Siriusszal legközelebb ebédnél futottam össze újra. Az is minden volt, csak épp kellemes nem. Gyakorlatilag leült mellém, magába lapátolta a kaját, elsütött Potterrel két hülye viccet, és már el is húzott.
Se puszi, se pá, még csak rám se nézett.
Ez azért elég lehangoló volt. Mintha nem is ismert volna.
- Összevesztetek? – sandított rám Cat együttérzőn.
- Nem tudom – mondtam.
- Hát az meg hogy lehet? – hökkent meg Lily.
- Úgy, hogy fogalmam sincs, miért nem vesz rólam tudomást. Az Expressen, amikor kettesben ücsörögtünk a folyosón, még minden rendben volt. Mára meg mintha kicserélték volna.
- Ugyan, ne szívd mellre, Viv! – legyintett Kitty lazán, mikor rájött, nincs is semmi konkrét baj közöttünk. – Év eleje van; csapat verbuválás, edzések… Ilyenkor a fiúk megőrülnek. Igaz, édes? – kacsintott játékosan párjára, aki vigyorogva csóválta a fejét, mint aki már hozzászokott szerelme cinkosságára.
- Igazad lehet – hagytam rá minden különösebb meggyőződés nélkül.
Fogtuk magunkat, és - ki jó kedvvel, ki kevésbé – elhúzzunk a délutáni óránkra. Cat távozóban dámásan belekarolt Remusba, és úgy tett, mintha egy szőke liba lenne, aki álló nap ruhákról, sminkről csacsogna, elérve ezzel, hogy szegény fiú „kivetkőzzön magából” és a szájára tapassza a kezét. Egészen a jóslástan teremig mehettek ilyen idióta pózban.

Mióta Meda elvégezte a Roxfortot, gyakorlatilag a dögunalmasnál is unalmasabbak voltak a mugliismeret fakultációk. Ez mondjuk várható is volt, ha a tavalyi évet nézzük. Otthon, indulás előtt meg is fordult a fejemben, hogy behozom az első órára Jem szülinapi ajándékát, legyen mit kivesézniük a laikus tanulóknak, aztán apám hatására elvetettem az ötletet.
Nem baj, hoztam helyette egy doboz tampont. Véletlenül, mert csak a vonaton vettem észre a zsebemben rejlő dobozt – ezúton is megfogadom, hogy Jem húgom golyó általi halállal hol, amint újra a szemem elé kerül. (Mert akárki akármit mond, igenis ciki előkapni a ruhád alól egy családi kiszerelésű tamponos dobozt, amikor a barátoddal smárolsz elmerülten!)
A barátom bezzeg most is, mint az elkövetkezendő két hét minden egyes napján, el volt foglalva azzal az idióta Kviddiccsel, meg a barátaival, hogy az éjszakai tekergésről már ne is beszéljek.
De legalább nem egy másik lány körül sündörgött.
Igen, biztos, hogy nem.
Mert Stacie lehet, hogy menyasszony volt, de süket, meg vak még mindig nem.
Csak hát sajnos a többi barátnőmről is elmondható volt ugyanez. Mármint hogy egyiküknek sem kerülte el a figyelmét Sirius hirtelen „kiábrándulása” belőlem.
De az még inkább zavarta mind Amyt, mind Catet, hogy ez engem nem érdekel.
- Nem vagy féltékeny? – firtatta a szöszi szeptember közepén, vacsoránál.
A fiúk még nagyban röpködtek odakint a pályán – ők rendszerint csak a kajaidő végére csatlakoztak hozzánk – már ha.
- Kire?
- Akárkire!
- Nem.
- Dühös sem vagy?
- Nem.
- Csalódott?
- Nem.
- Istenem Viv, semmi érzéked a drámai helyzetekhez!
- Bocs.
Mosolyomat eltakarandó, gyorsan beburkoltam a tányéromra halmozott krumplipürét. Hál’ istennek, ekkor Lily is lehuppant mellém, ezáltal a következő tíz percben ha valaki szóhoz jutott, az csakis a házijáról ejthetett pár szót. Aki nem így tett, hamar elhallgatott Miss Evans gyilkos tekintete láttán.
Épp, amikor végre ez az örök téma is kifújt, párocskám foglalta el a sürgős könyvtározás okán elrobogó Lily helyét – ki után Potter olyan szívszorítóan nézett, hogy ettől jéghegyek olvadtak volna meg – és kezdetét vette a szokásos színdarab: burkolás, két-három gyagya vicc, felszívódás.
Már nem is emlékeztem rá, milyen egy igazi Siriusféle csók.
De tartottam magam, mert tudtam, engem szeret, nem mást. Tessék, a bizalom életet ment, és iszonyat erőssé tesz.
Éppen ezen merengtem, amikor Amy babakék szeme tört be a magánszférámba.
Úgy megijedtem a bámulásától, hogy kis híján magamra borítottam a céklás tálat.
- Mi van? – morrantam.
- Rájöttem! – újságolta.
- Ó, Amy, mondtam már, hogy nem én nyomtam varázsoltam át kék temperává az alapozódat! – mentegetőztem fáradtan. Aznap már vagy századjára.
- Ja? Jó, elhiszem. Vagyis nem, de nem erre jöttem rá!
- Hanem…? – kérdezett rá Cat, még mielőtt bokán rúghattam volna az asztal alatt.
- Hanem arra, hogy Sirius miért olyan hűvös Vivvel! – jelentette ki diadalmasan.
Erre szívesen rávágtam volna, hogy nem is hűvös velem, de egyrészt igaza volt, tényleg tartózkodó mostanában, másrészt Amy meg se várta, hogy reagáljak.
- Szóval… mi van akkor, ha Potter és Black…
- Jaj ne, miben sántikálnak már megint? – nyögte a visszatérő Lily.
Ezek szerint a könyvtár csak kamu volt.
Kamu, hogy ne kelljen Potterrel vacsoráznia.
Szegény, de átlátszó.
- Nem, nem! – Amy arca kipirult, szemei csillogtak, orra kitágult. Izgatottam felhasalt az asztalra, közelebb hajolva hozzánk, úgy súgta. – Mi van, ha Viv azért van mellőzve mostanában, mert Black és Potter… összemelegedtek?
- Úristen, Amy, ilyen hülyeség is csak neked juthat eszedbe! – vágta rá gondolkodás nélkül Lily. Gyors reakciójából tudtam, fel se fogta a szöszi előbbi mondatát, s csak reflexből válaszolt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a következő másodpercben elkerekedő szemei, meg idióta-vigyorra húzódó szája.
- Vicces – reagáltam le.
- Tök ciki lenne már, ha a pasid, akiért több mint egy éve élsz-halsz, hirtelen bejelentené, hogy ő bizony a legjobb barátját imádja!
- Fogd be, Amy – prüszkölte Lily. Aztán menthetetlenül kitört belőle a röhögés.
Cat és Remus döbbenten meredtek először az asztalon fetrengő szöszire, aztán a homlokát az asztallapba veregető prefektusra, végül egymásra.
- Remus, gyanús vagy te nekem! – lengette meg a mutatóujját Amy komolykodva, mire Lily felhorkant, és lefordult a székről. – Te tudsz valamit.
- Ez meghibbant – közölte Cat, de azért látszott, mennyire kétkedve méregeti Remust, amikor azt hitte, nem figyeli senki.
Hogy milyen hatást kelthetett a mi kis kompániánk a Griffendél ház többi tagjánál, nem tudom. Tény azonban, hogy Lilyt úgy kellett feltámogatni a toronyba, mert olyannyira rázta a fel-feltörő nevetés, hogy egyszerűen nem bírt megállni a saját lábán.
- Excalibur – mondtam ki a jelszót, mire a Kövér Dáma engedelmesen arrébb húzódott, szabaddá téve előttünk a klubhelyiség bejáratát.
Persze odabent szinte mindenki a Tekergők két szépfiújával volt elfoglalva. Persze ez egyiküket sem feszélyezte. Pottert főleg nem.
Az már inkább, hogy mikor Lily két roham közötti levegővételnél megpillantotta machósan rámosolygó udvarlóját, szó szerint szemberöhögte őt, majd szája elé kapva a kezét, felrohant a női körletbe.
Potter híres önbizalma a hét év alatt most először ingott meg úgy istenigazán.
- Mi baja? – kérdezte megsemmisülten tőlem.
- Azt hiszi, meleg vagy – vontam vállat.
Körülöttünk síri csönd támadt.
Aztán iszonyú erővel tört ki egyszerre mindenkiből a vihogás.

Remélem, Potter nem rendelkezik öngyilkos hajlammal, gondoltam, mikor irányba vettem a lépcsősort, amin alig fél perce Lily vergődött fel szinte önkívületi állapotban.
Előre sejtettem, ezen az éjszakán se sokat fogok aludni. Lily meg Amy tesz róla. Ha szerencsém van, az előbbi hajnalra ájulásba röhögi magát, viszont az utóbbi vacsinál úgy belendült a „leleplezés gyönyörteljes vázolásába”, hogy ezt bizony reggelig úgy se hagyja abba.
De nem jutottam fel a szobánkba. Mert mielőtt eltűnhettem volna a lányok hálórészlegének folyosóján, magam mögött hagyva a nagyban örömködő többieket, egy elsős kislány szaladt utánam.
- Te vagy Vivi Rice? – kérdezte elvékonyodott hangon.
- Viv – helyesbítettem automatikusan. – Igen, én.
- A bájitaltan professzor üzeni, hogy jelenj meg az irodájában. Most rögtön – aztán minden bátorságát összeszedve megkérdezte. – Meg fog büntetni téged?
- Nem hiszem.
- Jó, mert tök kedvesnek tűnik – ezzel faképnél hagyott.
Apatikus arccal végigvágtattam a nevető tömegen, elhaladtam a megrökönyödött, és velejéig lealázott csapatkapitány mellett, és lelkileg felkészültem az első közös beszélgetésünkre Aida egykori barátjával – újdonat bájitaltan professzorommal.