20. fejezet--> S ímhol jön a Valentin nap
Ava Joan 2007.01.12. 16:04
A cím magában foglalja a fejezetet.
Közeledett az év legnyálasabb, legmacerásabb és legidegesítőbb napja. Február tizennégy. Valentin nap. Mondanom se kell, az egész kastély lázban égett. A meglepő csak az, hogy a tanárok se voltak azon a héten beszámíthatóak. Most mit ragozzam: izgatott volt mindenki. Persze Lilyt, engem és még pár épeszű egyént leszámítva, de a mi számunk elenyészett a másik fél mellett. Az áldott nap épp szombatra, és egy roxmotsi hétvégére esett. Pont ezért a legtöbben egész nap randizni szándékoztak szívük választottjával. Péntek reggel történt. Ültünk mi lányok a griffendél asztalánál és nőiesen tömtük a fejünket valami kalóriagazdag- s mint ilyen, borzasztóan egészségtelen- reggelivel, amikor odalépett hozzánk valaki. Pont akkor, amikor Amy lehuppant mellém. - Catlin, volna kedved eljönni velem meginni egy tejeskávét Roxmotsban holnap? A nemet nem fogadom el válaszként! Ted Tonks, te barom. Cat, aki káromkodásnak és egyben sértésnek vette, ha valaki az egész nevén szólította, álmosan feltekintett a suli egyik büszkeségére. - De azt elfogadod, hogy soha, ugye? Tonks valószínűleg erre számíthatott, ugyanis nem tágított. Csakhogy közben megérkeztek Potterék. Teljes létszámban. Remus és Sirius szeme villámokat szórt. Az előbbi a barátnőjét féltette, az utóbbi az unokanővérét. - Sajnos csak az igen válasz esetén nyugodok meg. – mondta Tonks. - Akkor ma felettébb nyugtalan leszel. Sőt, a jövőben is. Potter és Pettigrew ügyesen féken tartotta a másik két Tekergőt. - Catlin, említettem már, milyen szép vagy így álmosan? Úristen. Ez tiszta zizi. - Kopj már le. – szólottam. - Nem hozzád beszélek. – bunkóskodott. Mennyivel másabb volt a hangja! - Nem is beszélsz, ömlengsz. – jegyezte meg Amy. - Te csak fogd be, éjszakai pillangó! A terem jó része elnémult és felénk fordult. - Tonks, takarodj innen, amíg szépen mondom. – szólt Potter, aztán kikerülte és leült Lily mellé. Na igen, Lily ezen még mindig meglepődött, mint minden áldott reggel. - Catlin, még beszélünk. – jelentette ki rendíthetetlen önbizalommal. - Azt nem hinném. – felelte ő. - Én sem. – mondta Remus. Ted egy percig farkasszemet nézett vele, aztán kilépett oldalra és otthagyta. Remus pedig leült Cat mellé, aki mosolyogva arcon puszilta. Komolyan mondom, napról napra helyesebbek voltak együtt. Sirius természetesen mellettem kötött ki, amit ő első perctől magától értetődőnek vett. Én meg, akárcsak Lily, képtelen voltam hozzászokni. Mindegy. Engem jobban zavart a másik oldalamon ülő személy. - Ezek szerint vége a nagy szerelemnek? – kérdeztem tőle. - Miféle nagy szerelemnek? – kérdezett vissza Amy. Ebben maradtunk. Mindenesetre nem lettünk újra barátnők. Már csak Meda miatt se. Vele muggliismereten találkoztam újra. Elég megviseltnek tűnt. - Szia. – suttogtam. Csak bólintott, fel sem nézve a telefirkált füzetéből. - Hogy vagy? – próbálkoztam újra. Felnézett, felvonta a szemöldökét, éreztetve ezzel, hogy csak rá kell néznem. - Most a másik barátnődet pécézte ki. – mondta. - Vele azonban kár fáradnia. Tovább színezett. - Hogy álltok az unokaöcsémmel? - Hogy érted? – lepődtem meg. - Jártok már? - Mi? Dehogy! Már hogy járnánk? Jézusom! Hirtelen felkapta a fejét és egyenesen belebámult a szemembe. - Vivian, ugye tudod, hogy Sirius fülig szerelmes beléd? - Ne beszélj butaságokat. Sirius önmagába szerelmes, meg a haverjaiba. Szkeptikus arc Meda részéről és többet nem reagált egész órán. Ted Tonks, mint kiderült, életcéljául tűzte ki Cat meghódítását. Mindenesetre elég rosszul csinálta, meg kell hagyni. Ugyanis Cat számára senki sem létezett Remuson kívül. Szóval Ted eleve vesztésre volt ítélve. Csak ezt ő még nem fogta fel. Viszont volt egy olyan érzésem, hogy Tonks ennyivel nem éri be. Egyszerűen éreztem, hogy lesz még vele gondunk. Reménykedtem, hogy tévedek. Bájitaltan után Lily elrohant a könyvtárba, Cat pedig Remussal valahova, így egyedül bandukoltam fel a toronyba. Nem tudom, említettem e már, de tériszonyom van. Ami rendszerint a semmiben mozgó lépcsőkön jön elő leggyakrabban. Mert ahányszor ráléptem egy ilyen lépcsőre, mindig rámtört az az idegesítő érzés, hogy nekem innen le kell esnem. Nem vicc. Na mindegy, öt év alatt sikerült valamennyire kezelnem a helyzetet: sose mentem rá egyedül egy mozgó lépcsőfokra se. Csak most. Aztán kiderült, valaki utolért. - Szia Vivi. – köszönt a korlátnak támaszkodva Sirius. – Mit tervezel holnapra? - Jó sok alvást. – feleltem. - Nem jössz le Roxmotsba? - Még nem tudom. A lányokkal már sokszor bejártuk a falut, és évek óta nem változott semmit. - Cat Holdsáppal megy, ha jól tudom. - Az ki? Ja, Remus. Igen, együtt mennek. Idén tehát még unalmasabb lenne. - Vivi… - mondani akart valamit, de a lépcső pont akkor koccant a folyosóhoz. Fellépdeltünk a Dáma elé. Kimondtam a jelszót és bemásztunk a klubhelyiségbe. Hirtelen, még mielőtt átgondolhattam volna, kiszaladt a számon. - Meda ma azt kérdezte tőlem, hogy járunk e. Sirius arcáról semmit nem lehetett leolvasni. - Honnan vette ezt? - Nem tudom. Mást nem mondott? - Hát… nem. A tömeg ekkor szabadult be a szobába. Nem tudtuk folytatni a beszélgetést. Két harmadéves lány megkért, hogy magyarázzam el a számmisztika feladatukat és mire megértettem velük, hogy nulla vagyok a matekhoz, Sirius eltűnt. A lépcsőfordulóban értem utol. - Mondani akartál valamit, nem? – vigyorogtam rá. - Csak azt, hogy holnap gyere le Roxmotsba. - Ja? Bocs, ezt inkább kihagyom. Este a suli úgyis arról fog zengeni, hogy mit műveltetek már megint. Lelépett pár lépcsőfokot, így pont eggyel felettem állt. - Gyere! Sose tudhatod; lehet, hogy élvezni fogod. Így történt, hogy másnap- Valentin nap!- a sulival ébredtünk. Jó korán.
|