2.- Mit rejt…? Másnap délelőtt, ahogy beléptem az ajtón, húgom máris nekem esett. - Máskor ne merj itthon hagyni egyedül!- visította.- Pláne ha ilyen oltári vihar van! - Anyuék?- kérdeztem elsétálva mellette. - Még nem jöttek haza.- mondatára végigfutott a hátamon a hideg, a szívemet pedig a jeges félelem szorongatta aszott markában.- És ha valami bajom lett volna? Te vagy az idősebb, rajtad verték volna le!- folytatta a sipákolást. - Abbahagytad? És ne vágd a fejemhez a koromat! Akkor nem zavar a magad tizennégy éve, mikor minden nap más pasival enyelegsz?- támadtam rá. - Ez nem is igaz!- fordult el könnybe lábadt szemekkel. - Na ja. Csak akkora hazugság, mintha azt mondanánk, mi vagyunk a legjobb tesók a földön… - Akár lehetnénk is… - Akár.- sóhajtottam.- Anyuék mikor jönnek? - Elvileg már itt kellene lenniük.- felelte vállvonogatva.- Szerinted rózsaszín, vagy piros? - Mi?- kérdeztem vissza, egyre csak az ajtó felé pislogva.- Nem érdekel, milyen bugyit veszel fel estére. Nem én fogom megnézni… - Te tiszta hülye vagy!- vágta be a durcát.- Ennyi erővel le is kurvázhatnál!- ordította, végül felrohant a szobájába. - Nem hugi, az már az utcalányokra nézve lenne sértő…- morogtam félhangosan. Bevágódtam a tévé elé. Mégsem tudtam figyelni a kedvenc mesémre. A gondolat, hogy anyuéknak esetleg bajuk esett, undok kis élősködőként fúrta be magát az agyamba, és a szívembe egyaránt. Hamar kikapcsoltam a világító dobozt, és a fotelban összehúzva magam hallgattam a ház neszeit. Csöpögött a konyhai csap, roppant a tévé. És recsegtek a padlódeszkák Petúnia talpa alatt. Minden ajtó-nyikorgásra felkaptam a fejem, de mint utóbb mindig kiderült, csak az idióta kölök nyitogatta, és csapkodta be az ajtókat… unaloműzés céljából. Könyörgöm, hol itt az ép ész?! Azt hiszem elaludtam. A telefon csörgése ugrasztott fel. - Tessék?- dörmögtem fásultan a kagylóba. - Lily, te vagy?- hallottam Margaret vidám hangját. - Igen. Baj van? - Itt nincs.- nyugtatott.- És ott? A szüleid hazaértek? - Még nem. Petúnia szerint már rég itthon kéne lenniük.- motyogtam az ajtó felé bámulva.- Kezdek félni, hogy…- suttogtam. - Ne aggódj! Nem lesz semmi!- biztatott. - Ha te mondod!- vontam vállat.- Köszi, hogy hívtál. - Semmiség! Csak nyugi! Szia!- majd bontotta a vonalat. Felmásztam a lépcsőn. Tekintettel arra, hogy másfél hét volt még suliig, és nem akadt jobb dolgom, elkezdtem bepakolni a ládába. Hirtelen eszembe jutott Potter év végi ajándéka: egy csokor meztelen csiga, levedlett siklóbőrrel összekötve. Merő kedvességből. A csokor mellé kapart pár szót: „A világ legjobb kétballábas tekergőlányának! Vagy barátjának és hajtójának!” Annak idején csak a ládámba hajítottam az ajándékot, majd hörögve-röhögve, kiabálva végig kergettem Pottert a vonaton. James Potter talán a második legjobb barátom a világon. Kizárólag Ella után, persze. És ha már Ella. - Akarsz szépet látni hugi?- kiáltottam. Már épp rohantam volna a felismerhetetlenségig összeaszalódott valamivel Petúniát riogatni, mikor hatalmas szívdobbanást okozva megszólalt az ajtócsengő. Botladozva futottam a lépcsőhöz, ugráltam lefelé a fokokon. Sikerült esés nélkül. Kezemben még mindig a valamit lóbáltam. Kitártam az ajtót, és… - Szia! Minden oké?- kérdezte Ella. A legkisebb mértékű csalódás feldolgozása után beinvitáltam Báránykát. - Féltem anyáékat. De ettől függetlenül minden!- vigyorogtam. - Olyan meggyőzően vicsorogsz, hogy a végén még hiszek neked!- forgatta a szemeit. - Ha eszedbe jut a vonatút hazafelé, neked is fülig szalad a szád!- böktem rá a „csokorral”. - Az mi a kezedben?- kérdezte fintorogva. - James ajándéka. Be akartam cuccolni a ládámba, de eszembe jutott ez a valami, meg hogy előbb inkább ki kellene mosni azt a ládát. Ja, és Petúniát akartam végig kergetni a házon… ezzel.- tartottam fel a csokrot. - Segítsek?- kérdezte. - Ládát mosni, húgot idegesíteni, vagy elterelni a gondolataimat?- kérdeztem vissza összehúzott szemmel. - Hmm… csábító ajánlatok. Lássuk csak… mindhármat kérném! - Köszi.- mosolyogtam rá. - Na hol az a láda? - Áááá!- üdvözölte pár perccel később húgom Ellát.- Meghaltam, és Pokolra kerültem?- kérdezte fintorogva. - Nézőpont kérdése.- töprengett Ella is. - Fantasztikus érzés, hogy ti mindig ennyire megértitek egymást!- sóhajtottam.- Hugi, idő van! - Mihez is? - A megszűnéshez. - Menj a francba!- jajdult húgom, és eltűnt. Vagyis csak berongyolt a szobájába. A láda még a szoba közepén terpeszkedett kényelmesen. Fölé hajolva egészen érdekes szagokat ontott magából. Valami rohadt szag- ez valószínűleg az utolsó nap begyűrt vizes köpenyem volt. Aztán a csiga-csokor után is elég fura illat maradt, meg egy kis nyálka is. Az utolsó napokban ki nem mosott zoknik illata; egy lopott növény sorvadt maradványa, és valami narancssárga ragacsos trutyi mellette, na annak volt záptojásszaga! - Nem kéne mindent elraknod!- szólt Bárányka befogott orral, és könnyes szemekkel. - Meglehet.- bólintottam.- Mázli, hogy nemsokára meglesznek az új könyvek. - Tényleg, Evans! Könyvek nélkül mit akartál bepakolni? - Na ez rejtély marad, mert efféle probléma fel sem merült bennem! Mármint hogy nincsenek meg a könyvek, és egyebek. - Elhiszem! Rejtegetsz még valamit? Vagy ki lehetne mosni végre?! Megfulladok!- nyögte. - Menj az ablakhoz.- vigyorogtam.- Én meg átnézem az oldalzsebeket. - Oké! Más érdekességet nem találtam, csak egy szárított polipkart, egy levágott patkányfarkat, és még más bájital hozzávalót. És még… Siklófej, a láda aljába ragasztva. Tátott szájjal, komikusan lógó nyelvvel. Halkan felsikkantva hanyatt estem gugolásból. - Mi az?- kapta fel a fejét Bárányka. - Semmi különös. Emlékeztess, hogy Ágast meg akarom ölni! - Ezt már mondtad párszor… csak a megvalósításig nem jutsz el sose! - Oké, akkor majd felírom.- öltöttem rá a nyelvem.- Egyébként kész vagyok! - Örülök, de önérdekből sem kérdezem meg, mikre leltél még! - Ahogy óhajtod! Pedig tömény ingerkeltés…- vigyorogtam. - Tuti hányingerkeltés! Felkaptuk a bűzölgő ládát, és a fürdőbe cipeltük. Beállítottuk a zuhany alá, és csak folyattuk rá a vizet. Aztán mikor kellően átázott, fogtunk egy-egy rongyot, a húgom ragacsosan édes illatú tusfürdőjét, és kisikáltuk a belsejét. Tetőtől talpig habban állunk egymással szemben. - Biztos vagy benne, hogy ezt így kell?- kérdezi Ella kétkedő hangon. - Csak a halál biztos, de az nagyon! A kérdésre válaszolva: nem hiszem.- fintorgok a ládára.- De valahogy csak meg lehet szárítani! Odakint csupán negyven fok van, hétágra süt a nap… - Most magadat próbálod meggyőzni? - Ilyen átlátszó volt? Egy lendülettel kerül elő a hajszárító. Gyorsan elcsórikálom húgom hiper-szuperszónikus masináját is, hogy kétfelől is tudjuk szárítgatni szegény utazóládámat. Megingathatatlanul biztos vagyok benne: anyám elevenen megnyúz, ha meglátja mit műveltünk. Na igen: HA meglátja… - Ez nem lesz jó!- kapcsolja le a ketyerét Ella. - Nem hallom!- kiabálom a kezemben tartott zúgó hajszárítóra bökve. - EZ ÍGY SOSEM FOG MEGSZÁRADNI!- hallom Bárányka ordítását, miközben kikapcsolom a zajforrást. - Úgy is megértem, ha nem ordítod le a fejem!- vigyorgok, mire hozzám vágja a rongyát. - Naaa! Ezt most… - HOL A HAJSZÁRÍTÓM?!- bődül húgom. - Ajaj… ITT VAN!- üvöltöm vissza. - Megöllek! Esküszöm! És ezzel helyet bérelek magamnak a Paradicsomba. Egy ilyen tökéletlen, féleszű, neveletlen, csóringer barom… kitüntetés járna a gyilkosodnak!- hadarja Petúnia egy szuszra, dühtől kidülledt szemekkel. - FEJEZD BE!- kiált rá hirtelen Ella. Hangja vészjósló, szeme szikrákat szór.- Eszedbe sem jut, hogy a tulajdon nővéredről beszélsz?! Undorító vagy, Evans! - Én?- szólok közbe felháborodott hangon. - Nem te lökött! A másik! - Semmi közöd nincs hozzá, kivel hogy beszélek!- köpi a szavakat húgom.- Lily még a ti idióta világotokban is az aljanép közé tartozik! Miért kellene tisztelnem?! Mi jót tesz értem, velem?! Utálom, egy szánalmas…- nem tudja befejezni a mondatot. Ella hirtelen veti rá magát. Földhöz szorítja a libánakvalót, és dühösen az arcába sziszeg. - A nővéred a legjobb ember ezen a földön! Sem neked, sem pedig másnak nincs joga megbélyegezni a származása, vagy a képességei miatt! - Hagyd csak, Bárányka!- szólok rá barátnőmre.- Nem éri meg. - Ha csak fele ennyire lennél féltékeny…- morogja Ella Petúniának. - Mire kéne féltékenynek lennem?!- csattan húgom.- Talán arra a „csiribúra”? Ne röhögtess! Vagy a külsejére?! - Elképzelni nem tudod, mire lenne képes egyetlen „csiribúval”! Lily ezerszer szebb, mint te! Ezért jársz el minden nap mással. De tulajdonképpen a nővéred belső értékeire gondoltam. Sosem érsz a nyomába!- ezzel feláll, és kirohan. Nem csak a fürdőből, de a házból is. Petúniával némán állunk egymással szemben. Sokáig egy szó sem esik. Aztán húgom hüppögése hangzik fel. - Megvédhettél volna!- támad mogorván. Percekig nem tudom, mit mondjak. Nem azért, mert valami csattanósat akarok válaszolni, hanem mert zsong a fejem, és a szívem is. Ebben a pillanatban gyűlölöm Petúniát. És azonnal elkap a lelkiismeret-furdalás, hiszen a testvérem! Nem utálhatom, csak mert ő is utál engem. Vagy mégis? De attól még, hogy szívem szerint belefojtanám egy kanál vízbe, még a húgom marad, és azt hiszem, vigyázni kéne rá. Másrészről Ellának is igaza van. És hálás vagyok, amiért megvédett! - Miért?- dünnyögöm. - He? - Miért várod el tőlem, hogy megvédjelek? Milyen jogon akarsz te tőlem bármit is? Csak akkor vagyok jó, ha meg kell védeni, vagy akarsz valamit? Elvárod tőlem, hogy megvédjelek azzal az emberrel szemben, akit sokkal inkább testvérként tartok számon, mint téged? Testvérnek lenni nem adok-kapok játék! Sőt, a te esetedben csak „kapok”, illetve „kérek” és „akarok” van jelen. Erre semmi szükség… Ráadásul olyanért hibáztatsz, amiről még csak nem is tehetek! Nem volt választásom, hogy mágiával, vagy anélkül akarok-e élni… - De igen!- szakít félbe.- Választhattál volna, mikor megkaptad a levelet a hülyeképzőből! - A Roxfort nem hülyeképző! De igazad van, választottam. És úgy látszik helyesen döntöttem. - Kinek jó a döntésed? Azelőtt minden jó volt… - Ugyan!- legyintek.- Azelőtt annyi volt a különbség, hogy nem csak nyáron gyilkolásztuk egymást! Egyáltalán nem bánom, hogy nem téged választottalak annak idején! Eszembe se jutott, és tudod mit? Örülök, hogy egyelőre csak két hónapokat pazarlok rád az életemből!- és kiviharzok a helységből. Hiába ragaszkodom a csengőhöz, percekig senki sem nyit ajtót. De végül mégis… - Szia Lily!- köszönt Ella édesapja. - Szia! Ella hazajött? - Ismered a járást…- tárja ki előttem az ajtót. - Köszönöm! Nem kell sokáig kavarognom a házban. Hamar eljutok Bárányka szobájához. Halkan bekopogok, de semmi. Mély levegőt veszek, és benyitok. Sehol egy árva lélek… Kihátrálok a szobából, és lemegyek a nappaliba. Nem sokkal később betoppan Margaret is. - Jé! Halihó!- mosolyog. - Szia! - Baj van? Ellát várod? - Inkább az utóbbi. Nem volt a szobájában, úgyhogy lejöttem. - Jól tetted, mindjárt lejön, addig nyugodtan menj vissza!- kacsint rám az asszony. - Okés… Visszamászok a lépcsőn. Pont akkor hátrál ki a vendégszobából Báránykám, midőn felérek. - Szia…- kezdeném. - Lily… de haza kell mennünk…- hallom az ismerős hangot. - Maradj nyugton, kérlek szépen!- könyörög Ella valakinek. - De a lányok egyedül… megölik egymást… - Nem fog… - Ella!- dörrenek, mire barátnőm ugrik egyet ijedtében. - Lily! - Így hívnak, igen.- bólintok.- Kit rejtegetsz? - Senkit, nyugi!- hadarja. - Biztos?- kérdezem összehúzott szemekkel. - Csak a halál biztos!- emlékeztet. - Igaz… - Mit keresel itt?- vált témát Bárányka. - Tulajdonképpen téged… - Mit csináltam megint?- kérdezi ijedten. - Semmit.- vigyorgok rá.- Csak meg akartam köszönni… - Mit? - Amiket mondtál Petúniának… - Mikor? Jaaa… az semmi… felejtsük el. - De azért köszönöm! - Mit is?- mosolyog. Résnyire nyílik az ajtó a háta mögött. Ella rémülten kap a kilincs után. - Ki van bent? - Senki… - Na persze…- horkantom. E percben megjelenik Margaret is. A kezében tartott tálcán milliónyi bájitalos fiola. - Kinek van szüksége ennyi gyógyszerre?- kérdezem. - Honnan tudod, hogy gyógy…?- kérdezné az asszony, de lánya közbevág: - Bájitaltan zseni! - Aha… - Lássuk csak… van itt némi altató, csontforrasztó, sebforrasztó, valami kotyvasz a belső szervek rendbe hozásához… fertőtlenítő, vatta, és gézlap. Ejha!- füttyentek hosszan.- Valakiket rendesen helyben hagytak! - Honnan tudod, hogy nem egy embert? - Mindenből dupla adagot hoztál!- bökök a tálcára. - Tényleg! - Segíthetek? - Nem köszi! - Akkor csak áruld el, kik vannak bent, kérlek!- meresztek őzike szemeket (James tanította!). - Na jó, de ígérd meg, hogy nem fogsz őrjöngeni, meg semmit se!- kér csendesen Margaret. - Oké. Kinyitották az ajtót, és… - Anya!- motyogom, és sikeresen a küszöbre fagyok. Mindenféle érzelem kitörést mellőzve. Ahogy ígértem. Pedig a látvány… Apa szeme alatt hatalmas monokli vigyorog. Fél arcát a törött orrából szivárgó vér takarja. Ajka feldagadt. Kissé nehézkesen veszi a levegőt, sőt… mintha hörögne is. Mellkasa keresztben bekötve. Gondolom a bordái. - A bordái miatt kell a csontforrasztó?- kérdezem halkan. - Többek között igen.- bólint Margaret. Anyára kúszik a pillantásom. Halántékán jókora horzsolás éktelenkedik. Szép arcán, mellkasán és még valahol hosszú, és mély vágott seb figyel. Szája felrepedt, az ő orra is betört. Gyönyörű vörösesbarna haját megtépázták… felkarja különös szögben áll. Hogy is tanította Madame Pomfrey? „Nyugalom. Mély levegő. Érzelmek elfojtása.” Hát persze, ez többnyire be is szokott jönni, mikor neki segítek. A különbség: akkor sosem a szüleim hevernek a betegágyon! Egy próbát azért megér… - Mióta vannak itt?- kérdezem a két ágy közé telepedve. - Apa hozta őket haza délelőtt…- feleli Ella. - Segítek… - Nem kevered össz… - Ne aggódj!- nyugtatja Bárányka.- A fél iskolaidőt a Gyengélkedőn tölti, és segít a javasasszonynak. De már nem hallom mit beszélnek. Az éjjelin heverő kis lavórba mártogatom az egyik rongyot, és finoman törölgetni kezdem apa arcát. Elkérem az egyik fiola csontforrasztót. Apa fintorog, már amennyire tud, de azért lenyeli a löttyöt. Majd az altatót is megitatom vele. Ezután Margaret eltünteti a monoklit, Ella pedig jeget hoz apa ajkára, és orrára. Anya mellé ülök. Hiába mosolygok rá, tekintete bűnbánó. - Ne haragudj…- motyogja alig érthetően. Leküzdve a feltörő zokogást, némán rázom a fejem. Az ő arcát is lemosom. Kitisztítom a sebet a homlokán, arcán, mellkasán, és combján is. Utolsó cseppig kiissza a sebforrasztót. Tudja, mi következik… szemében rettegés ül. - Mocskosul fog fájni.- figyelmeztetem, ő pedig bólint.- Ígérd meg, hogy kibírod!- pislogok rá könnyes szemmel, mire újfent bólint.- Utána meg kell innod azt a csontforrasztót, és aztán ígérem, rögtön megkapod az altatót! - Ne aggódj! Nem halok bele!- mosolyogna, mire felreped a száján lévő seb. - Ajánlom is! Ella lefogja a anyut, hogy nem kapálózzon. Én fogom a karját, Margaret pedig rántja. Majdnem sikerül elsőre, anya ordít fájdalmában, és szinte zokog. De hiába, inkább elfordítom a fejem. Margaret ránt még egyet anya karján, és az végre a helyére kerül. Gyorsan a szájához emelem a forrasztó levet, majd rögtön az altatót. Így már anya is mély, álomtalan alvásba zuhan. - Jól vagy?- kérdezi Margaret. - Mindjárt hányok…- hangom elcsuklik. Az asszony magához ölelne, de kitépem magam karjai közül, és rohanok a mosdóba… Kiöblítem a számat. Bárányka meg sem várja, hogy kinyissam az ajtót, berobban, és a nyakamba ugrik. - Ne haragudj!- motyogja. - Dehogy! Inkább köszönöm. Ha hazahoztátok volna őket, Petúnia olyan sírógörcsöt kapott volna, hogy még jövő nyáron is szidnák az árvízkárosultak! És én se tudtam volna mit csinálni! Ella nem válaszol. Talán így a jó…