Eseménytelen, nyugodt hetek következtek. Az idő egyre emberbarátibbá vált, a nép közérzete ebből adódóan napról-napra emelkedett, s az utcákat lassan újra ellepték a szerelmes párocskák, a kóbor állatok és a hot-dog árusok. Egyszóval: béke volt.
Tökéletes környezet ez egy terhes nő tombolásához.
Hermione Granger-Weasley monogám állapotában okos, megfontolt, olvasott, jó kedélyű fiatal nő képét mutatta a világ felé. Legtöbbször át is érezte ezt a szerepet, néha napján képes volt teljesen azonosulni vele.
Viszont attól a pillanattól, hogy két kis csík tudatosította benne léte áldottságát, végleg maga mögött hagyta egykori mivoltát. Felvett helyette egy újat.
Hárpiával keresztezett sakált játszott, némi sorozatgyilkos és embergyűlölő beütéssel - előreláthatólag nem egészen kilenc hónapig.
Ron Weasley ezt észlelve – s kellőképp megszenvedve – szintén személyiséget váltott: öngyilkos merénylővé avanzsálta önmagát, előreláthatólag szánalmasnak ítélt élete siralmasan közelgő, csúfos végéig.

Emily elmerülten mosogatott a konyhában. Keze könyékig merült a habos, forró lébe, ujjai vakon tapogatóztak a kések, villák után. Minden erejével azon volt, hogy elűzze azokat az átkozott gondolatokat a fejéből, de nem sikerült neki: valahányszor elmerengett egy kicsit, máris érezte, ahogy Harry hozzádől hátulról, és ő is belemerül a mosogatóvízbe, hogy kikutassa a kezeit, és összekulcsolja a sajátjával.
Feszt ezen járt az agya, képtelen volt tenni ellene! Nyakán van a vizsgaidőszak, millió dolga lenne, ráadásul ott az az idegen gyerek is a lakásán, akiből hetek óta képtelen akár egy szót is kihúzni, erre min töpreng?!
A főnöke kezein!
- Meghibbantam.
Megpróbálta gondolatait a nála lakó kislányra irányítani, s ez ideig-óráig bejött neki, ugyanis ő legalább akkora fejtörést okozott neki az utóbbi időben, mint mostanában a vizsgáira való felkészülés, és… hát, Harry.
Mióta felszedte őt az utcán, és Tessre bízta a felügyeletét, egy árva szót sem volt képes kihúzni belőle. Még a nevét sem. Az a kislány volt a legzárkózottabb gyerek, akit Emily valaha látott. Ettől függetlenül nem hitte, hogy verték, vagy máshogyan ártottak neki azelőtt. Egyrészt semmiféle sebesülést nem talált rajta, mikor először fürdette meg, másrészt nem ijedezett az érintésektől, hangos zajoktól. Még az sem rémítette meg, amikor reggel olyan erővel küldte el Tesst melegebb éghajlatra, hogy az utcasarkon kéregető koldus is szemrehányást tett neki a hangoskodásért, amikor tíz perccel később elsietett mellette, a Potter ház felé tartva.
Na igen: Tess. Emily sosem tartotta barátnőjét a legépeszűbb emberi lénynek a világon, de ez az állandó paranoiája az őrületbe kergette.
Méghogy ő fülig szerelmes a főnökébe! Hahh! Mégis hogy képzeli…? Dehogy szerelmes ő Harrybe! Az viszont kellemetlen, hogy Tessről lerí, mennyire tisztában van azzal, hogy ő és Harry egyszer már… szóval…
Ó, ne! Már megint Harryre gondol! Már megint többen tapicskolnak a mosogatóban a kelleténél!

Ha volt valaki, aki legalább annyira össze volt zavarodva, mint Ava dadája, az épp a gyerek apja volt. Igaz, Harry legalább már túljutott állapota elfogadásán: ő szerelmes volt Emilybe, és Hermionénak hála, nem is tagadta maga előtt többé. Áldotta az eszét, hogy még azelőtt kitálalt a nőnek, hogy Mione rájött volna, mire fel émelyeg reggelenként.
Most azonban, hogy barátnője teljes mértékben korlátozódott önmagára, kénytelen volt magában megoldani a saját problémáit. Nevezetesen: hogyan mondja el Emilynek, hogy szereti? Mert valahogy el kell mondania neki, nincs mese. Hogy miért? Mert egyre inkább érezte, hogy kevés az a pár csók, amiket olyankor lop a lánytól, amikor Ava beszalad a szobájába, vagy épp kezet mos a vacsorához.
Többet akart. Nevezetesen magának az egész lányt, újra, a kanapén, vagy akárhol.
Nem is értette, miért problémázik ezen annyit. Ava imádja Emilyt, ő szintén, és ki tudja? Talán még a lány is ugyanígy érez irántuk. Akkor mi a gond? Csak egy szavába kerülne, hogy együtt legyenek… csak egyetlen szót kellene kinyögnie… de hogyan?

Bellatrix Lestrange nem volt hülye nő. Mi több, kifejezetten okosnak hitte magát. Ellenben a tökéletesen mugli környezet hevesen birizgálta amúgy sem sziklaszilárd idegrendszerét. Ez azt eredményezte, hogy egyre nagyobb kedvet érzett arra, hogy előrántsa a pálcáját, és egy kicsit megtizedelje a körülötte folyó tömeget.
Piactér - így nevezték ezek a szánalmas muglik azt a leginkább zsúfolt vágóhídhoz hasonlatos teret, melynek a közepén állt egymaga. Állt, és az emberek arcát fürkészte. Persze ő is tudta, hogy vajmi kevés esélye van arra, hogy egyszer csak megpillantja Piton fiatal – lány – mását, de támpont híján nem tehetett mást, minthogy terv nélkül keresi a lányát.
A lányom… de ocsmány egy szó! Undorodva elhúzta a száját. Nehezére esett így gondolnia a gyerekre, aki kiköpött mása volt Pitonnak. És hát szó mi szó, sosem tengett benne túl az anyai ösztön felemelő érzése – talán képessége sem volt rá, hogy anyaként szeressen valakit, akár szerelmes az apába, akár nem.
Nem mintha valaha is zavarta volna eme „képesség” hiánya.

- Hermione megőrült. – Ezzel a mondattal viharzott be Ron az irodába, ahol Harry már órák óta meredt maga elé, úgy téve, mintha valami kifejezetten izgalmas ügy dossziéját olvasgatná. – És ha így folytatja, mire megszül, én is meg fogok! Az még csak hagyján, hogy olyan dolgokat eszik össze, amitől az én gyomron felfordul, de…
- Egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ… - morogta Harry maga elé épp elég hangosan.
- Ne szórakozz, Harry, ez most komoly! Hermione jelenleg veszélyes az egész családra!
- Én úgy tudom, Molly egyenesen a legnyugodtabb kismamának tartja őt az összes Weasley közül. – Persze Ginny után. De ezt egyik férfi sem tette hozzá, hiszen ez kimondatlanul is a mondathoz kapcsolódott.
- Hát anyához képest tényleg nem olyan vészes a helyzet. Ő például gyakorlatilag újjáépítette az Odút, amikor Fredékkel volt terhes. Apa azt mesélte, hogy kilenc hónapon át minden áldott reggel kiállt a postaláda mellé, és varázsolt egy új emeletet a házra. Aztán ezt estére vagy lerombolta, vagy megtartotta.
- Ha Molly akkor nem olyan kritikus, te szívathattad volna Malfoyt azzal, hogy egy patkánylyukban él.
- Á, ez még semmi ahhoz képest, amit akkor művelt, amikor engem várt.
- Akkoriban főzött, nem?
- De. Főzött. Reggel hattól, este tízig. Abban az évben kétlem, hogy ismerték Angliában az éhezés fogalmát. Végtére is, mindenki nálunk evett.
Harrynek eszébe ötlött, hogy Ron jó étvágya akár innen is eredhet, amikor hirtelen kicsapódott az ajtó, és Hermione viharzott be rajta, teljes pocakos pompájában.
- Ron, azt hiszem, elvetéltem.
Ron erre elsápadt, és feledve eddigi dühét, feleségéhez ugrott, mintha az elájulni készülne. Pedig ő csak állt, kifejezéstelen - de Harry szerint inkább könyörtelen - arccal, mintha csupán az időjárást közölte volna. Nem először játszódott le ez a jelenet a kis irodában, bár kétségtelen, hogy azon a héten még csak most először csörtetett be Hermione, hogy leigázza a csoport épp jelenlévő tagjainak nehezen felépített, újabban kicsit instabil lelki békéjét.
Legutóbb Hermione ama gyászos hírrel állított be egy rögtönzött gyűlés kellős közepén, hogy megcsalta Ront. A postásfiúval. Erre Ron – balga mód – nem dühkitöréssel vagy sírógörccsel reagált, ahogy Hermione tragikumra vágyó lelke kívánta volna, hanem csupán egy hetyke mondattal: - Így, édes?
Ennyi kellett csupán ahhoz, hogy felesége két éjszakára a nappali kanapéjára száműzze.
- Kövérnek tartasz, drága férjem?! Takarodj a közelemből!
Ezúttal tehát a vetélés következett, mint megmásíthatatlan, ijesztő tény, mely valójában csak figyelem-felhívási célt szolgált. Méghozzá milyen jól! Ron ugrott, ijedezett, kapkodott, három mondatba kezdett bele egyszerre, Hermione pedig végre megnyugodhatott – elérte a célját.

- Nem Tess, nem lesz semmi baja otthon. Hidd már el végre!
- Egyedül hagytad, Em kedves.
- Nem először. És eddig egyszer sem csinált semmi galibát. Amíg van papír meg színes előtte, nem foglalkozik azzal, hogy felgyújtsa a lakást. Viszont az zavar, hogy senki nem kereste még őt. Téged sem hívtak még?
- Hát nem. Úgy látszik, a plakátötlet mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Menjek át este?
- Nem fontos, majd inkább holnap.

Bellatrix gonosz mosolyra húzta a száját. Hát mégis a véletlen a legjobb forgatókönyvíró, nem az élet. Most aztán pontot tehet a mondat végére. Pitont egy életre tönkreteszi, s ezzel maga is túlléphet zűrzavaros élete egyetlen gócpontján.
Csak be kell lopóznia abba a mocskos, emeletes építménybe, melynek egyik elfüggönyözött ablakában az imént kiszúrta „imádott” egyszülöttjét, Anabellt.
No, de mi sem egyszerűbb. Ímhol érkezik is egy lakó. Csupán egy aprócska kiábrándító bűbáj… így ni, és már mehet is.
Be kell jutnia Anabell lakásába. Mi sem egyszerűbb? Csak követi az alacsony nőt. Ő is épp oda tart. Remek, már úgyis kopófélben volt a pálcája; jó ideje bizsergett a tenyere egy kis gyilkolásra… ó, Anabell, de nagy lány lettél… de miért teszel úgy, mintha nem ismernéd az anyádat?
Miért ijedtél úgy meg?
- Naaa, gyere anyucihoz, kis csillagom!