Hermionénak igaza volt: Mrs Weasley pont akkor készülhetett el az ebéddel, mikor a kis csapat belépett a házba. Odabent finom sült hús és sütemény illata csapta meg Harryék orrát, mire Ron gyomra egy hatalmasat kordult, amit Hermione egy lesújtó pillantással értékelt, Harry és Ginny viszont csak kuncogtak.

  - Úgy hallom, valaki éhes – dugta ki a fejét a konyhából a mosolygó Tonks. – Egyébként pár perce lett kész az ebéd.

  Remus rögtön elindult felé, hogy köszöntse kedvesét, mire a többiek tapintatosan elfordultak, és beléptek a konyhába. Mrs Weasley épp a terítéssel fáradozott, Lily pedig azonnal indult is segíteni neki, míg a többiek helyet foglaltak az asztalnál.

  Ebéd közben mindenki halkan beszélgetett a szomszédjával, és a délután is csendben telt. Estefelé, mikor mindenki a nappaliban foglalta el magát, Lily felvetett egy hirtelen támadt ötletet.

  - Tudjátok, arra gondoltam – nézett Harryre -, hogy meglátogathatnánk Petuniát.

  Ezekre a szavakra a nagy többség felvonta szemöldökét vagy eltátotta száját, míg Harrynek kiesett a kezéből a rongyosra olvasott Kviddics évszázadai, és egy furcsa hörgésszerűséget hallatott.

  - Te… el akarsz menni… Dursleyékhez? – hebegte, majd megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy jót tenne Petunia néninek a látványod. Vagy nekem az övék…

  Megjegyzésére James elmosolyodott.

  - Szeretném megköszönni Petuniának, hogy befogadott téged – ellenkezett Lily.

  - Nem lehetne levélben? – Harry reménykedve nézett anyjára. – Vagy esetleg nélkülem?

  Lily mosolyogva nézett rá.

  - De jó lenne, ha velem jönnél, mert csak te tudod, hol laknak. Mellesleg lehet, hogy el se hinné, hogy én vagyok az. Te megerősíthetnéd és elmagyarázhatnád neki a helyzetet.

  - Ha én is ott vagyok, tuti, hogy az orromra csapj az ajtót – grimaszolt Harry.

  - Kérlek… - Lily kissé félredöntött fejjel, egy félmosollyal nézett fiára.

  Harry vívódott magában egy darabig, de aztán mégis beleegyezett. Végül is még meg sem köszönte, hogy a nagynénjének és nagybátyjának, hogy náluk lakhatott – mint Lily oly’ figyelmesen rámutatott a dologra. A rémült arcukat pedig, jött rá, már megérné megnézni, mikor megpillantják őt.

  - Rendben – bólintott végül.

  Annak ellenére, hogy az idő öt óra felé járt, ők még aznap elindultak. Harry tudatta Lilyvel a címet, majd, miután a többiek sok szerencsét kívántak nekik, egy pukkanással eltűntek.

  A játszótéren bukkantak fel ismét, ott, ahol Harry egykor a hintán ülve mélyedt a gondolataiba. Azóta a játékok graffitikkel lettek telefirkálva, megrongálódtak, leszakadtak, és elszórt chipses zacskók, sörösdobozok vagy cigarettacsikkek díszítették. Harry gyanította, hogy Dudley és bandája kezének munkáját szemlélik éppen.

  - Khmm… Igen kellemes környék – ironizált Lily, ahogy végignézett a lepusztult téren.

  Harry nem szólt, inkább a Privet Drive felé mutatott, és elindultak. Ő maga is kisebb érdeklődéssel szemlélte a környéket, hiszen vagy három éve volt, hogy utoljára látta. A kis városrész szinte semmit nem változott: ugyanazok a gondosan ápolt pázsitok és virágágyások díszelegtek ugyanazok előtt az unalmas kockaházak előtt.

  A Privet Drive-ra fordulva Harry azonnal megpillantotta a négyes számú házat, mire görcsbe rándult a gyomra. Annyi kellemetlen érzés, annyi rossz emlék özönlötte el, hogy hirtelen nem is tudott velük mit kezdeni. Megpróbálta elfojtani a rossz érzéseit, és inkább azért fohászkodott, hogy Dursleyék ne legyenek otthon. Aztán eszébe jutott, hogy fél éve még magával Voldemort Nagyúrral állt szemben, szinte teljesen kiszolgáltatva, most pedig fél szembenézni két muglival, akik aligha árthatnak neki.

  Így hát vett egy nagy levegőt, és megnyomta a csengőt. Odabent azonnal felhangzott Vernon Dursley dühös kiáltása („Ki a ménkű zavar minket ilyenkor!?”), majd egy nyúlánk alak egyre nagyobbodó torzulatát lehetett felfedezni a bejárati ajtó üvege mögött. Aztán nyílt az ajtó, és feltűnt Petunia néni dühös arca, ami, miután Harryre esett, rögtön döbbent-ijedtre váltott. Pillantása tovább vándorolt Lilyre, mire a maradék szín is kifutott az arcából és tátott szájjal bámult – elvileg – halott nővérére.

  Percekig nem szólalt meg senki, majd bentről Vernon bácsi hangja hallatszott.

  - Ki az, Petunia? – A bácsi kidöcögött az előszobába, hogy megnézze, ki érkezett. – Mit akarsz, kölyök? – hördült fel, mikor meglátta Harryt. Lilyt nem vehette észre, mivel a kitárt ajtó eltakarta előle. – Nincs itt semmi keresnivalód, arról pedig ne is álmodj, hogy visszajöhetsz! Petunia, csukd be az ajtót!

  A néni azonban nem mozdult. Még mindig dermedten bámult Lilyre, aki kezdte unni helyzetet. Vernon arrébb mozdult kissé, és egy lökéssel becsapta az ajtót. Harry és Lily odakint állva hallotta még a hangjukat.

  - Petunia drágám, csak nem akartad visszafogadni azt a semmirekellő kölyköt? – Harry elfintorodott, Lily arcán pedig egy dühös hullám futott végig ennek hallatán. A néni válasza helyett azonban újra a bácsi szólalt meg.

  - Petunia! Petunia, mi van veled? Térj magadhoz!

  Lily azon nyomban erőteljesen kopogott. Hallották, ahogy a bent tartózkodó férfi egy jókorát káromkodik, de kinyitotta az ajtót. Most már ő is meglátta Lilyt, mire rögtön a torkára forrott a szó, és csak bámult. Kezei közt ott feküdt az ájult, hullasápadt Petunia néni.

  - Kérem, uram, ne játsszuk el ezt újra – forgatta meg a szemeit Lily, és belépett az előszobába. Harry követte őt.

  - Hogy… mi? – A bácsinak sikerült kipréselnie magából ezt a két szót, és Harry sejtette, hogy hamarosan többre is képes lesz.

  Lily nem foglalkozott vele, előhúzta a pálcáját. Erre viszont már Vernon bácsi is ugrott.

  - Ne merje elővenni a… azt a házamban! – harsogta dühösen. Lily megrezzent a hang hallatán, Harry viszont számított efféle kitörésre. – Nem tűröm! És ne merje… MI… Mi… HOGY MERÉSZELI?! – Lily nem törődött Vernon bácsi kiabálásával, húgára szegezte a pálcáját, és egy magában kimondott Stimulával magához térítette.

  Mikor Petunia néni megmozdította a fejét, Vernon bácsi is elhallgatott, és elengedte feleségét. A nő pislogva körülnézett; azonnal megakadt a szeme Lily és Harry kettősén.

  - Szervusz, Petunia – szólította meg Lily. A néni nyelt egyet, de nem szólalt meg.

  - Öhm… Petunia néni. – Az említett most Harryre nézett. – Jó lenne elmagyarázni a helyzetet, mivel igen, ő… a nővéred.

  Az asszony csak hápogott, majd újra megingott, mint aki megint el fog ájulni.

  - Lily…? – kérdezte végül elhalóan. Furcsán csillogott a szeme, eddig idegen, elnyomott érzelmek kavarogtak benne.

  Lily mosolyogva bólintott. Petunia erre könnyes szemekkel hirtelen magához vonta és megölelte. Kissé sután, kissé esetlenül, de mégis átölelte nővérét.

  Vernon bácsi döbbenten állt az események ilyen alakulása előtt, Harry viszont mosolyogva nézte édesanyját és nagynénjét, aki, úgy látszik, mégis képes emberi érzéseket produkálni.

  Végül mindannyian a nappaliban kötöttek ki. Harry és Lily az egyik kanapén, velük szemben pedig Vernon és Petunia Dursley. Lily elmagyarázta, mi is történt, hogyan támadtak fel Jamesszel (a többi dologról inkább nem ejtett szót). A másik kettő kissé értetlenül és hökkenten hallgatta a történteket, főleg, mivel semmilyen fogalmuk nem volt arról, hogy mi is történik a varázsvilágban.

  - És tulajdonképpen csak azért jöttem, hogy megköszönjem, amiért befogadtátok Harryt – mosolygott a fiúra. Időközben már felálltak, és elindultak az ajtó felé. – Jó volt látni téged, Petunia.

  Már majdnem kiléptek a fülledt, esti fénybe burkolózó utcára, mikor a néni hangját hallották.

  - Lily…

  Megfordultak, és Petuniával találták szemben magukat.

  - Én… szóval, köszönöm, hogy eljöttél.

  Lily mosolyogva biccentett, majd bezárta maguk után az ajtót.

~*~

Harry és Lily csendben baktatott a kihalt, sötét utcán. A fiú nem tudott magában hova tenni egy rossz érzést, ami azóta feszítette, mióta kiléptek a négyes számú házból. Azt azonban tudta, hogy előérzetének semmi köze Petunia nénihez vagy Vernon bácsihoz. Figyelmesen pásztázta a környéket, nem tudta legyűrni magában azt az érzést, hogy figyelik őket. Egy kihaltabb részen sétáltak éppen, mikor hirtelen valami árnyékot látott megmozdulni egy fa takarásában. Halkan megszólalt.

  - Anya, jobb lenne most már eltűnni innen – mondta tétován, de figyelmeztetően. Lily összeráncolta a szemöldökét, és bólintott.

  Egy lépést sem tettek még meg azonban, mikor egy piros fénycsóva tőlük nem sokkal távolabb egy fába csapódott. Harry egy szempillantás alatt előkapta a pálcáját, és egy gyors pajzsbűbájt vont maguk köré. Lily sem maradt el sokkal mögötte.

  Hamarosan tíz fekete, csuklyás köpenybe bújt alak bontakozott ki a közeli sikátorból. Mindannyian rájuk szegezték a pálcájukat, és úgy lépdeltek feléjük. Harry megmarkolta a kezében lévő varázspálcát, és közelebb araszolt Lilyhez.

  - Hoppanálj és szólj a többieknek – hadarta olyan halkan, amilyen halkan csak tudta, de anyja még megérthette. – Ketten nem bírunk el velük.

  - De akkor te egyedül maradsz!

  - Feltartom őket, csak siessetek…

  Érezte, hogy Lily habozik, de ő tovább sürgette. A nő végül belátta, hogy nincs más választásuk, hiszen Harrynek valószínűleg esze ágában sem volt megfutamodni. Így, miután a fiú egy pillanat alatt kivédett egy lefegyverző bűbájt, az Odúba hoppanált.

  Harry tudta, hogy halálfalókkal van dolga, annak ellenére, hogy az álarcukat már nem viselték. Remélte, hogy az anyja gyorsan hoz majd segítséget, ugyanis tisztában volt vele, hogy tíz erős halálfalóval képtelen elbánni. Azok egyre közeledtek, végül az egyik hátsó türelmetlenül kilőtt rá egy átkot, amit Harry könnyedén és villámgyorsan hárított. Megkönnyebbülten lélegzett fel, mikor Lily dehoppanált mellőle.

  - Crak, mondtam, hogy ne tegyetek semmit, amíg nem mondom! – harsant egy hideg, női hang a legelöl haladó csuklyástól.

  - Nocsak – vonta fel Harry gúnyosan a szemöldökét. – Csak nem Bellatrix Lestrange személyesen? Régen vártam erre a találkozásra.

  A nő hátrahajtotta a csuklyáját, és belenézett a smaragdzöld szempárba. Tekintete olyan őrületet tükrözött, amilyet Harry még soha nem látott. A nő fekete haja kócosan és ápolatlanul lógott, bőre sápadtfehéren világított a hold fényében.

  - Megfizetsz azért, amit tettél, Potter! – kiáltotta oda dühösen.

  - Ajaj, most aztán bajban vagyok – gúnyolódott Harry, de érezte, milyen hevesen ver a szíve. Tíz halálfalóval még ő sem képes elbánni, ráadásul ellenfele sem tűnt túl beszámíthatónak. Remélte, hogy most nincsenek mugli-átkozós kedvükben, mert nem akart még a jajveszékelő varázstalanokkal is foglalkozni.

  Bellatrix szeme megvillant, és meglendítette a pálcáját.

  Harry azonnal hárított és támadott is egyben, de átka hatását nem volt lehetősége megfigyelni, mert a többi halálfaló is megmozdult. Harry maga köré vont egy erős pajzsot, majd viszonttámadott. Kombinált varázslatai többször is célt értek, de olyankor mindig egy újabb és újabb átok röpült felé. A pajzsát fél perc múlva azonnal megsemmisítette egy Cruciatus, mire gyorsan lendítette a pálcáját egy újabb idézésére, miközben három különböző kombinált varázslatot indított útnak.

~*~

Lily lélekszakadva rohant az Odú felé. Berontott a házba, és kétségbeesetten szaladt a nappaliban tanyázó társasághoz.

  - Gyorsan gyertek! – fogta meg egyszerre James és Sirius kezét, miközben próbálta felhúzni őket a kanapéról. – Halálfalók! Tízen voltak!

  Erre aztán mind Remus, Ron, Hermione, Ginny, Mr Weasley és Tonks is felpattant.

  - A Privet Drive-ra! – adta ki az utasítást Remus habozás nélkül, mire mindannyian bólintottak és már indultak is ki az udvarra. Ginny, mint szakképzett gyógyító, otthon maradt Mrs Weasleyvel. Lily futás közben megpróbálta felvázolni a helyzetet.

  - Éppen jöttünk vissza, mikor megjelentek! – lihegte. – Harry nem tágított, így kénytelen voltam én eljönni! De tízen voltak…! Csak ne legyen semmi baja… - motyogta immár magának. Időközben átlépték a hoppanálásgátló teret, James pedig biztatóan megszorította Lily kezét és együtt hoppanáltak.

  Már messziről látták felvillanó csóvákat, így egyből arra vették az irányt. A környéken több bokor, fa, postaláda és villanyoszlop esett a harc áldozatául. Egy-két halálfaló eszméletlenül feküdt a fűben, de a legtöbben még talpon voltak, bár rajtuk is esett pár sérülés. Harry viszont lényegesen rosszabbul nézett ki: ruhája több helyen elszakadt, egyik lábára sántított, bal kezén pedig jól látható égési sérülés éktelenkedett. Ráadásul szemmel láthatóan egyre fáradt.

  Az érkezettek rögtön belevetették magukat a harcba, lefoglalva a halálfalókat. Mindegyiküknek jutott egy ellenfél. Harry látta, hogy Ron és Hermione is az érkezettek között vannak, mire elfogta az aggodalom. De nem engedhetett most teret neki, hiszen fontosabb dolga is volt, mint barátai miatt aggódni, nevezetesen Draco Malfoy.        

  A volt mardekáros fiú megvető fintorral az arcán állt meg előtte. Harry nem pazarolta beszélgetésre az időt, egy pöccintéssel indította is az első átkát, amit a szőke fiú csak nagy nehezen tudott kivédeni. Harry nem teketóriázott, sorban lövöldözte az egyre kétségbeesettebben védekező ellenfele felé a nagy erejű kombinált varázslatait. Volt évfolyamtársa végül több sebből vérezve összeesett egy kábítóátoktól.

  Harry egy erős hoppanálásgátló bűbájjal vette körül a fiút, majd megkötözte, és csak ezek után nézett körül. Lily Dolohovval küzdött, kisebb-nagyobb sikerekkel. Az öreg halálfaló bizonyára erős varázserővel rendelkezhetett, mivel a nőnek több helyen is elszakadt a ruhája, a nyakán pedig egy pici vágás volt látható. De ellenfele sem állt éppen a helyzet magaslatán. Dolohov fekete köpenyének az alja jól láthatóan megpörkölődött, szája sarkából pedig vékony csíkban vér folyt.

  James Lucius Malfoyjal harcolt. A szőke férfi még jóval Voldemort bukása előtt kiszabadult az Azkabanból, és tovább folytatta munkálkodását. Jamesszel most láthatóan meggyűlt a baja, de állta a sarat.

  Sirius Rodolphus Lestrange-dzsel küzdött. A férfi elszántan lövöldözte az újabb és újabb rontásokat a csuklyás felé, aki inkább főbenjáró átkokat használt.

   Remus Averyvel párbajozott. A sápadt férfi láthatóan felülkerekedett a halálfalón, aki azonban csak nem akart összeesni.

  Tonks és Hermione Nottal és Crakkal harcolt nagy összhangban. A két termetes férfit láthatóan idegesítette a lányok ügyessége, bár Rod Lestrange-hez hasonlóan ők is inkább csak főbenjáró átkokkal éltek.

  Mr Weasley az elkábított halálfalókkal foglalkozott.

  Harrynek végül Ronra esett a pillantása. A barátja Bellatrixszal harcolt, elég kis sikerekkel. Ő maga már indult is a vörös hajú fiú segítségére, mikor hirtelen iszonyatos fájdalom hasított a testébe. Felordított, majd összeesett. Pár pillanat múlva a fájdalom már meg is szűnt, de ő nem bírt felállni. A földön fekve pihegett a hirtelen jött sokk után.

  A kiáltásával egy időben a harcok is abbamaradtak, mindenki Harryre bámult, kivéve Jamest, aki azon nyomban egy erős hátráltató ártást küldött Lucius Malfoy felé, mivel ő volt az, aki egy hirtelen pillanatban a neki háttal álló Harryre szórta a Cruciatust. A szőke férfi vagy tíz métert repült hátra, mígnem egy fának ütközött, és eszméletlenül összerogyott, akár egy zsák.

  James odasietett Harryhez, miközben a harcok máris tovább folytak. Megfogta fia karját, és talpra segítette.

  - Jól vagy? – kérdezte. Harry kissé sápadtan bólintott, tekintetével Ront keresve. Meg is pillantotta barátját, aki hátrálva ugrált el Bellatrix átkai elől, a pálcája nélkül. Egy ízben, mikor nem figyelt, a nő egy méregzöld fénycsóvát küldött felé. Harry rögtön felismerte azt; dühösen megvillant a szeme, de közben már el is térítette Lestrange halálos átkát.

  - Ezt meg ne merd még egyszer tenni, Lestrange! – csattant dühös-hidegen a hangja. A nő ránézett, majd elvigyorodott.

  - Pedig, Potter, igazán jót játszhatnánk. – Felemelte Ron varázspálcáját. – Simán legyőztem a kis barátodat, látod? Azt tehetnék vele, amit csak akarok.

  - Ne merészeld! – sziszegte Harry fenyegetően.         

  Időközben Lilynek James segítségével sikerült elkábítani, majd megkötözni Dolohovot, és Tonks és Hermione kettőse is felülkerekedett ellenfeleiken. Már csak Rodolphus és Avery volt talpon, akik láthatóan nem igazán foglalkoztak azzal, mi történik körülöttük.

  Lily, James, Mr Weasley, Tonks és Hermione azonban feszülten figyelték a jelenetet: Bellatrix, egyik kezében Ron pálcájával, a fiút tartotta sakkban, míg a sajátját Harryre szegezte. A fekete hajú fiú gyűlölködve nézett a nőre, varázspálcáját készenlétben tartva, aminek végén pici szikrák ugráltak, mutatva Harry ingerültségét.

  - Mellesleg tetszettek a dementorok, Potter? – mosolyodott el gúnyosan. – Még a Sötét Nagyúr akarta rátok szabadítani. Tovább fejlesztette őket, és csak az alkalmas pillanatra várt. De mivel az számára nem jöhetett el, most rajtam volt sor.

  - Gondoltam, hogy te voltál – húzta el a száját Harry.

  - Megjegyzem, örültem volna, ha már akkor eltehetlek titeket láb alól – Bellatrix szeme csalódottan csillant meg. -, de így is jó. Először a barátaidat és – jól látom? – a szüleidet ölöm meg. Óh, és az én jó Siriusom is itt van. – Csodálkozva nézett körül, majd megcsóválta a fejét. – Mik meg nem történnek… - Újra Harryre nézett, de fél szemmel mindig Ronra figyelt, aki rémülten állt nem sokkal mellette. - Azt akarom, hogy szenvedj, Potter – jelentette ki hidegen. – Szenvedd el mindazt, amit a Sötét Nagyúrnak okoztál.

  - Nem látod, hogy te is ugyanazt a hibát követed el, mint amit Voldemort? – vetette oda Harry gúnyosan sajnálkozva. – Ő is állandóan meg akart törni, gyötörni akart. Pedig egyetlen Avada, és minden gondja megoldódott volna.

  A többiek felszisszentek.

  - Harry… - suttogta Hermione figyelmeztetően, a fiú azonban nem törődött vele.

  - Nos, ha csak ennyi a gondod, ezen hamar segíthetünk – emelte fel a pálcáját Bellatrix. – De előbb játsszunk egy kicsit.

  A nő gúnyosan elmosolyodott, és Ronra szegezett pálcáját meglegyintette. A vörös hajú fiú felordított a Cruciatus-átoktól, majd összeesve vonaglani kezdett.

  Hermione, Lily és Tonks felsikoltott, mire a másik két küzdő fél is abbahagyta a csatát. Ahogy látszott, mind Remus, mind Sirius győztesen került ki, a halálfalók ugyanis ugyanúgy megkötözve hevertek a földön, mint a többiek.

  Harryt iszonyú düh kerítette hatalmába, és egy szempillantás alatt megtörte a Ront kínzó átkot, csak hogy Lestrange „élvezhesse” azt. A nő ugyanúgy kínlódott az átok hatásától, mint ezelőtt Ron.

  Harry a dühtől elvakultan szegezte rá a pálcát, és tartotta fenn a varázslatot. Nem érzékelte a külvilágot, egyre csak az zakatolt a fejében, hogy ez a gyűlölt nő minél jobban bűnhődjön meg azért, amit tett. Nem csak Ronnal, hanem Neville miatt is, Siriusért, és még azért a sok gyötrelemért, amit a kutatásuk során okozott nekik. Egyedül Lestrange sikoltását hallotta, arról fogalma sem volt, hogy a barátai, szülei próbálják őt leállítani.

  Végül, mikor lecsillapodott, és megszüntetve az átkot leengedte a kezét, majd körülnézett, csupán megrökönyödött, riadt és dühös arcokat látott. Lenézett Bellatrixra, és ő maga is megdöbbent. A nő a hátán feküdt, hullasápadt arcában csupán két, éjfekete szeme világított üresen, a semmibe meredve. Most jött csak rá, mit tett.

  Egyrészt azért kínozta meg Bellatrix Lestrange-t, mert Neville szüleit, a Longbottom házaspárt addig kínozta, amíg ép elméjük menthetetlenül meg nem károsult. És ő most pont ugyanezt tette a nővel. Hiszen az lélegzett, látszott, ahogy a mellkasa lassan – nagyon lassan – emelkedik és süllyed. Habár lehet, hogy a nőnek amúgy sem volt már teljesen ép az elméje, de ő tette ilyen ronccsá. Ő, Harry Potter, aki viszolygott mindenfajta kínzástól (hiszen épp elégszer kellett elszenvednie), aki Voldemorton kívül még egyetlen embert sem volt képes megölni (már ha Voldemortot embernek nevezhetjük), mindig másokra hagyta a feladatot, most hosszú perceken keresztül tartott egy embert a Cruciatus-átok béklyójában.

  Szörnyű keserűség lett rajta úrrá, nem mert barátaira, legfőképpen szüleire nézni. Undorodott magától. Térdre esett a nő mellett, és lehajtotta a fejét. Nem foglalkozott azzal a fájdalommal, ami a sérült lábát kínozta a földdel való kellemetlen találkozás eredményeként.

  Csend telepedett a környékre, csupán a langyos szellő és a távoli autók halk hangjait lehetett hallani. Valaki Harry mögé lépett, és gyengéden megszorította a vállát. Ő nem nézett fel, egyre csak a lustán lengedező fűszálakra meredt.

  - Harry – hallotta az apja halk hangját -, gyere, el kell mennünk innen, a Minisztérium emberei hamarosan megérkeznek. Remus és Arthur itt maradnak, hogy elsimítsák az ügyet, de jobb lenne, ha minket nem találnának itt.

  James mintegy sürgetően újra megszorította a vállát, mire Harry lassan feltápászkodott. Nem nézett senkire, nem akart belepillantani barátai csalódott vagy éppen dühös arcába – leszegett fejjel, zsebre dugott kézzel követte apját, majd hoppanált vissza az Odú melletti kis területre. Azután magányosan, a többieket megelőzve baktatott fel a házhoz.