Másnap reggel ugyanúgy ment minden, mint azelőtt, azzal a különbséggel, hogy Lily a hajnalba nyúló röhögőgörcs miatt úgy ébredt, mint aki hetek óta nem aludt.
Ennek ellenére amint Potter félve (FÉLVE!) leült vele szembe a Griffendél asztalához, újult erővel tört fel belőle a nevetés.
Potter egy ideig tűrte, tűrte, még csak el sem fintorodott, de amikor választottja rázkódva elterült a tök- és narancsleves kancsó között, kissé fejhangon megjegyezte:
- Evans, én nem vagyok homokos!
Nos. Mivel mi eddig csak a „meleg” kifejezést használtuk Potter állapotára, Lily az új verzió hallatán ritka nagy lendületet kapott, és szaggatottan vergődött tovább.
Erre Potter olyat tett – valószínűleg végső elkeseredettségében -, ami minden egyes szerelmes lány szívét megdobogtatta a teremben. Mert csapatkapitány-büszkeségünk felemelkedett ültéből, áthajolt az asztalon – Sirius és Remus automatikusan elkapkodták az útjába került tálakat -, s mikor Lily levegővétel okán felpillantott, az álla alá nyúlt, és…
Hát igen. Megtette.
James Potter olyan csókot váltott Lily Evansszal a Nagyteremben, hogy még a falak is belepirultak.
Mert közöttük minden csók olyan volt, mint az első.

Hogy Lily egész nap szokatlanul csendes volt, szerintem semmiféle magyarázatot nem igényel. Viszont Pottert sem „homizta” le többet senki…
Ez a fejlemény Amyt viselte meg leginkább. Ő ugyanis száz százalékosan hitte, hogy a Roxfort első számú, idézem: „tenyészbikája”, a Kviddics szent játékának koronázatlan királya, minden idők leghűségesebb – és hát bizony egyetlen – Evans-rajongója, ki úgy csókol, hogy beleremegnek a falak; nos hát eme félisten… zsizsa.
Így – zsizsa. Azaz forró. Azaz meleg. Azaz Amy újfent erőszakolgatja az angol nyelvet.
Na de vissza Potterhez, meg a csókjához. Ugyan hál’ istennek még nem volt szerencsém drága Jamesünk szájához, azért abban biztos vagyok, egy napon sem említhető Siriuséval. Ahogy futólag felmértem, James kapkodó. Beleadja szívét-lelkét, hogy már az első másodpercben elolvadjon a párja, ezzel szemben Sirius türelmes, lassú, és az őrületbe kerget azzal, hogy rám hagyja teljes egészében az irányítást.
Eleinte – vagy egy évig – azt hittem, csak lusta. Utána egyszerűen nem értettem, miért ilyen.
Tegnap este aztán rájöttem. DIREKT fogja vissza magát.

Miután meggyőzött arról, hogy csak az edzések miatt nem foglalkozik velem annyit, amennyit mindketten szeretnénk, valamint megtudta, hogy azért csellengek késő este bőgve a folyosón, mert kibuktam azon, hogy Pitonnal kell bájitaltanoznom egész évben, kézen ragadott, és futni kezdtünk a csigalépcső felé.
Nem tudtam, hova visz, én csak követtem őt minden probléma nélkül fel, több emeletnyit. Aztán észrevettem, hogy a csillagvizsgáló felé tartunk; szóvá is tettem, hogy mindenhez van kedvem, csak csillagokat számlálni nem.
De tévedtem, mert odafent a toronyban nem csak a látcsövek vannak – hanem egy komplett szoba, melyben jó ideje nem lakik se tanár, se háziszellem, se senki.
Na, Sirius oda húzott be.
- Szép – mondtam félszegen, körbetekintve a szegényes bútorzatú helyiségben.
De mivel nem reagált, visszapördültem hozzá – és megijedtem.
Sirius más volt, mint általában. Az arca komoly volt, nagyon komoly, a szeme csillogott.
Elrugaszkodott az ajtótól; elém lépett. Lehajolt, megcsókolt.
Ám az a csók több volt, mint áramütés. Olyan volt, mint valami „pálcán túli” mágia, valami nagyon erős vonzás.
Hogy mi rázott fel a kábulatból, fogalmam sincs. Talán Sirius forró keze, ahogy már a blúzom alatt simogatta a hátam. Talán az, hogy furcsán erősen, szinte már fájón vert a szívem. De a legvalószínűbb az, hogy a csók ébresztett fel.
Mert nem csókolóztunk, hanem Ő csókolt Engem. Iszonyú nagy a különbség.
Éreztem, hogy az ágy felé oldalazunk.
Éreztem, ahogy eldőlünk rajta.
És éreztem, hogy ezt én még…
- Nem akarom.
Ami persze hülyeség, mert hogy a francba ne akartam volna? Már jó egy éve tudatosan vágytam rá, és mégis. Nem ez volt a megfelelő alkalom.
Nem ez volt AZ A PERC.
De ezt nem magyarázhattam el Siriusnak, s ő ezért csak annyit látott a dologból, hogy elutasítom.
Féltem, hogy úgy hagy ott, hogy nem ért meg. Féltem attól, hogy nagy sebet ejtettem rajta.
Még mindig ott feküdtünk az ágyon – én alul, ő rajtam -, de már csak egymást néztük zihálva.
- Szeretlek – mondtam, mire ő keserűen elfordította a fejét.
Végigsimítottam enyhén borostás arcán – borostás! Imádom -, és visszafordítottam magam felé. Szinte égetett az a sötét szempár.
- Félek – Vallottam be. Magamat is megleptem az egyszerű állítással.
De a jég megtört. Sirius számára világossá vált, mit érzek; hogy bízom benne, s hogy ő lesz az első, ez pedig elég volt neki ahhoz, hogy rájöjjön: azzal, hogy most elutasítottam, elismertem, hogy jobban szeretem őt bárkinél a világon.
Hogy miért?
Ha engedek neki, és akkor beadom a derekam, nemhogy rossz tapasztalatokat szerzek, de ez még akkor is hatással lenne a kapcsolatunkra a jövőben, ha sosem beszélek róla.
Többek között ezért.
Igaz, most akár el is veszthettem volna őt, de ebben az esetben… nem, ebbe jobb bele sem gondolni!
Mindenesetre másnap, mikor James Potter lekapta Lilyt a Nagyteremben, semmi probléma nem volt köztünk. Sirius továbbra is az én kajámból reggelizett, és lopva arcon is puszilt, ha ezt szóvá akartam tenni.

Napjaink a megszokott mederben teltek. Lily és Remus, mint aktuális prefektusok nagy erővel tettették a teljes vakságot, főleg, ha a Tekergőkről volt szó, de a helyzet az, hogy ők már semmit se vettek észre, ami nem a tananyaghoz tartozott – értsd: elveszett könyvtári könyv a folyosón („Ojjé, erre pont szükségem van!”), hasonlók.
De hogy a keddi akciót is elintézzék egy legyintéssel… na, az már sok.
Épp gyógynövénytanra siettünk – siettünk a francokat, de lógni év elején még hetedikben is necces -, amikor Amy két szó között megtorpant, és a Kviddicspálya felé mutatott.
Ahol egy fél évfolyam töltötte szabad délutánját. Ez körülbelül negyven-ötven embert jelentett. Valamit játszottak, mivel szépen felsorakoztak hozzá.
Pár percig némán figyeltük a történéseket, mire rajzolódni kezdett a dolog.
Olyan volt, mint az amerikai foci. Felzárkózott a két csapat, az egyik fekete alapon fehér feliratú BLACK pólót, a másik fehér alapon fekete betűs POTTER trikót viselt.
A bíró piros alapon narancs LUPIN-t.
Sípszó, meccs indul.

Cat a dupla tanórát a gyengélkedőn töltötte, annyira röhögött, Remus és Lily dühöngve, de a pályán, hogy szétválassza a tülekedőket, mi meg Amyvel kettesben gyomolhattunk, egymást szidva, amiért tavaly bejelöltük a kertészkedést fontos óránknak.
Ráadásul nekem aznap este volt az első korrepetációm Pitonnal.
És ezzel Sirius is tisztában volt. Ő ugyanis amíg Potter a pályán üdvözölte rajongóit – persze, valójában Lilyt fűzögette – addig nemes egyszerűséggel megfenyegette Pitont, aztán a rend kedvéért pár ártást is ráküldött.
Este aztán együtt indultunk el saját tortúránkra: ő McGalagonyhoz büntetőmunkára, én a pincébe főzni.
Piton már várt rám. Nem sejtettem, hogy egyedül lesz, no persze az, hogy Stacie nem mert lejönni, nem volt meglepő számomra. De a drága prof sem felügyelte a munkánkat, ami viszont nem megszokott a Roxfortban.
Piton fel sem nézett a gőzölgő üstből, amikor halkan becsuktam magam mögött az ajtót, cserébe én meg nem fárasztottam magam a köszönéssel. Buta fejjel már azt reméltem, mivel nincs, aki az orrunkra koppintson, én akár mással is elfoglalhatnám magam, míg ő kiéli vágyait – alapanyagot aprít, kavargat, időnként felszisszen, ahogy órán.
- Gyere közelebb – törte szét álomképem a jellegzetes, kissé sziszegő hang. Máris úgy beszélt, mint egy tanár. – Veritaserum-ot fogunk készíteni. Legalábbis elkezdjük. Ismered a receptet?
Bólintottam. Lily épp azt magolta reggel.
Nekiugrottunk a főzőcskének. Lépésről lépésre haladtunk, és látszott is Pitonon, hogy lassabban haladunk, mint ahogy ő szeretne, és emberfeletti türelemről tett tanúbizonyságot, mikor egy-egy kérdésnél, miszerint mi hiányzik még a főzetből, én rávágtam, hogy a só, és ő nem leüvöltött, de diplomatikusan kijavított.
Ennek ellenére, negyedórán belül elvesztettem a fonalat, onnantól meg már csak nyűglődtünk.
- Nekem ez nem tetszik, játsszunk valami mást! – adtam ki az ukázt.
- Black ezt az idétlen kislányos oldaladat favorizálja benned? – kérdezte, és szeme sarkából figyelte a reakciómat.
- Hogy Sirius mit szeret bennem, ahhoz a legkevesebb közöd sincs. Emlékeztetnélek; nem én kértem a segítséged, tehát nem én próbálok közeledni hozzád, mint barát.
- Még szerencse.
- Ahogy mondod.
- Mondd csak, Rice – fordult felém hirtelen, összeszűkült szemmel. – Te mit eszel abban az agyatlan féregben?
Állva a pillantását, lassan felemelkedtem.
- Féreg? Látom, bátor vagy, Piton. Főleg, ha az említett féreg nincs hallótávolságon belül. Ilyen biztos távolságban mered pocskondiázni, bezzeg szemtől szemben…
- A nagyra becsült párocskád eddig még egyetlenegyszer sem állt ki ellenem azonos feltételekkel, sportszerűen! Vele mindig ott volt legalább három másik, hogy alkalomadtán a segítségére legyenek!
- Ezek szerint nagy közkedveltségnek örvendhetsz… Különben kicsit tévedsz, Piton. Kicsit nagyon. Feleslegesen játszod a mártírt, rászolgáltál arra, amit kapni szoktál, még ha Lily olyan hősiesen ki is áll érted, valahányszor rajta kapja Pottert, hogy megtorolja rajtad a Lilyt ért sértéseket. De én nem hasonlítok se Lilyre, se Jamesre. Nekem te hiába szidod Siriust…
- Alig várom, hogy rádöbbenj, mennyire félreismerted azt a magamutogató bunkót.
- Miért?
Piton a kérdésre egészen váratlanul reagált: elvörösödött, és gyorsan visszafordult az üst felé. Több szó nem is esett köztünk, amíg le nem járt a korrepetációra szánt órák le nem teltek.