17.- Rémálomból…

Vasárnap reggel Ana hangjára ébredek. Az utóbbi néhány óra eseményei teljesen eltüntették az értelmes gondolatokat. Aztán Ana eszembe juttatja, hogy ma kellene megvenni a cuccait. Semmi kedvem kisétálni ebből a szobából. A pofámról lesülne a bőr, ha James szeme elé kerülnék. Már remélni sem tudom, hogy az egész csak álom volt- hogy Sirius megcsókolt, hogy James látta…
- Kérlek!- szól nővérem.- Nem akarok egyedül menni!
- Eddig is egyedül mentél mindenhová!- vetem oda ingerülten. Nagy szemekkel bámul rám.- Bocs, csak nem sok mindenhez van kedvem!- motyogom szemlesütve.
- Értem.- szól. Elkezdek öltözködni.
- Nem tudod hol a farmerom?- kérdezem félpercnyi forgolódás után.
- A ládád tetején.- vágja rá készségesen.
- És a…?
- A szék támláján!- morogja ujjaival idegesen dobolva az ajtón.
- Kösz, de honnan…?
- Tipp volt!
- Oké! Mi lenne…?
- Többet beszélnél, és sokkal lassabban készülnél el!
- AZ ISTENÉRT! Had fejezzem be a…!
- Mondataidat? Nem lehet! Siess!- gyors fogmosás és egyéb fürdőszobai teendők után elindulunk. Ahhoz képest, hogy még csak alig kilenc óra van, a Tekergők már ébren vannak. Próbálom meggyorsítani lépteimet, és kerülni James pillantását. Nem sikerül. Bánatosan pislogok felé, észrevesz, és felénk jön.
- Én… én sajnálom!- nyögöm ki. Elég furán néz rám.
- Micsodát? Baj van édes?- kérdezi ártatlanul. Ha játszik, megérdemlem.- Miért nézel így?- már éppen elmondanám még egyszer, hogy mennyire sajnálom, és hogy ne haragudjon, de csak kíváncsian néz rám, majd megcsókol. Na én mindenre készültem, csak erre nem. Csak nagyokat pislogok, hangot nem tudok kiadni. Válla felett Siriusra nézek, aki nemet int fejével. Aha, szóval James semmit nem tud. Kíváncsi vagyok, ugyanakkor félek is. Érdekelne, James volt-e kint éjjel, vagy más, és hogy csak alvajáró, vagy látott-e valamit. A félelem nagy úr! Ha szabad, ha lehet még egy napig szeretném, ha nem haragudna rám.
- Öhm… Semmi, nem lényeg!- vágom rá, talán nem túl becsületesen és hozzábújok. Kedvesen beleszuszog a nyakamba. A francba hogy ilyen szemét vagyok!
- Hová mentek?- kíváncsiskodik.
- A faluba. Megvenni mindent, amire szükségem van.- feleli Ana.
- Ühüm… és mikor jöttök?
- Hát… majd egyszer csak a nap folyamán.- préselem ki a szavakat. Közel állok minden bűnöm bevallásához. Kínjaimat látva Sirius is odajön.
- Minél hamarabb mentek, annál hamarabb érhettek vissza!- mondja, majd félrehúz.- Nem tud semmiről, de addig jó mindhármunknak!
- Hogy érted, hogy „mindhármunknak”? Te normális vagy? Nincs lelkiismeret furdalásod? Nem akarod neki elmondani?! Azt hittem…
- A legjobb barátom, igen. Épp ezért akarok hallgatni!
- Na nem! Ezt nem játszuk! Ha te nem, akkor majd én elmondom!- emelem fel a hangom.
- Jó, higgadj le! Elmondom neki, de… biztos, hogy ezt akarod?- kérdezi, s én megütközve nézek vissza rá.
- He?! Tudod mit? Nem kell mondanod semmit senkinek!- sziszegem az arcába dühösen. Sarkon fordulok és kirohanok a helységből. Dühös vagyok, mérhetetlenül. Nem értem hogy lehet valaki ilyen… ilyen… áh! HÁT ILYEN! Ana ugrik ki a portrélyukon. Nem kérdez semmit, némán indul el. Csak néha hümmög egyet, de a világ minden kincséért sem szólalna meg.
- Hm…
- Az istenit! ELÁRULNÁD MI BAJOD?!- fakadok ki.
- Úgy látszik, kettőnk közül neked van bajod, nem pedig nekem!- böki meg a vállam.
- Hát persze! Lily Evans, akinek állandóan baja van!- dohogom.
- Ki vele, mi a…- kezdené.
- De ígérd meg, hogy…
- Nem mondom el senkinek!
- És hogy nem fejezed be…
- A mondataidat? Jó, abbahagytam!- mondja, mikor készülök megfojtani.- Nos?
- Éjszaka elég rémisztő álmom volt…
- Akkor te sikítottál?- kérdezi homlokát ráncolva.- Ki kellett mennem pisilni, és kicsit hangosan sikerült becsuknom a szobaajtót.
- Aszittem James vágta be az ajtót, mérgében!
- Miért dühös rád Potter?
- Még nem az… Szóval Sirius próbált vigasztalni a klubhelységben. Úgy látszik nála a vigasztalás egy csók!
- Mi?- szalad fel a szemöldöke a homloka közepéig, én meg csak szégyenlősen bólintok.
- Ja, Sirius lekapott. Az éjszaka közepén, a tökéletesen üres klubhelységben.- mesélem tovább egyre fancsalibb képpel.
- Legalább élvezted?- kérdez rá a legrosszabbra.
- Ühüm…- nyögöm ki.
- Tessék?
- Igen!- mondom immár hangosabban, miközben elsüllyedek a „Szégyen”- feliratú kis mocsárban.
- Hát életem… irtó nagy idióta vagy!- közli az arcomba mosolyogva.
- Ezt magamtól is tudom!- morgom. Csendesen ballagunk tovább.
Kész! Térdig lejártam a lábam, egy centivel sem megyek tovább! Délután kettő van. Legalább már éhes nem vagyok. Ana megunta az állandó nyaggatást, és becipelt a Három Seprűbe. Ettünk, ittunk és nem túl boldogan, de folytattuk a vásárlást. Eddig. Végem van. Kicsit azért ő is elfáradt.
- Na, már csak pár dolog hiányzik: üst, penna, pergamen…
- Jézusom! Ana, hol hagytad a dolgaidat? Te is megkaptál mindent annak idején!
- Emlékezhetnél hogy toppantam be! Csak ruhákkal…
- Na ja! Abból bezzeg van egy rakat…- dörmögöm.
- Azt hiszem ennyi.- fejezi be a lista olvasását.
- Szuper! Ugyanis az összes ilyen bolt a falu túlvégén van!
- Kérlek! Sietek, esküszöm!- kérlel és nekem nincs választásom.
Éppen a szökőkút mellett haladunk el. Három kétes eredetű varázsló jön velünk szemben. Mindhármuk arcát csuklya takarja. Feltűnően Ana felé fordulnak, majd egyikük a bal alkarjára csúsztatja a kezét. Nővérem összehúzott szemmel rápillant, azután megy tovább egyenesen. Gőzöm sincs miféle jelzés lett volna ez, mégis kiráz a hideg tőle.
- Kik voltak ezek?- kérdezem, mikor a három alak halló távolságon kívülre kerül.
- Ne faggass! Nem a te dolgod!- támad nekem.
- Egyél meg! Nem is kérdezek többet, sőt! Visszamegyek a kastélyba…
- NE!- kiált rám.- Jó, bocsi! Csak maradj itt!- csak megvonom a vállam, és tovább ballagok Ana mellett. Kezét a nadrágja farzsebébe süllyeszti, pálcája mellé. Fél. Oké, de mitől? Ez a kérdés izgat most.
Megkaptam a választ. Mikor egy kék, egy piros, és egy lila fénycsóva repült el a fejem mellett. A lila éppen súrolta a vállam. Ana a karomnál fogva belökött a következő hordó mögé. (pont a bájital kellékek között válogattunk.) Támadó állásba vágta magát, és gondolkodás nélkül lőtte ki az átkokat. Nem is tudtam, hogy így tud párbajozni! Az előbbi három alakkal nézett farkasszemet. A köpenyüket elhagyták valahol, és egyikük felhajtotta az ingujját. Bal karjáról a valaha látott legocsmányabb tetoválás „pislogott” vissza rám. Egy koponya szájából kicsúszó kígyó. Kedvem lett volna sikítani, újra. De hisz ez… Voldemort így jelöli meg a követőit! Azám, de honnan tudják, hogy nem vagyunk tisztavérűek? Elvégre, nincs a homlokunkra írva!
- Segíts már!- kiált rám Ana hirtelen. Elszántan ugrok talpra. A következő másodpercben azonban elszáll minden bátorságom.- Gyerünk!- szólt, és csukott szemmel ugyan, de kilövöm az első átkot, ami eszembe jut. Fél szemmel odanézek, és még éppen látom, ahogy az egyikük beájul. De sajna nem az általam küldött átok miatt.
- Szép volt…- dicsérem meg nem túl lelkesen.
- Köszi! Most húzzunk bele, már csak kettő van!- mondja hangosan, tudom mire gondol, és szinte egyszerre kiáltjuk:
- STUPOR!- sikerült! A két alak egymásnak támaszkodva dől el, mint két zsák krumpli.
- Menjünk, mielőtt magukhoz térnek!- szólít meg, és berángat az erdőbe. Néhány fa kidöntve, majdnem minden álló fa kérge le van kaparva, vagy egyéb más sérüléssel díszeleg. Hát persze! Remus itt szokott randalírozni a többiekkel. Görcsbe rándul a gyomrom, ahogy elképzelem James dühtől eltorzult arcát. Ana még mindig a kezemet szorongatja és húz maga után. Nyoma sincs a korábbi fáradtságnak. A bokrok kiálló gallyai össze-vissza karcolják arcunkat, meg mindenünket. Mélyen vagyunk már, mikor nővérem hirtelen megtorpan.
- Hogyan tovább?- kérdez a kétfelé ágazó ösvényre bámulva.- Biztos kérdezi, mikor jobbra mutatok.
- Semmi nem biztos, de ha neked van jobb ötleted! Szívesen meghallgatnám!- dünnyögöm gúnyosan.
- Jelenleg nincs…- elcsendesedik, hogy jobban hallja a hátunk mögül érkező zajokat.
- Mondd, hogy csak egy édes őzike az!- suttogom kétségbeesve. Ana a fejét rázza.
- Bocs, majd máskor megígérem!- és tovább rángat. A –vélhetőleg- Halálfalók bőven lemaradnak mögöttünk, bőven. Nem mintha annyira sajnálnám! Ana lelassít. Igyekszünk minél kevesebb zajt csapni.
Hosszas kínlódás után kijutunk az erdőből, végre! Ám a rohanásnak koránt sincs vége. A háromból két pasi utolért minket. Ahhoz képest, hogy varázslók, szívesen játszanak olyan gyermeteg játékot, mint például a fogócska. Egyiknek sem jut eszébe elővenni a pálcáját. Igaz, addig jó nekünk. Alig ötven méterre tőlünk megpillantom a roxforti vaskaput. Szívemet elönti a megkönnyebbülés. Ana karja után nyúlnék, de ő ájultan terül el a fűben. Rémülten nézek a két vigyorgó férfira. Már éppen nyúlt az egyik a nyakam felé, mikor a semmiből előbukkant a gyönyörű szarvas. Több mint egy éve tudom hogy animágus, de mindig lenyűgöz. A Halálfalók elé ugrik, és dühösen fújtatva döfi az agancsát feléjük. Nem látszanak ijedtnek. James begurul, és nekik megy. Letérdelek Ana mellé, és próbálom felébreszteni. Ágas közben megsebesítette az egyiket. A másik pedig inkább menekülőre fogta a dolgot.
Tudom, hogy tudja, most mégsem szól egy szót sem. Könny patakzik az arcomon, úgy próbálom magához téríteni nővéremet. Hátára fordítom, és látom a szája sarkából vékony csíkban folydogáló vért. Sejtelmem sincs milyen átok találta el. Szívemet jeges félelem markolássza. Ne, kérlek… Kipattan a szeme, mélyet sóhajt. Megkönnyebbült nevetéssel hajtom fejem a mellkasára.
- Ne haragudj!- suttogja.
- Ugyan miért haragudnék?- nézek rá érdeklődve.
- Egy-, mert itt hagylak. Kettő-, ezért…- és felhúzza a pulcsija ujját a bal karján. Elfelejtek levegőt venni. A karján ott virít a… az a jegy. Értetlenül pislogok rá.
- De… de hát… TE NEM IS LEHETNÉL HALÁLFALÓ!- kiáltok fel idegesen.- Te… te is mugliszármazású vagy! Nem lehet…- elcsuklik a hangom.
- Ez… ez nem volt akadály a Sötét Nagyúr előtt!- hörgi.- Ez volt a feltétele, hogy nem öl meg senkit a szeretteim közül. De hazudott… rögtön megölte a barátaimat!- egy könnycsepp gördül le az arcán.- Én megpróbáltam ott hagyni! Miután elszöktem, Voldemort csak annyit parancsolt a híveinek, hogy bármi áron, de öljenek meg! Ez a három balek is engem keresett.- vérbuborék buggyan a szájából.
- Később elmondhatod! Csak most ne beszélj semmit, kérlek.- szólok rá. James szótlanul térdel mellettem.- Segíts visszavinni!- nézek rá könnyes szemmel. Ana megragadja a karomat.
- Tényleg sajnálom! Kérlek szépen, mond hogy nem haragszol!- kér halkan sírdogálva.
- Nem haragszom, csak maradj velem! Mindent helyrehozunk, ígérem!
- Csak engedj… mennem…- suttogja végül, és teste elernyed. Pár másodpercig nagy szemekkel bámulok rá, végül hangosan felzokogok.
Nem tudom, mikor és hogyan kerültem a kastélyba. Pláne azt nem hogyan jutottam el az igazgató irodájába. Nem sokkal ezelőtt még a kis tisztáson sírtam James vállán. Kicsinek és védtelennek érzem magam. Így is alig láttam a nővérem, de most… most… Nem tudom kimondani. Hiába történt minden az orrom előtt, nem hiszem el ami történt. Csak várom, vajon mikor ébredek fel? Az egész életem csupán egy rémálom lehet. Szeretnék végre felébredni! Semmire nem vágyom jobban!
- El tudnád mondani, hogy mi történt?- kérdezi csendesen Dumbledore. Lassan megrázom a fejem, és csak bámulok magam elé. James itt ül mellettem. Nem is hallottam a hangját, csak reggel. Igazából, nem bánom hogy nem próbált megvigasztalni, vagy valami hasonló.
- James?- fordul felé az igazgató.
- Nem tudom, hogy kezdődhetett az egész…- és elkezdte mesélni, aminek már ő is tanúja volt.
- Értem, köszönöm.- szólalt meg aztán az igazgató.- Lily, nagyon sajnálom, és tudom hogy nehéz, de…- nem bírtam. Újból elsírtam magam. Szégyelltem is a dolgot, de nem tudtam megállítani a könnyeket.- Kérlek, kísérd le a Gyengélkedőre. Madame Pomfrey majd ad neki az Álomfőzetből.
James ölbe vett, és lecipelt a Gyenguszra. A javasasszony felháborodva pislogott hol rám, hol pedig rá. Lefektettek az egyik ágyra. Abbahagytam a sírást. Nem figyeltem semmire, csak az ágy végére pislogtam. Hiába szólongattak, nem reagáltam. Teljesen üresnek éreztem magam.
- Sajnálom!- motyogtam James szemébe nézve, majd elnyomott az álom attól a főzettől.
Hétfőn reggel felébredve alig emlékeztem valamire. A Halálfalók, Ana arca, hogy zokogtam. Hirtelen eszembe jutott minden. Mélyeket sóhajtva próbáltam leküzdeni az émelygést. Hát így lesz a rémálomból… valóság!