Ha volt valami jó a történtekben, akkor az az, hogy a kastély lakói új pletykát kaptak kézhez. A mosdóktól kezdve az ebédlőig mindenki Amy szerencsétlenségéről beszélt. Így szegény lány, úgy mocskos céda, másról se lehetett hallani, mint Amy szidásáról vagy sajnálatáról. A két lábon járó „fő téma” másnap reggel úgy döntött, depresszióba esett. Mert neki az így megy. Félórai unszolás után úgy döntöttünk, jobb, ha magára hagyjuk. Cat ugyan már hamarabb ott akarta hagyni, mondván neki jobb dolga is van annál, hogy Amyt pátyolgassa, de Lilyben volt annyi jó érzés, hogy megadjuk szegény lánynak a kötelező félórás könyörgést. Megkapta, elindultunk. Remus a portré előtt várt Catre, ők hamar el is tűntek a látókörünkből.
- Biztos tanulni mennek – nézett rám sandán Lily.
- Biztos – mosolyogtam vissza.
Első óránk átváltoztatástan volt. Na, ez az óra azért tartozott a kedvenceim közé, mert nagyon ment. Profi módon tudtam macskát hörcsöggé változtatni. Mivel az állatkám azt magától tudta. De képes voltam bögrévé, fűnyíróvá, mikróvá és hajsütő vassá is átbűvölni. Szóval az átváltoztatástant a kisujjamból ráztam ki. Még hogy nincs mit köszönnöm őrült szomszédaimnak!
Az aznapi óra viszont különleges volt. Azt a feladatot kaptuk, hogy varázsoljunk szárnyat a macskánkra. Már az ötlet is röhejes volt.
Mikor McGalagony megkérdezte, hol van Amy, Lily villámgyorsan kész volt a válasszal.
- Nem érezte jól magát, tanárnő.
- Miss Connor öt éve nem érzi jól magát – jegyezte meg epésen egy hollóhátas.
- Hát persze, amíg nem Mrs. Potter a neve, nem is lesz jól! – szólalt meg egy másik, mire kitört az egyhangú röhögés a padsorokban.
- Miért, te talán nem erre vágysz? – tudakolta egy házambeli fiú. A lány arcáról lehervadt a mosoly.
Hátra fordultam, hogy megnézzem, mit szól ehhez az ingyen reklámhoz Potter. Mit szólt volna? Flegmán-unottan dobálta és kapdosta a cikeszét. Mellette Black azonban figyelt. Engem. Ugyanazzal a kaján mosollyal a képén, mint amit minden hódításánál bedob. Felvontam a szemöldököm, mondván „mit akarsz te tőlem?” és előre fordultam. A professzor csendet teremtett és kiadta az ukázt:
- Varázsoljatok!
Hát azt tettük. Tíz perc múlva a plafonra húsz körömmel tapadó macskák százai nyivákoltak kegyelemért, újabb tíz perc múlva az én szabadon röpködő állatomra rájött a szokásos rohama: epilepszia. Habzó száj, remegés, kifordult szemek és megállás nélkül cikázott faltól falig. Fura volt a többiek- még a tanárnő- megrökönyödése is, mert én úgy röhögtem, mint akit csikolnak. Aztán a roham elmúlt, az élet visszaállt a régi kerékvágásba.
Tíz perc nyugi. Majd az óra utolsó részében olyan dolog történt, hogy a röhögőgörcs ismét rámjött. Apró levélgalacsin landolt a vállam fölött a padon. Ez állt benne:
Randi? Este?
Hátranéztem és Black szemeivel találkozott a tekintetem.
Veled? Soha.
Azért az arckifejezésért már érdemes volt felkelni aznap reggel.
Attól függetlenül, hogy a macsekom rohama megbotránkoztatta tanáromat, az órai munkámra tökéletes minősítést kaptam. Természetesen. Jobb már nem is lehetett volna a kedvem.
Ebédnél végre Amy is csatlakozott hozzánk. Falfehér arccal, a valódi depressziót csak éppen hogy túljátszva ült le velem szemben, kezébe vette a villát és turkálni kezdett a tányérjában.
- Mi van Hókeférke, nem jön a herceg? – sütötte el négyünk viccét Cat. Remus meglepő módon nem mellettünk evett, hanem Potterékkal, jóval arrébb.
- Hagyjál, Cat.
- Le kéne nézned Madam Pomfreyhoz – vélte Lily.
- Minek? Ó Lily, ne idegesíts már!
- Ne vele veszekedj, ő nem tehet semmiről – szóltam rá.
- Mert mindennek én vagyok az oka, igaz? Erre akartál kilyukadni, mi? – ugrott nekem.
- Amy, fogd be.
- Nem fogom! Jogom van kiállni az igazamért, pláne, ha azt olyanok vonják kétségbe, akiktől nem vártam!
- Igen, jogod egy csomó mindenhez van, eszed annál kevesebbhez.
Robbant a bomba, Amy úgy felfújta magát, mint egy harcias papagáj. Érdeklődve vártam az előadását. Mint ahogyan majdnem az egész ebédlő. Életében talán először, Amy észbekapott. Rájöhetett, ha itt előadja magát, csak önmagát járatja le, senki mást. És a tetejében még meg is tépem. Megszokott szitu, nem először esett volna meg.
Fujtatott egyet, akár egy ménes és elviharzott.
- Ez most mire volt jó? – fordult felém Cat. – Megint egész éjjel morogni fog!
- Na és? Csak kezdjen el sértegetni, kivágom, mint macskát…
- Oké, be ne fejezd! – vigyorodott el.
A hátuk mögött elhaladt Black, Potter, Pettigrew és Remus. Az első kettő egymáson próbált túltenni flegmaságban, ami most Potternek jobban ment. Ugyanis Black elkövette a legnagyobb hibát. Rámnézett. Nézett, nézett, aztán gondolt egy merészet és megállt. Potter meglepve fékezett két méterrel arrébb és várakozó álláspontra helyezkedett.
Black, akit mostmár körülöttem minden csitri áhítva figyelt, áthajolt Lily és Cat között, és egy félmosollyal belefúrta a tekintetét az enyémbe. Adtam a nemtörődömöt nagy sikerrel, ugyanis tényleg nem hozott lázba a macsós viselkedése.
- Randi este? – kérdezte, mintha nem tudnék olvasni.
- Mondtam, nem.
- Nem érsz rá?
- Neked soha nem is fogok.
- Várnak az apácák, hogy hétkor bezárjanak a celládba, mi?
- Nem, az állatkertben van hétkor takarodó a csimpánzoknak, és a gondozóid nem néznék jó szemmel, ha későn vinnélek haza hozzájuk.
Nyugtáztam, hogy körülöttem kitört a nevetés. Black amúgy magabiztos mosolya kicsit megfakult. Erre nem számíthatott. Felemelkedett, még nézett egy darabig, biztos azt latolgatta, érdemes e egy olyan lánnyal veszkődnie, akinek esze is van, majd elindult a kijárat felé. Potter szó nélkül ment mellette, Pettigrew szökdécselve mögöttük engem, mint „ostoba liba”-t szidott, Remus pedig mosolyogva búcsút intett. Cat szeme úgy ragyogott, mint a gyémánt.