21.- Tudni kell megbocsátani

Az utóbbi hónapot (hála kedvenc unokahúgomnak!) a hatodikas lányok hálójában töltöttem. Éjszaka persze. Napközben pedig a könyvtárban, a Szükség Szobájában, és a klubhelységben. Most pediglen költözök vissza a régi szobánkba, mivel Nat és Alice felváltva rágják a fülem, hogy ugyan legyek már szíves visszatérni közéjük, mert ők már nem bírják se Hannah-t, se az ébredések utáni állatságok hiányát. Na meg engem is nagyon hiányolnak! Szóval vonszolhatom vissza a ládámat a lányokhoz.
- Miért nem lebegteted?- kérdezi Sam a falnak támaszkodva. Ha ránézek, elfut a pulykaméreg, és félek-, nekimennék! Nem azért, mert olyan agresszív kismalac vagyok, hanem mert még mindig nem értem miért kellett Potter gatyájába másznia. Bár, ha azt vesszük, ez már nem az én dolgom. Némán kínlódok tovább. Kitárom az ajtót, és rögtön hanyatt is esek. Pontosabban esünk: a két lányzó ugrik a nyakamba. Nevetve tápászkodunk fel.
- Itt is maradsz?- kérdezi Alice csillogó szemekkel.
- Nyugi, maradok.- mosolygok rá.- Amúgy is felesleges eltűnni arra a másfél hónapra, ami még hátravan!
- Örülök, hogy itt vagy…- szólal meg Sam. Mélyet sóhajtok, és úgy teszek, mint aki meg sem hallotta a hangját. Alice csak sajnálja őt, de haragudni nem tud rá. (aztán majd nagyot néz, ha legközelebb az ő arcába vágja valaki, hogy Branagh leteperte a pasiját!) Natalie pedig inkább kimarad a dologból. Igaz, első héten a nap huszonnégy órájából huszonhatot végigordibált Sam miatt. De azóta lehiggadt. Ahogy én is. Rengeteget tanultam, és próbáltam elvonni a figyelmemet. Valami másra koncentrálni, de az esetek nyolcvan százalékában ott voltam, ahol a part szakad. Mindig egy szó jutott eszembe, amit Potter talán akkor mondott utoljára. És talán akkor is az arcomba hazudott. „Szeretlek”- csak egy rövid szócska, több tonnányi jelentőséggel. Ezt a szót bizony nem szórjuk két kézzel! Vagy csak én vagyok ilyen begyöpösödött… na jó, a barátnőim kivételt képeznek, hiszen őket valóban szeretem.
Röviden mindenki haragszik mindenkire. Remus Jamesre (habár nem olyan nagyon), és fordítva, amiért szólt nekem. James még persze haragszik Blackre is, amiatt a kis botlás miatt, még mindig. Black haragszik Jamesre, Samre, és rám, amiért nem hagyom felhúzni az agyam. És a szóbeli inzultálásait fizikailag „fizetem vissza”. Samy haragszik… az egész világra. Ezt Nat közölte velem.
- Tudod milyen rossz neki?- nézett rám komolyan.
- Erre hamarabb kellett volna gondolnia, egy. Kettő, nem az én hibám, hogy az egész világ haragját a nyakába veszi!- feleltem.
- De nem gondolod, hogy…- kezdte óvatosan.
- Nem gondolok semmit erről a dologról. Samről megvan a véleményem, de hogy ő mit gondol, már régen nem az én dolgom!
- Ezen nem veszünk össze!- sóhajtotta lemondóan végül. És azóta szóba sem került a dolog. Nem mintha annyira hiányozna a téma! Haragszom Samyre, és ezen senki nem tud változtatni! Megpróbálnia is felesleges az illetőnek. Jamesre pedig nem szimplán haragszom, hanem egyenesen dühös vagyok. És magamra is, amiért hittem neki. És a legrosszabb, hogy mindezektől függetlenül még mindig szeretem. Az életemet ugyan nem bíznám rá, de még mindig, mindenkinél jobban szeretem. És fáj. Fáj a tudat, hogy tőle még azt is elviselném, ha kitépné a szívem. Mindezt csak azért, mert őrült módjára szeretem. Hiába próbálom tartani a három lépés távolságot, próbálok nem hozzá szólni, vagy akár rá se nézni. Mégis folyamatosan rá gondolok, és ilyenkor hatalmasat dobban a szívem. És amikor magamon érzem a pillantását, visszanézek rá, és… és összeomlok teljesen. Nem mindig jut eszembe, hogy a legjobb barátnőmmel kavart. Olyankor pedig ugyanúgy szeretném élvezni James társaságát, ahogy régen.
Reggel hófehér boríték virít a párnámon. Nem tudom, hogy került oda, nem is érdekel. Az viszont annál inkább, hogy esetleg megvakulok. A boríték fehér, és ahogy rásiklik a napfény, egészen vakító dolog. Tudom, kitől van, legalábbis sejtem. Több mint a semmi.


„Hol van az a lány, aki tudja,
Hogy mitől lennék boldog újra?
Hol van az a szép, ami nincs már,
A szívem csak téged vár!

Mindig ugyanúgy csak várlak,
Én keresnélek, de nem talállak…”*

Ennyi áll a levélben, és most aztán kérdés nélkül is tudom, ki küldte. Rövid mosolyos suhan át az arcomon, aztán eszembe jut minden. Szomorúan felsóhajtok. Felkapok egy melegítőgatyát, meg egy hosszabb pólót. Magamhoz veszem a törölközőmet, és valami tiszta ruhát. Majd újfent kattogó aggyal elsétálok a prefektusi fürdőig.
Nem zavartatom magam: bezárom az ajtót, és okosan elé állítom a paravánt. Nem mintha olyan nagyon megvédene szükség esetén! De azért mégis jó tudni, hogy van valami a bejárat előtt. Vagy tíz csapot megnyitok. Az egyikből édes illatú, mézszínű lötyi folyik. Na hát az nem tudom mi! De az illata tetszik. Sose fogom megérteni, hogy miért nem feliratozzák a csapokat! Bár lehet néhánytól sikítva menekülnék innen. Szóval jobb a boldog tudatlanság. A medence pár pillanat alatt megtelik illatosan gőzölgő forró vízzel. Gyorsan ledobálom a ruháimat, és szépen lassan elmerülök a vízben. A bőrömet majdhogynem égeti a víz, de nem zavar. Most per pillanat semmi sem zavar. Úszok pár hosszt, s közben próbálom előhozni a szürke homályt az agyamba. Igyekszem semmire sem gondolni. De nem sikerül. Mindig bevillan a barna szempár, vagy az egész alakja. Hát jó, én többet le nem tagadom, hogy szeretem. Szomorú helyzet. Mármint, hogy úgy tűnik, velem mindent meg lehet tenni, mert elviselem. A gondolat kicsit feldühít, és mély levegőt véve leülök a medence aljára.
Nem hallom meg a zár kattanását. Lefoglal, hogy kijöjjön a fülemből a víz. Aztán nagy csobbanás. Állítom, hogy nem én voltam tekintve, hogy egy helyben állok. Ijedten nyitom ki a szememet, minek következtében belefolyik a homlokomról a víz. Áldom az eszemet, amiért így kell sietnem mindig. Két káromkodás között az illető hátulról átöleli a derekam.
- Megvagy!- morogja a fülembe. Jól ismerem a hangját, és a kellemes borzongás sem lep már meg.
- Engedj el…- kérem halkan, miközben ő maga felé fordít.- Szépen kérlek…- sóhajtom, de ő csak szorosabbra vonja az ölelést.
- Nem lehet.- hangja álmosan dörmögős.
- Már miért ne lehetne?- vonom fel a szemöldököm, majd igyekszem kiszabadulni a szorításból. De nem hagyja…
- Mert ha most elengedlek, sosem fogod megérteni, hogy tényleg sajnálom a dolgot. De ami megtörtént, megtörtént és nem tudok változtatni a múlton! Sajnálom, és ezerszer is elmondanám még! De nem hagyod…
- James, az istenért! Sokra megyek azzal, hogy TE sajnálod! Meg Sam is. Legszívesebben belefojtanálak a vízbe.- dohogok hangosan. Hirtelen jönnek a szavak…- Miért kell pont TÉGED szeretnem? Pedig tudom, hogy mindig összetöröd a szívem. Tudod, már vártam mikor látom vagy hallom újra, hogy megcsalsz. Tiszta mazochista vagyok.
- Ó édesem, te nem csaltál meg? Olyan jó ember vagy, hogy te mindig vigyázol mindenkire, és sosem okozol fájdalmat senkinek? Ha valóban ezt gondolod, fel kell ébresszelek királylány! Te sem vagy jobb, mint mások, mint mi! Te is ember vagy Lily, és az emberek hibáznak. És megsúgom, nem egy hibát követnek el, és a hibák néha nemcsak botlások! Szerinted az állítólagos legjobb barátnőd hogy érzett, mikor kiderült, hogy az ő élete szerelme ledugta a nyelvét a torkodon?- nem bírom. Sosem beszélt velem így, eddig soha.
- HAGYD ABBA!- kiáltom, és sírós hangom visszhangzik a teremben.
- NEM!- ordít vissza.
- ENGEDJ EL, ÉS HAGYJ ENGEM BÉKÉN!
- Nem foglak hagyni, amíg nem hallgatsz végig!- rázza meg a vállamat.- Most nem engedlek, és tudod mit? Nem fog érdekelni, bárhogy gyűlölsz is a hallottak után, de észre kell venned magad! Miért hiszed, hogy csak te érzed magad megbántva? Hogy csak te vagy átverve? És Sam? Meg én? Lehet önző dolog, de eszedbe juthatna, hogy talán nekem is fájt az a csókod Siriusszal! De nem! Csak magadra gondolsz ilyenkor, és ha valaki más is rosszat tesz veled, akkor tuti, hogy téged ért a nagyobb pofon!- a továbbiakban már meg sem próbálok kiszabadulni a karjai közül. Csak lehajtott fejjel álldogálok, és potyogtatom a könnyeim. Pedig már azt hittem, többé nem tudok sírni.- Rohadtul önző vagy, Lily Evans. Semmi más baj nincs veled, csak ez. Viszont el kellene gondolkodni, méghozzá elég mélyen! Most pedig fejezd be a rinyálást.- vált szelídebb hangra. Szorosan hozzábújok. Fura volt, hogy éppen ő vágta az arcomba a dolgokat, de legalább megtette. Eddig soha nem éreztem ekkora biztonságban magam, ha átölelt, mint most.- Bármilyen hihetetlen Evans, de szeretlek, és soha többé nem engedlek el! Ha kell, megátkozlak.- morogja a nyakamba tovább. De nem érdekel, mivel fenyeget. Csak az, hogy viszonylag békésen bújhatok el a karjaiban. Mindannak ellenére, amiket a múltkor a fejéhez vágtam!
- Ne haragudj.- motyogom. Megcsókol, és nekem csak aztán esik le a dolog, hogy én tulajdonképpen tök meztelen vagyok, és hát, szerintem James is az.- Öhm, mondcsak…
- Tessék?- néz rám kérdő tekintettel. Én pedig fokozatosan kezdek vörösödni.
- Életem, hagytál magadon valami ruhát?- kérdezem kínosan vigyorogva. James egy pillanatra kővé merevedik, majd végül erőt vesz magán.
- Nem, szerinted van rá szükség?- kérdezi a szokásos szemtelen stílusában.
- Igaz hogy kicsi a jelentősége, de azért van rá szükséged!- nézek rá szigorúan.- És most kifelé a fürdőből!- mondom hangosabban az ajtó felé mutatva.
- Nem akaroook!- nyújtja a szót kisfiúsan. De ezzel sem hat meg.- Különben is, te majdnem két órája vagy itt!- vágja a fejemhez.
- Ja, kezdhetted volna azzal is, hogy menjek már ki a fenébe, mert te is fürdenél!- gyors pillantást vetek a tenyeremre.- Hm, amúgy is kezdek szétázni. Nem szeretném darabokban végezni!- nézek Jamesre.- Maradj csak!- szólok hátra a vállam felett, és elindulok a lépcső felé.
- Nem maradsz itt?- kérdezi.
- Ahogy mondod!- gyorsan magam köré tekerem a törölközőmet, felkapom a ruháimat, majd bebújok a másik paraván mögé. Halkan dúdolva öltözni kezdek.
- Felesleges volt elbújnod!- hallom James unott hangját.
- Lehet szerinted felesleges volt, de szerintem nem!- ölteném rá a nyelvem kibújva a paraván egyik oldalán, de James eltűnt a vízből.- Öh… merre v…?- lepődök meg, de a válasz gyorsabban érkezik, mint ahogy én befejezném a mondatot.
- A hátad mögött.- suttogja a fülembe, persze a borzongás…- Gyere vissza.- néz rám kiskutya szemekkel.
- Nem lehet, és ezt te is tudod! Nem hinném, hogy a békülésnek az a legjobb formája. Másrészről pedig bármikor bejöhet valaki, és az enyhén kellemetlen lenne! Szóval hűtsd le magad egyetlenem, és kússz vissza fürdeni!- hadarom.
James morcosan pislog vissza rám. Egy fél pillanatig gondolkodik, majd hirtelen a vállára kap.
- Tegyél leee!- kiáltom kétségbeesetten, mégis nevetve.- Nem tudom, mit akarsz tenni, de engedj el, kérlek!- nyögöm, de ő csak halkan dünnyögve cipel vissza a medencéhez.
- Mindjárt… Mindjárt meglátod.- motyorássza.
- Tegyél le! Sikerült félig felöltöznöm, nehogy…!- CSOBB! Ezúttal tényleg én okoztam a csobbanást. Kidugom a fejem a vízből. Hajam mind az arcomban. Dühösen fújtatok. Már James is ott áll mellettem. Illetve fuldoklik, a nevetéstől.- Ha-ha-ha! Kacag mindenem.- morgom. Kivergődök a medence szélére.- Hagyjál!- mordulok rá, mikor utánam kap.
- Ugyan már! Nehogy megsértődj!- fenyeget.- Beledoblak még egyszer!
- NA AZT PRÓBÁLD MEG!- csattanok fel, mire ő elindul felém. Rövidet sikkantva menekülni kezdek.
- Ne fuss, mert…- „elcsúszol!” lenne az intés vége, de már késő. Elcsúszom. És seggre esek. És fáj.- Jól vagy?- kérdez aggodalmas, mégis sírva röhögős hangon.
- Ez is miattad van!- dohogom. Nagy nehezen felállok, gyors szárító-bűbájt küldök magamra, majd James újabb marasztaló ötleteit megelőzva kislisszolok a helységből.
Csendesen fortyogva ballagok a folyosókon. Persze végül felnevetek, hiszen elég komikus volt az egész helyzet. És James az elején rendesen letolt a lábamról! Bár azt mondják az Okosok, hogy a rossz kritika attól fáj a legjobban, akit a legjobban szeretünk. Ha szerintük így van, hát legyen! De felmerül bennem a kérdés: Valóban ilyen vagyok? Mert ha igen, valamilyen szinten szörnyűséges némber lehetek! Most komolyan. Eddig nem is jutott eszembe a dolog. De most tényleg?! Tényleg én rágok be jobban, ha bántjuk egymást valakivel? De miért? Hiszen túlérzékeny nem vagyok! Nem szokásom bántani másokat. Bár, előfordulhat hogy ezeknek semmi közük az egészhez! Hirtelen nekiütközök valakinek. Csodálkozva nézek az illetőre. Sam először bosszúsan, majd némiképpen ijedten, és végül szomorúan pislog vissza. Bámulatos a csaj! Fél másodperc alatt kimutat ennyi érzelmet. Pedig nem is mondott semmit, csakcsupán összenéztünk. Teljesen elfelejtem, hogy mi tulajdonképpen haragban vagyunk, és rámosolygok.
- Bocsesz!- mondom, majd a bambuló lányka mellett belépek a klubhelységbe. Körbehordom pillantásom az emberkéken, tudom kit kell keresnem. De az illető nincs itt.- Biztos a hálóban…- dünnyögöm az orrom alatt, és felrohanok az említett helységbe. Bezony, Nat éppen az ágyán szenved. Az ajtó csukódására azonban felkapja a fejét. Tiszta hülyén érzem magam. Kell, hogy valaki belevágja az arcomba, hogy James igazat mondott.
- Segíts, kérlek!- könyörgő szemekkel előadom kérdésemet. Ismerem őt és tudom, hogy nem fog hazudni. A maga néha nyers, néha édes stílusában fogja…
- Ne haragudj, Lil, de ideje volt már, hogy valaki elárulja ezt neked.- néz rám sajnálkozón.
- Köszi hogy elmondtad a véleményed!- hálálkodok halkan, majd bambulok tovább. Tényleg nehéz elhinni…



* Egy dalszöveg, Fekete vonat & LL Junior- Hol van az a lány... Nekem nagyon tetszik, pusza