszakítania egy szál árvácskát ahhoz, hogy feledni tudja Walburga egész napos kiabálását, a magányt, és a honvágyát.
Luca a távolban megtorpant, kezeit tétován a szája elé kapta, de mozdulata félúton megakadt, s csak lóbálta a levegőben, mintha vizes lenne. Jól látszott az is, hogy ide-oda kapkodja a fejét, alig bírva betelni az elé táruló látvánnyal; valószínűleg a levegőt is kapkodva vette izgalmában.
A reakciója majdhogynem megegyezett az övével. Mikor tizenhét éves fejjel, négy eladó, de rusnya házzal a háta mögött megnézte ezt, és felfedezte a fasor mögötti „csodát”, benne is megakadt pár másodpercre a levegő. Igaz, nem rohant eszehagyott kölyökként, kacagva-visongva a verandakezdeményen ácsorgó tulaj felé, ahogy Luca tette most, de azért nem hagyta hidegen a látvány, az biztos.
- Jaj, istenem, láttad? – kiabálta lihegve, kipirosodott arccal a lány, mikor beérte őt, és kis híján fel is döntötte. Választ persze nem várt; megragadta a csuklóját és már vonszolta is a fák felé. – Tudod, mit? Felejtsd el a macskát! Nem kell ide, ez sokkal többet ér!
Sirius elmosolyodott, és lefejtette a karjáról a kezét.
- Nem vagy éhes? – kérdezte.
- Inkább nézzünk körül odakint!
- Előbb együnk – javasolta, s most ő kezdte a ház felé terelni a lányt.

Luca elgondolkodva figyelte a gyors pálcamozdulatokat végző férfit, aki a tűzhely és a használaton kívüli hűtő között tüsténkedett. Először egy tálca pirítóst lebegtetett az asztalra, aztán sorban utána vajat, lekvárt, felvágottat, hasonlót.
- A főzés nem az erősségem – jegyezte meg Sirius, lehuppanva vele szemben.
- Pirítósban viszont világelső vagy.
- Tagadhatatlan.

A szoba, amit Sirius unszolására választott ki, barátságos volt, de meglepően üres. Luca szíve szerint az utolsó falat pirítóssal a szájában szaladt volna vissza a kert végébe a fák mögé, ám amint felállt az asztaltól, ráébredt, a felfedezést bizony más napra kell halasztani.
Olyan fáradtnak érezte magát, mintha egész nap az Akadémia edzőtermében kínozta volna magát. Ezért aztán ahelyett, hogy szóvá tette volna vendéglátójának, mi minden hiányzik a szobából, ami lakályossá tenné, csak sóhajtott egy nagyot, és bedőlt a puha ágyba.
Mikor Sirius ráhúzta a paplant, már mélyen durmolt.

Hatalmas robbanás. Egy sikoly – az anyjáé. Aztán egy ideig semmi nesz, csak a por száll. Suttogás. Egy kacaj. Az a vérfagyasztó, hideglelős, gonosz kacaj. Összébb húzta magát a búvóhelyén. Matt azt mondta, sosem találhatják meg!
A szokásos rémképeket hirtelen megszakította valami, mint amikor a moziban lekapcsolják a reklámsorozatot, és kis csend után váratlanul megindul maga a film. Luca álmában ugyanígy történt: az egymást követő, ismerős képek váltakozását megszakította egy folyamatos, összefüggő „film” – az emlékei.
Emlékezett. Mindenre. Pontról pontra látta maga előtt az öt évesen látottakat, átélte újra azt a borzalmat, érezte megint azt a félelmet, amit akkor régen, elbújva. Hallotta a kacagó nőt, hallotta az anyja sikolyát, a bátyját, a lépteket, az idegen csengésű szavakat, és látta a sötétet. Sírt, mint akkor, kisgyerekként, szaggatottan, összekucorodva.
Egész éjszakás volt a horror. Valahányszor a „történet” végére ért, az kezdődött elölről, újra meg újra - mostmár egyetlen részlet sem maradt ki.
Mikor kinyitotta bedagadt szemeit, már derengett az ég; a nap sugarai beúsztak a szobába, szétfolytak a fa padlón. Fáradtan, egyszersmind megkönnyebbülten fordult az oldalára, beletörölve nedves arcát a párnájába. A nyakáig húzta a paplant. Még mindig remegett.
És Sirius még mindig abból a fotelből nézte őt, amiben az egész éjszakát töltötte, egy percnyi alvás nélkül, miután feladta a reménytelen próbálkozást és hagyta, hogy végighánykolódja az éjszakát, hisz’ képtelen volt felébreszteni őt. Ott ült a szoba egyetlen fotelében, és kétségbeesetten figyelte órákon át a zokogó, forgolódó, álmodó Lucát, aki most, hogy kiszúrta őt takarója rejtekéből, olyan ijedten pislogott, mintha zuhanyzás közben nyitott volna rá, és meztelenül állna előtte.