Túléltük a Karácsony szent estéjét. De jó. A szünet további részében a kastély megüresedett. Jem úgy határozott, hogy Roxfort szép meg jó, de azért hazavágyik, hát Karácsony másnapján ő is elment a vonattal. Lily, Potter, Black maradt, Cat és Remus hazautazott. Barátnőmet Horvátországban várták a szülei, Remust Londonban az övéi.
Szóval mindent összevetve: maradt nem egész két hetem, hogy bepótoljam a megmaradt házit, kialudjam magam és megemésszem Black, azaz Sirius, azaz Black, na, szóval az ő szavait.
A szünet olyan hamar telt el, hogy észre se vettem, de már az új év első óráján ültem. Ami bájitaltan volt. És ismételten csak hamar végeztem. Ugyanis a lilás főzetem az óra közepén a saját lábán távozott az üstömből. Hál’ istennek, Stacie a terem másik végéből még azelőtt kábítóátkot küldött az izére, hogy az kimászhatott volna a teremből. A többiek jót nevettek az allűrön, még a tanár, az az áldott jó lélek is megmosolyogta, és újabb karóval jutalmazta a mutatványomat, de én egész órán borzongtam.
Ezt utálom csak a varázsvilágban. Hogy minden mozog, aminek elvileg nem kéne. Minden életre kel a legváratlanabb pillanatban. És ez kissé ijesztő.
Gondoltam, az órának már vége nekem és épp készültem előszedni valami könyvet a táskámból, hogy lefoglaljam magam, amikor a drága professzor rendelkezett:
- Potter, üljön oda Miss Rice mellé és segítsen neki elkészíteni a főzetet.
Potter felcihelődött és átült mellém.
Elkezdtük csinálni. Mondanom sem kell, abszolúte semmi kedvem nem volt hozzá. Potternek se, legalább ebben egyetértettünk.
Kicsengetés előtt fél perccel aztán az eredetileg zöld kotyvalék – lilának kellett volna lennie – kéken felizzott és berobbant. Halványkék, sűrű köd borította be a helyiséget, amitől mindenki röhögni kezdett. Jó, tényleg vicces szitu volt, de a csoport még két órával később, ebédnél is dőlt a nevetéstől. Mint ahogy Potter és én is.
A délutáni órákat el is halasztották miattunk, hogy a doktornő mindenkire nyugtató átkot tudjon lőni. Kiderült ugyanis, hogy Potter és én bájitaltanon kifejlesztettünk egy új szérumot, amitől mindenki, aki belélegzi, nevetni kezd. Tök jó.
Mivel a csoport ideje korán jött rendbe, megtartották a sötét varázslatok kivédését, a nap utolsó tanóráját. Senki se gondolta, hogy idén lesz még ilyen óra, mivel november környékén a tanár felszívódott. Egyesek tudni vélték, hogy nászútra ment, mások a Tiltott Rengetegben látták csatangolni, ami érdekes, hisz’ oda tanuló nemigen tehette be a lábát. Mindegy, a lényeg az, hogy Dumbledore professzor úgy döntött, hajlandó helyettesíteni ez alkalommal. Mondhatom, nagyon meglepődtünk, amikor megláttuk a katedrán egy nagy, poros láda mellett.
- Gyertek, gyertek! – szólt.
Mikor mindenki beszállingózott és elcsendesült, így folytatta:
- Ma én tartom nektek az órát. Nagy meglepetésem van számotokra!
Ja. Egy láda. Szép nagy. Jó koszos. Nem baj, nem rontom el az örömét azzal, hogy nekünk otthon tucatnyi ilyen van, némelyikben még félig élő macska is nyávog. Nem. Hadd mondja, azzal is csak az idő telik.
A többiek is valahogy így gondolkodhattak, mert még a professzornak is feltűnt.
- Mit gondoltok, egy embernek hány élete van? – kérdezte. – Úgy is fogalmazhatnék, egy léleknek hány emberi élete van?
Na ne. Már megint? Nem vagyunk még eléggé megkavarva? Mint már említettem, nem tudok se főzni, se matekozni. De a filozófia se épp az erősségem!
Néma csend honolt. Az értelem kiült mindenki arcára. Egyeseknek kishíján a nyála is elcsöppent. Valahol a távolban felnyávogott Mrs. Norris.
A hombár fejek tengeréből kiemelkedett egy kéz. Egy hollóhátasé.
- Tanár úr a reinkarnációra gondol?
- Igen, arra. – felelte jóságos mosollyal.
- De mi köze ehhez annak a ládának? – dörmögte valaki hátul.
- Ez – mutatott a ládára az igazgató. – egy Emlékhordozó.
A kérdező bólintott. Kétlem, hogy bármit is értett volna, de megvolt benne a szándék. Tovább hallgattunk. Végre valaki megkérdezte:
- És az mi?
- Az Emlékhordozó egy mágikus doboz. Aki belemászik, megláthatja, és újra átélheti egy előző életét, vagy legalábbis annak egy részét. A Mágiaügyi Minisztérium őriz még egy ilyen szerkezetet és létezik még néhány valahol az országban, de ez van a legjobb állapotban. Reméltem, hogy esetleg akad néhány jelentkező, aki kíváncsi az előző életére, netán a jövőjére.
- Miért, ez a szerkezet a következő életet is megmutatja?
- Sokan úgy tartják, ha a múltba betekintést enged, akkor a jövőbe is. Bár példa még nem volt rá.
- Ha ez a láda emlékeket rejt, akkor nem mutathatja meg a jövőt, ugyanis onnan még senkinek sincs emléke. – véltem. Dumbledore szemüvege megcsillant.
- Igen, így lenne logikus. De a láda nincs térhez és időhöz kötve, így bármelyik dimenzióba elröpítheti az utazót. Ki akarja kipróbálni?
Jelentkező egy se. Sőt, a nép hátrált is pár lépést.
- Egyszerre több ember is utazhat. – mondta Dumbledore. – De a láda határozza meg kik utazhatnak együtt és kik nem.
- Mi alapján dönt? – tudakoltam.
- Akik együtt lépnek a ládába, minden valószínűség szerint közös jövővel rendelkeznek.
Black, aki eddig valahol a terem túlsó végében állt a többi Tekergővel, hirtelen rám nézett és elmosolyodott.
- A láda még három napig lesz a Roxfortban, addig bárki bármikor kipróbálhatja. Viszont pár dolgot jobb, ha az eszetekbe véstek: amit odabent láttok, arra csak huszonnégy óráig fogtok emlékezni, tehát amint visszajöttetek, örökítsétek meg, vagy mondjátok el valakinek, akiben feltétlenül megbíztok.
- Professzor úr! – szólt egy griffendéles. – Honnan lehet tudni, hogy kiket enged be együtt?
- Egyszerű: nekik kinyílik az ajtó.
Többen kuncogtak, mások tovább borzongtak. Közben ki is csengettek, az igazgató pedig elbocsátott minket.
Szóval így telt az év első napja. Óriási volt.