A világ a feje tetejére állt. Pont, mint amikor Siriusszal összejöttünk, csak most még kiábrándultabbnak éreztem magam, mint őelőtte.

Tudtam, ez már a vég. Életemben nem szereztem annyi Trollt – azaz egyest -, mint azon a héten. És valahogy fel se fogtam, ami körülöttem történik. Úgy működtem, mint egy robot. Automatikusan mentem a következő órámra, ott végigültem a negyvenöt percet, aztán mentem tovább.

Enni… na olyat nem nagyon csináltam. Ahogy az alvást is mellőztem, nem önszántamból. Az életösztönöm persze megállás nélkül üvöltötte a fülembe, hogy: Hé, ébredj már fel, ez így nem mehet tovább!

Nem hallgattam rá, sőt, Aida folyton az agyamban motoszkáló „tanácsaira” sem.

Morbid módon az viszont elég sokszor jutott eszembe, hogy ha kitartok emellett az életmód mellett, úgy végezhetem, mint azok a szerencsétlenek, akikről a hétvégén kellett volna dogát írnom: éhen halok.

Na de kicsire nem adunk, mert ahogy mondani szokás: mikor azt hiszed, rosszabb már nem jöhet… Hát jött.

Senkivel nem beszéltem meg, min megyek keresztül, mert már így is túl egoistának éreztem magam, hogy képtelen vagyok végighallgatni a barátaimat, akiknek viszont igenis szükségük lett volna rám. Stacie, Meda, Cat… még Amy is többször ült le mellém a hét során, hogy beszélgetést kezdeményezzen, ezzel kilibbentve engem a csendes agóniából.

Hogy lehet költőien mondani, hogy szart sem értek vele?

De nem adták fel ilyen könnyen. Ha engem nem tudtak szóra bírni, hát beszéltek ők.

Amy, az ő szokott vidámságával tudatta, hogy Sirius körülbelül olyan állapotban van, mint én. Csak ő eközben marhára ügyköd valamin.

- Azt nem t’om, min, de iszonyú mogorva mostanában. Ja, és nem hajlandó rólad nyilatkozni. Persze ne hidd, hogy ezzel el is felejtett téged.

Nem érdekel, akartam mondani. Aztán mégsem nyitottam ki a szám.

- Látnod kellene az arcát, amikor a soron következő tanár elkezd veled szívózni. – ezt már Cat magyarázta, bájitaltanról jövet. – Egyszerűen el sem hinném, hogy meg tudott téged csalni, ha nem láttad volna a saját szemeddel!

- Lily úton, útfélen elsírja magát. – ő már Meda, szigorúan a Nagyterem felé terelgetve. Talán ő az egyetlen, akinek feltűnt ez az új, nemevési szokásom. – Tegnap a második emeleti mosdóban találtam rá, miután nem ment be számmisztikára. Viv, biztos, hogy őket láttad együtt? Annyira nem vall rájuk!

Válasz helyett gyorsan elsodródtam az ebédlőből kifelé tartó tömeggel.

A hét utolsó órája átváltoztatástan volt.

A nép punnyadtan dőlt el a padokon, voltak, akik egy-két sikertelen próbálkozás után egy egyszerű bűbájjal felragasztották a macskájukat a plafonra, és feladták a próbálkozást, hogy madárrá varázsolják kis kedvencüket.

Hát az én macskám, Oidipus, kábé olyan állapotban lehetett, mint mondjuk én. Bár péntek utolsó órában valahogy mindenki depressziósnak, vagy minek tűnt.

McGalagony összehúzott szemmel közeledett felém; magában már biztos fogalmazta a monológot, aminek végkifejletében önzetlenül ad nekem órai munkára egy Trollt.

Már csak azért sem röptettem fel a mennyezetre a macskámat.

Ahogy döngő léptekkel közeledett felém házvezető tanárom, úgy némult el mindenki a teremben.

Láttam, ahogy többen aggódva figyelnek, és azt sziszegik: csinálj már valamit! De nem tettem semmit.

Két méterre a padomtól aztán megállt, és rákezdett:

- Miss Rice, sajnálom, de…

Mondatát a nyitott ablakon beröppenő, szürke bagoly szakította félbe. A madár körözött a fejünk fölött egy ideig, majd elegáns ívben az ölembe ejtett valamit és ugyanolyan hévvel, ahogy jött, ki is szállt körzetünkből.

Tudtam, most bekövetkezett az, amit elmésen csak a „legrosszabb”-ként lehet jellemezni. A fekete boríték, melyet a madár az ölembe ejtett, még McGalagonyba is belefojtotta a szót. Pedig ha valamit, hát büntetést, meg Trollt osztogatni azt szeret.

Minden griffendéles és hollóhátas – velük voltunk egy csoportban – engem nézett lélegzetvisszafojtva. Szemükből már most az együttérzés és a szánalom sugárzott felém, pedig még nem is volt aktuális.

Ám a fekete boríték egyet jelent, és ez nyilvánvaló minden varázsló és boszorkány számára.

Mert lehet, hogy a rivalló a legborzasztóbb, amit egy diák kaphat, de mégis a fekete levéltől fél minden teremtett lélek.

Én már kaptam ilyen levelet roxforti pályafutásom során. Alig két hónappal azután, hogy beosztottak a Griffendél házba. És most nem sokkal az első komolyabb vizsgaidőszakom előtt megint gondolt rám a sors.

Nem filozofáltam tovább. Egy pillanat alatt felkészültem a legrosszabbra, már ha lehet ilyet mondani, és feltörtem a vörös pecsétet.

Könnyeimen át láttam, ahogy kinyílik a terem ajtaja, és az igazgató társaságában belép húgom, kisírt szemekkel, remegő kezében görcsösen szorongatva gyászlevelem párját.

Hétágra sütött a nap a kellemes, tavaszi időben. A meleg sugarak visszatükröződtek a ravatalozó üvegfalán, fényével bántóan elvakítva bennünket. Nem törődtem a szúró fájdalommal, hunyorogva mentem tovább a millió fehér virágkoszorúval övezett, emelvényre helyezett apró, fehér koporsó felé.

Szüleim már ott zokogtak az első sorban ülve az egyszerű, kihajtható székeken.

Jem elengedte a kezem, én pedig automatikusan megálltam, és vártam, hogy kifújja az orrát, megtörölje a szemét, és újra megragadja erőtlen, hideg kezével az enyémet, jelezve, hogy mehetünk tovább.

Annak idején, Aida temetésén is így volt. Ijesztő, hogy tragédia idején milyen nagy korkülönbséggé tud nőni az a két év, ami Jem és közöttem volt. Amikor valaki meghalt a családban, legyen az kutya, macska, elvétve egy-egy szeretett szomszéd, vagy rokon, a húgom hirtelen védtelen kislánnyá törpült, elfeledve híresen felvágott nyelvét, magabiztos fellépését, harcias viselkedését, én pedig azonnal átvedlettem az ő védelmező, felnőtt nővérévé; azzá a személlyé, akiben mindenkinél jobban megbízhat, s aki előtt szégyenérzet nélkül sírhat és félhet.

Nem messze a nyitott kis ravatalozó mögött, túl a lekonyuló fűzfák zöldülő ágain már láttam Aida sírját, amint két kantárnadrágos munkás ás közvetlenül mellette.

Az a sír kiemelkedett az összes többi közül. Nem, nem volt más a színe, mint a körülötte lévőknek: fehér volt, egyszerű márványfehér, rajta fekete glavírozással a neve, születésének és halálának dátuma.

A mérete is akkora volt, mint a nyughelyeké általában.

Ám az most megváltozott. Épp akkor ástak hozzá még egy helyet.

A sok ismeretlen rokon között megpillantottam Aida szüleit is. Letargikus, élettelen arccal bámulták a kis koporsót, melyet morbid módon az a személy választott ki haldoklásának vége felé járva, akit aznap eltemettek benne.

Pedig csak kilenc éves volt.

Jem megint leállt, megtörölgette a szemét, és kihúzott a kabátom zsebéből még egy zsebkendőt, hogy kifújhassa az orrát.

Közeledtünk a gyászolókhoz, már a halk búcsúzenét is hallottam. A pap, kit a gyászszertartás vezetésére kértek fel, egy házaspárt vigasztalt, több-kevesebb sikerrel; a halott keresztszüleit.

Belépve a kis helyiségbe megütött bennünket a szomorú hangulat minden fájdalma. A koporsó kis mérete, a rásimított, egy szál fehér liliom, a körülötte tündöklő, gyönyörű virágok látványa és édes illata úgy szorította el a torkom, hogy csak zokogásomnak utat engedve jutottam szaggatottan levegőhöz.

Erőlködve próbáltam valamelyest megnyugodni; már csak a húgom miatt is erősnek kellett mutatkoznom.

Nem tudom, hogy történhetett, talán a rám törő mérhetetlen üresség miatt lehet, de a pap beszéde, a koporsó lezárása, a szülők és rokonok utolsó búcsúcsókja a koporsó fedelén egy az egyben kiesett számomra. Ahogy arra is csak foltokban emlékszem, hogy Jem újra kézen fog, és én engedelmesen hagyom, hogy kivezessen a teremből; ki, Aida felásott sírjához, hogy végignézzük, ahogy kishúgát végső nyugalomra helyezik mellé.