17.- Otthon

A szobámban ülök. Otthon, nem pedig a suliban. Kicsit fura érzés, hogy a tanév közepén itthon lehetek, mikor a tavaszi szünet is csak egy hónap múlva lesz. Mégsem vagyok boldog. Sírni már nem tudok. Sikerült elfogadnom a tényt, hogy Ana… Ana meghalt. Tompa üresség a szívemben, és mondhatni körülöttem is. Apa majdnem lehidalt, anya végképp összeomlott. Csodák csodájára még Petunia is befogta a száját. Ilyen se fordult még elő sokszor. Néma csend uralkodik a házban. Apa inkább korán reggel el is megy itthonról, hogy ne kelljen néznie anya szenvedését. Anya takarításba menekül. Néha megáll, és könnyezve-mosolyogva nézeget egy-egy képet, néha az egyik fotelba roskad, és ott zokog. Olyankor kedvem lenne magamhoz szorítani, és addig ringatni, míg meg nem nyugszik. Egyszer próbáltam, a hét elején. Anya finoman eltolt magától, mondván, hogy rendben van. Senki nem mondja ki hangosan, de olyan érzésem van, hogy engem hibáztatnak. Furdal a lelkiismeretem, és nem érdekelne az sem, ha valaki próbálna meggyőzni: Nem az én hibám. De hát ez nem fog bekövetkezni. Ahányszor együtt vagyunk négyen, mindenki hűvös pillantásokat lő a másik felé. Apu anyut tiszteli meg, anyu aput, míg Petunia engem. Vissza akarok menni az iskolába! Ezerszer inkább viselném el James és Sam hallgatását! Bár nem tudom, szólt-e valaki Samynek. Én nem, nem volt elég erőm még vele is összebalhézni. James nem szólt egy mukkot sem, legalábbis nekem nem címzett egy mondatot se. Nem is hibáztatom érte. Talán a tópartra is csak azért jött ki utánam, hogy ne fojtsam bele magam, bár ki tudja? Lehet egyszer, két évtized múlva, talán megbocsát. Esetleg hozzám is szól. Hm, állítólag a remény hal meg utoljára… tényleg megbántam azt a csókot, és nagyon szégyellem, hogy élveztem, de nem tudom visszafordítani az időt. És már teljesen felesleges a múlton törnöm a buksimat. Hiszen akárhogy is vesszük, majdnem két hete történt a dolog. Az már múltnak számít.
Azt hiszem… megyek hányni! Nem rontottam el a gyomrom. A semmivel kicsit nehezen lehetne. Gyűlölöm a temetéseket. Mindenkin fekete ruha van, gyászos képet vágnak, a nők pedig általában sírnak. Na jó, a pasik is, néha. Mindenki olyan kétszínű tud lenni ilyenkor! Azt mondják a családnak, hogy mennyire sajnálják az egész dolgot, de a szívük mélyén nem így éreznek, és az agyuk is azon jár, mi mindent fognak csinálni mikor innen elszabadulnak. Mindenki úgy tesz, mintha együtt éreznének veled, de ez nem igaz! Senki sem értheti, milyen mély fájdalom tombol a szívedben. Magadról már azt hiszed, nem tudsz több könnyet ejteni, de mikor este bebújsz az ágyadba, lerohanna az emlékek és aztán már nem tudsz megállj-t parancsolni a sírásnak. Csak tehetetlenül fekszem a paplan alatt, és keservesen zokogok. Mást nem tudok tenni úgysem. Mint már említettem, a világot nem válthatom meg. Sosem sajnáltam senkit, aki meghalt. Egyszer úgyis mindennek vége! Egy meghal, de rögtön születik egy másik- ez az élet rendje. Szépen lassan álomba sírom magam.
„Megint a már oly jól ismert kör közepén állok. Senki nem küld rám egyetlen átkot sem a Halálfalók közül. Hol engem néznek, hol valamit a hátam mögött. Percekig eszembe sem jut hátranézni.
- Fordulj meg!- hallom újra a szélként süvítő éles hangot.
- Inkább nem tenném!- feleselek.
- Fordulj meg!- parancsolja ismét. Hang nélkül állok mozdulatlanul. Fázom. Alig lehet öt fok a teremben, és rajtam csak egy hálóing van. – Jobban jársz!
- Nem hiszem!- nyögöm vacogva.
- Hát jó… Crucio!- már csak a vörös fénysugarat látom, majd elér az árok. Földre taszít az iszonyatos erejű fájdalom. Mintha ezer meg ezer kést döfnének át rajtam. Túlságosan is fáj ahhoz, hogy sikítani tudjak. Némán vergődök a padlón. Néhányan hangosan nevetnek, de néhányuk szemében apró félelem csillan. Óráknak tűnő percek után a fájdalom megszűnik. Ugyanolyan hirtelen múlik el, ahogy jött. A szemhéjamat szorosan összezárom. Hangosan szuszogva próbálok felülni, legalább.
- Fordulj meg!- nem unja még? Nem túl bő a szókincse!
- Mi van ott?- kérdezek vissza óvatosan. Nem felel. Másik négy csuklyás alak egyszerre emeli fel a pálcáját.- Oké, Oké! Fordulok!- emelem fel a kezem. Talpra állok, és lassan megfordulok. A teremben tökéletes a félhomály. Alig pár fáklya ég a falakra függesztve. Tőlem három métere egy ernyedt test fekszik. A szívem hevesebben kezd verni. Közelebb lépek az illetőhöz. Letérdelek mellé, és a hátára fordítom. A vörös hajzuhatagtól már amúgy is a frász kerülget. Mikor aztán megpillantom a tompán fénylő, semmibe meredő fekete szempárt, végem van. Sikítsak, sírjak, vagy mit kellene tennem? Sosem láttam még ilyet! Olyannyira összezavarodom a látottaktól, hogy végül felkacagok. De úgy, hogy még egy elmebeteget is kiengednének a diliházból, csak hogy nekem helyet szorítsanak! Nevetésem azután ordítássá alakul, végül az ordítás elnémul és átadja helyét a dühös könnyeknek. Felállok.
- Kegyetlen vagy!- motyogom.- Milyen jogom kölünbözteted meg az embereket?- emelem fel a hangom.- ÉS MILYEN JOGON GYILKOLOD LE ŐKET, MINT HOLMI ÁLLATOKAT?!- ordítom végül. Kivételesen senki nem röhög teli pofával. De nem is érdekel.- Miért kell kínozni másokat? Miért nem éled a saját kis életedet? HÁT PERSZE! NEKED MÁR RÉGEN NINCS OLYAN!- kiáltom, majd a földre roskadok.- Ti betegek vagytok!- morgom, mire mindenki hangos nevetésben tör ki.
- Kicsit sokat használod a hangod, és nem tudod, mikor kell befogni a szádat!- sziszegi Voldemort.- Talán, mert olyanok vagytok, mint az állatok! Semmire sem vagytok méltóak! Igazad van kicsilány, valóban vannak köztünk beteg emberek. Akik élvezik, ha kínozhatnak másokat. Mondhatni függők. Egyébként, tetszik a stílusod. Kivételt teszek: ha csatlakozol, nem ölöm meg a családod többi tagját! És a Potter fiút sem bántom. Ígérem!- ördögi vigyor terül szét csúfos arcán.
- Haha! Nevetséges vagy! Méghogy tetszik a stílusom? Eszemben sincs csatlakozni! Hogy aztán én is kapjak olyan rút tetoválást, amitől a hányás kerülget! Megaztán… nem tartanád be az ígéreted! Tudom, hogy Ananak is ígértél hasonló dolgokat, aztán megölted a barátait! Mellékesen, soha nem leszek olya kis… mint Bellatrix Black! Szóval nem áll az alku!
- Hű, de felvágták a nyelved!- válaszol.- És a Potter fiúval mi lesz? Kezdem élvezni a monológokat, amik a szádat elhagyják!
- NE MERJ RÁ KEZET EMELNI!- kiáltom. Jeges félelem szorítja össze a szívemet, és hatalmas düh lobban a lelkemben.- Igaz, hogy bántottam, és valószínűleg most gyűlöl, de akkor is szeretem, és… és élvezed, hogy feltolod az agyvizem a csillagokig?- kérdezem gyanús tekintettel méregetve, ő pedig bólint.- Jól van! Szóval, NE MERD BÁNTANI!
- Ugyan miért ne?- kérdezi pálcáján végigsimítva.- A bosszútól nem kell félnem, attól, hogy kísérteni fog a szelleme, szintén nem. Akkor hát, mitől kell tartanom, kicsilány?- faggat, mire csak megvonom a vállam. Gőzöm sincs mitől kéne tartania. – Szólalj már meg!
- Nem!- mondom az arcába. A jutalmam egy újabb Crucio. Hurrá, élvezzük az életet, emellett álmodjunk szépeket. De biztosan álmodom? Mintha a fájdalom a véremben lenne. Most sem üvöltök, csak a könnyem csordul ki. Ezúttal tovább tart a varázslat. Sokkal-sokkal tovább, mint az előző. Fáj is rendesen!
- Soha nem merj nekem ellentmondani!- hallom a Nagyúr szavait. Ahelyett hogy félnék, a düh egyre jobban fokozódik bennem. Szeretném most azonnal megölni. Akár a puszta két kezemmel. Eszembe sem jut, hogy nekem is van pálcám.
- Csak… hagyj engem békén!- pihegem. Az egyik alak már emelné a pálcáját.
- NE!- mennydörgi Voldemort.- Tudom már. Ha a fizikai fájdalom nem hat…- mosolyodik el gonoszan.
- Mit akarsz?- kérdezem félve a választól.
- Ó, nem fog fájni! Ne aggódj!- susogja immár a fülembe. Akaratlanul is összerezzenek. Minta pengét húznának végig a dobhártyámon. Némán kihúzom magam, és talán a legrosszabbra is felkészülök. Igen ám, de m i lehet ilyenkor a legrosszabb? A halál csak megváltás lenne, igen. Az biztos, hogy megölni nem fognak. Egyikük sem, legalábbis nem most. Amúgy is… egy csomó dolgom van még! Voldemort eközben vigyorogva kerülget. Akárhányszor közelebb lép, én egy lépést hátrálok. Véletlenül sem érhet hozzám. Aztán valahogy hátam mögé kerül, karját átfonja a nyakamon. Esélyem sincs mozdulni sem, vagy megfojt. Kellemetlen. Azt hiszem, csak játszik. De nem. Tenyerét a homlokomra csúsztatja, mire szemem előtt képek villannak fel. Nem akarom elhinni. Újból kicsordulnak a könnyeim.
- Hagyd abba!- kiáltom. Ha nem tartana, újra a földön kuporognék.- Engedj el.- kérlelem suttogva. Lehúzza a kezét a homlokomról, s a képsornak vége szakad. Csak vegye már le rólam a kezét! De nem.
- Látod, kicsilány? Nem csak fizikailag lehet bántani valakit.- hallom újra éles hangját.
- ENGEDJ MÁR EL!- ordítom, de hangom elcsuklik, ő pedig harsányan felnevet. Elenged, s én a padlóra zuhanok. Csendesen sírdogálok. Nagyon nem akarok hinni a szememnek.
- Ugye fáj?- kérdi mohón.
- Akkora idiótának nézel, aki el is hiszi mindezt?- kérdezek vissza.
- A hangod és a könnyeid mást mondanak!
- Meglehet. De akkor sem hiszem el! Ez olyan abszurd! Pláne hogy te mutattad! Sok mindent elhiszek, de ezt nem!- pattanok fel. Letörlöm a könnyeimet.- Abból aztán nem eszel!
- Ugyan! Miből gondolod, hogy hazugság az egész?- mosolyog rám.
- MERT TE CSAK ARRA VAGY KÉPES, HOGY ÖSSZEUGRASZD AZ EMBEREKET! SENKIRE SEM VAGY TEKINTETTEL!- ordítom. Arcáról fokozatosan olvad le a mosoly, és végül vicsorgássá torzul.
- NE MERJ…
- AZT HISZED MINDENKINÉL JOBB VAGY! HÁT TUDOD MIT? CSAK EGY UNDORÍTÓ, ELTAPOSNIVALÓ GYÍK VAGY! SENKINÉL NEM VAGY KÜLÖNB! MIÉRT HISZED EZT?- nem engedem megszólalni.
- ELÉG LEGYEN!- toppant mérgében.
- Óóó, csak nem vagy mérges?- kész, nincs hangom kiabálni.- Olyan vagy drága nagyhatalmú Voldemort, mint egy hisztis ötéves, aki nem kapott meg valamit!
- NE MERJ SÉRTEGETNI!
- Miért? Mit kapok? Elfenekelsz? Esetleg megölöd a szeretteimet? Ugyan! Aki igazán nagyon fontos volt nekem, azt már megölted!
- FEJEZD BE!- emeli a pálcáját, de már nem hallom a hangját. Zöld fénycsóva repül felém, ám ebben a pillanatban…”
Levegő után kapkodva ülök fel az ágyban. Anya ül mellettem.
- Jól vagy?- kérdezi aggodalmas hangon.
- Már igen. Nem is tudod, mitől mentettél meg!- sóhajtom. Mosolyogva átölel. Nem akarom, mégis eszembe jut a halott Ana képe, amit álmomban láttam. A fénytelen, fekete szempártól kiráz a hideg.- Sajnálom!- motyogom.
- Mit?
- Hogy nem tudtam megvédeni… hogy az orrom előtt találták el!- suttogom, mire anya szorosabbra vonja ölelését.
- Ki mondta, hogy a te hibád?
- Senki…- de tudom, ennyivel még nincs vége. Holnapután visszamegyek a suliba. James változatlanul sem fog hozzám szólni, de ha igaz, amit Voldemort mutatott, akkor megvan rá minden oka. Mindenesetre beszélnem kell vele. Hogy a legjobb barátnőmmel mi lesz? Még mindig nem tudom. Hamarosan kiderül…