Esett az eső, dörgött az ég, villámlott, s ő félt nagyon. Idegen volt minden, ami körülvette, csupán a macija volt ismerős, amit két kezével szorosan ölelt magához a hatalmas paplan alatt. Az eget átszelő fénycsíkok bevilágították a szobát, akárha nappal volna, de aztán ki is hunytak rögtön, teret engedve újra a nyomasztó sötétnek.
Az ablak tárva-nyitva állt, a hideg levegő lehűtötte az egész helyiséget. Luca egészen az orráig húzta a takarót, de ez sem segített, ettől sem nyugodott meg. Azelőtt anyukája már rég ott ült az ágya szélén és addig el sem mozdult mellőle, amíg vissza nem aludt. Most azonban nem jött.
Soha többé nem fog jönni.
Sírva merült álomba lefekvéskor, most mégis újra könnyezni kezdett. Annyira hiányoztak neki a szülei… Nem értette még, miért nem jönnek érte. Azt hitte, azért kell ennél az idegen családnál lennie, mert elutaztak, de hamarosan érte jönnek majd és hazaviszik.
Azonban ahogy telt-múlt az idő, Lucában egyre inkább tudatosodott, hogy örökre itt ragadt.
Soha nem jönnek érte…
Lassan kicsusszant a magas ágyból, s hű barátját, Mr. Teddyt magához véve kiosont a szobából. Nem tudta, hova tart, tulajdonképpen csak a fal alapján tájékozódott, amibe szabad kezével kapaszkodott. Újabb és újabb krokodil könnycseppek szántották végig megviselt arcát, s potyogtak le hófehér hálóingére.
Haza szeretett volna menni. De odakint sötét van, és hideg, és egyedül biztosan eltévedne…
Mégis, talán… talán ha nagyon siet, reggelre otthon lehet. Majd a köves úton megy, amin idehozták, majd nem kanyarodik semerre, és…
Luca szaladt. Le, az emeletről, át az előszobán, egyenesen a nagy bejárati ajtóhoz. Oda érve felugrott és belecsimpaszkodott a kilincsbe.
Az ajtó halkan nyikordulva kitárult.
Íme, a szabadság! Most hazamehet. Csak szaladna a köves utcán végig, és tovább egyenesen, egyszer sem letérve, egészen a házukig… De esett az eső, és dörgött az ég. Hideg is volt.
S a szíve mélyén érezte, úgysem találna otthon senkit; se anyát, se apát, se Mattet.
Elutaztak. Elutaztak örökre. Nem jönnek már vissza érte…
Luca csak állt ott a küszöbön, nézett ki a viharba, s úgy hulltak a könnyei, mintha a kinti eső áztatná őt is.
Szinte meg sem érezte, ahogy az erős kar felkapja a levegőbe, és tulajdonosa maga felé fordítja a magasban, akár egy babát. Felismerte a férfi hosszúkás, markáns arcát, sötét, hosszú haját, barátságos, fekete szemeit. Nem az apja volt az.
- Késő van már a mászkáláshoz – dörmögte a férfi, majd ölbe vette Lucát, és becsukta a bejárati ajtót. A kislány szívszorítóan vékony karjaival átkulcsolta Orion nyakát, s a vállára hajtva a fejét beszippantotta az illatát. Más volt, mint az apjáé, mégis megnyugtatta.
Orion sarkon fordult és felvitte az emeletre, vissza a barátságtalan szobába. Ott becsukta az ablakot, behúzta a függönyöket, és bedugta Lucát az ágyba.
A kislány szíve nagyot dobbant, amikor kapott egy szúrós puszit a homlokára.
- Aludj, bogaram.

Sirius
Fogalma sem volt róla, mennyit alhatott, mindenesetre évek óta nem érezte magát annyira frissnek, mint akkor. Az első percben azt sem tudta, hol van. Aztán rájött, s hirtelen érzések tömkelege árasztotta el legbelül. Automatikusan oldalra pillantott, az ágya azon kis részére, amely mindig szabadon maradt, de… nem. Azon a részen sem a párna, sem a paplan nem volt sem behorpadva, sem meggyűrődve.
Sóhajtva felült, majd ki is bújt az ágyból. Bár korgott a gyomra az éhségtől, első útja a fürdőszobába vezetett. Annyi minden járt a fejében, de egyvalami utat tört a többi gondolat között, s háttérbe is szorította azokat.
Ezt a gondolatot azonban erővel nyomta el magában. Első perctől, hogy előző nap betette a lábát a kúriába, ott motoszkált a fejében, szinte meg is őrjítette. Azok az átkozott emlékek! Ő most tiszta lappal akar kezdeni! Nem akar a múlton agyalni, senkire sem akar emlékezni azelőttről!
Senkire?

Harry és James már odalent reggeliztek, míg Lily a kertben ültette át a virágokat. Természetesen némi mágia segítségével, ugyanis a kertészkedést valahogy sehogy sem bírta kellőképp megszeretni, akármennyire igyekezett. Talán azért nem, mert semmi értelmét nem látta. Még ha legalább bájital alapanyagok lennének! De nem, ezek csak egyszerű, mezei virágok. S mint ilyenek, haszontalanok. Szépek, de feleslegesek. Mindenesetre esztétikailag boldoggá tette a végeredmény, egyszóval valami értelmét csak látta az amúgy kifejezetten piszkos és macerás munkának.
Alig, hogy belépett a konyhába, a két Potter – az idősebb és a fiatalabb – ugyanazzal a széles vigyorral köszöntötték, és ültették le az asztalhoz. Harry természetesen rögtön a tárgyra tért a beszélgetésben, és ott folytatta kérdéseit, ahol előző nap abbahagyta. Keresztapja igyekezett is megválaszolni azokat, a kisfiú pedig élvezettel hallgatta minden mondatát. Élvezte, hogy van valaki a házban, aki legalább annyira rajong a kviddicsért, mint ő, és úgy ért hozzá, mint az apja.
Sirius hamar feloldódott a beszélgetés alatt, bár az a bizonyos gondolat sehogy sem hagyta nyugodni, s ezért időről-időre el-elkomorult.
James, akinek hamar feltűnt barátja vívódása, sejtette, mi bántja őt, de nem tette szóvá. Ez komoly téma, jobb lesz ezt majd kettesben, esetleg Lilyvel együtt hármasban megbeszélni.
Hét évet kell rendbe tennie magában Siriusnak. Ahogy Jamesnek és Lilynek is meg kellett békélnie ezzel a hét évnyi bűntudattal.

- Azok akik elmennek, ugye soha nem jönnek már vissza?
Sirius lenézett a kezét fogó, apró gyerekre, s a kicsi hunyorogva felpillantott rá.
- Ez nem jelenti azt, hogy többé nem találkozol velük – felelte.
Csendben figyelték, ahogy Mrs. Black a kerti asztalnál ülve királynőien cseveg aranyvér mániás barátnőivel, s Regulusszal, aki azok sznob gyerekeivel próbált kapcsolatot létesíteni – több-kevesebb sikerrel.
- Én nem akarok odamenni – szögezte le a kisebb szokatlan határozottsággal.
Sirius fanyarul elmosolyodott.

- Furcsán üres ez a ház – jegyezte meg Sirius.
James mellette egyetértően bólintott. Mindkét férfi a levegőben röpködő, különböző trükköket produkáló Harryt figyelte, aki reggeli után a fejébe vette, hogy az egész családot elkápráztatja tudásával, mégpedig nagyon.
Nos, Lily öt perc után inkább befordult a házba, azzal a kommentárral, hogyha a fia öngyilkos akar lenni, tegye úgy, hogy ő azt ne lássa, a másik kettő azonban élvezte az előadást.
- Pedig rendszerint itt tanyázik a fél Rend – vonta meg a vállát James. – Harry, HÚZD FEL A… - a fiú itt állt bele a földbe – seprűt.
- Semmi gond, jól vagyok! – pattant fel a gyerek rögtön, majd kihúzta a Nimbuszt a talajból, leporolta róla a homokot, lábai közé kapta, és már repült is vissza a magasba.
Még a kertben is tisztán hallatszott Lily panaszos sóhaja odabentről.
- Még pár napig nem igazán fog jönni senki – mondta James. – Jobban is teszik, van mit kipihenned. És van mit megbeszélnünk is.
Sirius felé kapta a fejét.
- Nézd, Ágas, én…
- Ne, Tapmancs – szakította félbe barátja. Figyelmét újra a fölöttük sasszézó fiúra irányította. Pár perc némaság után kissé könnyedebb hangon megszólalt. – Mit szólnál hozzá, ha estére áthívnánk pár embert vacsorára?

Volt ennek a vacsorának más célja is Sirius felvidításán kívül. Mégpedig Remus menyasszonyának bemutatása és megismerése.
Sonja a maga nemében páratlan személyiség volt, ezt rögtön elismerte Sirius is. Az a lány legalább huszonöt évesnek nézett ki, mégis úgy bazsalygott mindenkire, mint egy folyton zavarba jövő kamasz. Épp ezért kedvelte meg elsőre mindenki, aki találkozott vele.
A lány, akárcsak Lupin, auror volt, méghozzá tehetséges. Kiemelkedő tudása főleg a mérgek területén tűnt ki, de különös érzéke volt az ősi átkok riasztó válfajához – ehhez a kategóriához főként a régi templomokat, kastélyokat, és némelyik piramist őrző átkok tartoztak.
Bár Sonja valóban elragadó személyiség volt, aki legalább annyira érdeklődött Sirius iránt, amennyire elvárható Remus párjaként, a férfi nem kifejezetten viszonozta ezt a lelkesedést.
Már ő sem tudta igazán, mi baja. Valami nem stimmel, ezt tudta. Minden porcikájával az ágyába vágyódott, holott nem is érezte magát álmosnak. Amint lefutották az udvariassági köröket, és Harry is rá bírt állni a két lábára azután a hatalmas esés után, aminek a becsapódását valószínűleg az egész utca hallotta, Sirius gratulált barátjának, s annak ifjú arájának, majd felsietett az emeletre, és ruhástul bújt be az ágyába.
Jól tudta, örülnie kéne az életnek, ami számára most újraindult, valami mégis gátolta ebben. Egyre szürkébben látta maga körül a világot, s egyre kevesebb értelmet is talált benne. Úgy érezte, már kimaradt mindenből, hogy számára már véget értek a jó dolgok.
Öregnek érezte magát, megfáradtnak. Végelgyengült.
A fal felé fordult, de nem bírt elaludni. Csak nézte azt a kis részt az ágyán, ott, ahol nem gyűrődött meg a takaró, s nem horpadt be a párna, és sehogy sem jött álom a szemére.