A szokottnál könnyebben találtam üres kupét, s még mielőtt a vonat meglódult volna, én már kényelembe is helyeztem magam az ablak mellett. Amy velem szemben végtelen hosszú élménybeszámolójának közepénél járhatott, amikor se szó, se beszéd, Stacie törte meg csendes magányunkat.
- Hallottátok a nagy hírt?
- Tudjuk, hogy nyáron férjhez mész, igen – grimaszolt a szöszi, persze minden féltékenység nélkül.
Amy és a féltékenység? Ugyan!
- Nem erre gondoltam. Új bájitaltan tanárunk lesz!
- Mi? – nyikkantam. – Mi történt Lumpsluckkal?
- Nem t’om – vont vállat a kis menyasszony.
- Lily biztos tönkretette az idegeit tavaly – vélte Amy.
Ebben maradtunk. Stacie viharosan távozott, hogy esélye legyen ülőhelyet találni visongó barátnői körében.
Alig távozott, Lily is megérkezett.
- Senki ne kérdezzen semmit! – adta ki az ukázt. – Potter egy barom, és ha képes lesz még egyszer lekapni a szüleim, meg a húgom előtt, kikapargatom azt a két szép szemét!
- Két szép szem? – sandított rá Amy a magazinjából.
- Két szép barna szem – egészítettem ki.
- Hagyjatok békén! – pattogott Lily vörösödő arccal.
- Bocs.
- Hallottátok mit terjeszt Stacie? – váltott témát hirtelen. – Új vegytan tanárunk lesz? Mi történt Lumpsluckkal? Kiakadt?
- Nem mindegy? Volt, nincs. Nehogy azt mondd, zavar, hogy elment! Különben hol van Cat? Bent ül a Tekergőknél? – választ nem várva felpattantam. – Megnézem.

Kitty valóban a Tekergők kupéjában kuksolt, de Remus nélkül. Később jutott eszembe, hogy Remus prefektus, így rá nézve kötelező a szokásos év eleji gyűlés.
Sok éves tapasztalatom szerint ha van olyan, hogy a vonat legőrültebb részlege, akkor az vitathatatlanul Potterék tartózkodási helye.
Ők valahogy mindig kitettek magukért; átkoztak, bűvöltek, Lilyt üldözték, és olyan hangosan dorbézoltak, hogy az egész vonat tudta, miről dumálnak éppen.
Ám most, amikor belestem hozzájuk, abnormálisan csendben ültek és alig váltottak egymással néhány szót. Pontosítok: Potter próbált beszélni, Cat időnként válaszolt is, Sirius viszont szótlanul bámult ki az ablakon.
Bekopogtam az ajtó – még ép – üvegén, mire minden fej egyszerre fordult felém, és mosolyodott el. Vigyorogva integettem, majd mutattam Siriusnak, hogy jöjjön ki.
Választottam komótosan talpra állt, elhaladt két vidám barátunk között, kihúzta a fülke ajtaját, és meghazudtolva kómás állapotát, olyan hévvel esett nekem, hogy kis híján leterített. Vagy tízpercnyi fojtott smárolás után kábultan néztem fel rá, alig bírva megszakítani a kontaktust.
- Te is hiányoztál nekem.

- Elköltöztem otthonról. Végleg – közölte, mikor már mindketten a saját bőröndünkön trónoltunk a folyosó kellős közepén, összegabalyodva, ahogy kell.
- De… miért? – a kérdés meglehetősen hülyén hangozhatott, hiszen köztudott, Sirius mennyire pocsék viszonyban van a családjával. Ő az egyetlen griffendéles az összes Black leszármazott között, így érthető is.
- Besokalltam.
Nem is csodáltam.
- Ágaséknál töltöttem a nyarat. A szülei nagyon kedves emberek, nem zavarta őket, hogy csak úgy megjelentem náluk. Amikor megkaptam az örökségem, tudod, ezt megírtam neked a nyáron, úgy döntöttem, egyelőre beköltözöm az Abszol útra, aztán majd kialakul, de James szülei nem engedtek el a szünet végéig.
Hű. Na ez hirtelen jött. Siriust kidobták otthonról és…
- Miért nem szóltál róla? – húzódtam el tőle. Hangom inkább vádló, semmint együtt érző volt. – Hozzánk is nyugodtan jöhettél volna! Tudod jól, hogy anyáék oda vannak érted!
- Ugyan – csókolt meg engesztelőn. – Ágas a legjobb barátom. Nálatok pedig épp elég felfordulást okoz a kistesód.
- Na jó – adtam meg magam. – És akkor most mi lesz? Úgy értem év végén. Haza gondolom…
- Nem megyek. Az örökségemből veszek egy lakást valahol Roxmots környékén, aztán… - kutatva nézett rám pár másodpercig, de nem értettem, mit akar. – Te mit tervezel?
- A Roxfort utánra? Gőzöm sincs.
Nem forszíroztuk tovább a témát, inkább olyan dolgokkal foglalatoskodtunk, amikkel csak a párok szoktak. Ennek örömét pedig nem lehet szavakba önteni.

Szerintem, ha összesen egy közös tulajdonság van minden egykori, mostani és jövendőbeli roxforti diákban, az mindenképpen az a fura érzés, ami szeptember elsején önt el, amikor két és fél hónap után először látod viszont a kastélyt.
Idén ez a tiszta öröm vegyült egy kis szomorúsággal, hiszen mi utoljára éljük át mindezt. Már ha nem bukunk év végén.
Nem fogunk, határoztam el.
Ami Catet és Remust illeti, ők valahogy sehogy sem akartak beszállni a fiákerekbe. Inkább kéz a kézben sétáltak volna fel a kastélyig, még ha ezzel le is késik a beosztást, és a vacsorát. Lily ilyenkor bezzeg már dühöngve menekül Potter elől.
- Hiányozni fog ez az egész – szólaltam meg, bambán bámulva a messzi kastély felé.
- Ühüm – értett egyet Sirius is, majd betessékelt az egyik ló nélküli fiákerbe.
A beosztási ceremónia minden évben ugyanolyan. A süveg a közelgő háborúról énekel, és hálát ad a még tartó békéért, majd kiszortírozza a sápadtabbnál remegőbb gyerekeket, végül kajálunk.
Ám idén az egyetemes falás előtt Dumbledore szólásra emelkedett.
Ünnepélyesen bejelentette, hogy új bájitaltan tanárral gazdagodtunk. Az asztal végébe mutatott, ahol félszegen felállt egy fiatal, jelentéktelen külsejű, keszeg, bő taláros férfi.
Erőtlen tapsot követően mindenki a teli tálak felé fordította a figyelmét, és megkezdődött a vacsora.
Egyedül én nem kezdtem enni.
Nem, ez lehetetlen, zakatolt az agyamban, ahogy az új tanerőt bámultam döbbenten. Ő nem lehet itt! Ez… ez…
- Viv, minden rendben? Nézd, gyümölcssaláta!
Most csak álmodom. Méghozzá rémeket. Hiszen ő… nem is… varázsló! Mugli! Annak kell lennie! Ez valami fatális félreértés! Biztos csak hasonlítanak… De nem! Dumbledore az Ő nevét mondta!
Nem. Most megyek és meghalok. Kész.
Hogy mi? Én haljak meg?! Majd ő! Az én kezem által!
Belső monológomat McGalagony professzor szakította meg, méghozzá azzal, hogy kis kommentárral elém tette az idei órarendemet.
- Jé, hétfőn két bájitaltanunk is lesz rögtön! – sikkantott boldogan Lily.
Ennek is csak ő tudott örülni. Igaz, ha Lumpsluck távozását tényleg neki köszönhetjük, akkor számára bármelyik tanár kikészítése gyerekjáték.
Újra a tanári asztal felé pillantottam.
Nem, nincs itt semmiféle tévedés; ez ő. Megismerem a sápadt arcáról, meg arról, ahogy túlságosan barátkozóan viselkedik mindenkivel. Mintha valami negyven éves agglegény lenne!
Viszont ha tényleg ő az új tanárunk, akkor izgalmas év vár rám.