Sosem gondoltam volna, hogy ez ilyen megrázó lesz. És hogy megtörténhet. Mégis itt vagyunk. Itt, újra itt. Élünk. Mindketten. Alig mertem elhinni, mikor ma hajnalban magamhoz tértem. Hirtelen minden emlékem egyszerre rohamozott meg az utolsó estével kapcsolatban.

  Újra hallottam James rémült hangját, mikor meglátta Őt az ajtó előtt. Újra láttam a zöld villanást, majd egy test puffanását a földön, amit egy hideg, kegyetlen kacaj kísért. Újra éreztem azt a szívszorító, marcangoló fájdalmat, mikor felfogtam, mi történt. Újra hallottam a halk lépteket a szoba felé közeledni. Újra láttam Őt magam előtt, újra hallottam, ahogy felszólít, szolgáltassam ki neki az egyetlen fiamat. Újra felrémlett előttem, ahogy pálcát fog rám és újra éreztem azt a bénító tehetetlenséget, amikor kimondta rám a halálos átkot.

Aztán, mintha csak egy rossz álomból ébredtem volna, verejtékben úszva, könnyes szemmel tértem magamhoz a hideg földön. Éreztem, hogy valaki gyengéden végigsimít az arcomon. Mikor kinyitottam a szemem, két lábat pillantotta meg. Felültem. Ő volt az, egy sírkőnek háttal nekidőlve, és szomorúan nézett engem. Én viszont csak őt láttam. Nem néztem sehova, nem érdekelt semmi. Könnyezve megöleltem és tovább sírtam a vállán, miközben ő átölelt és a hátamat simogatta.

  Mikor lenyugodtam, felültem mellé és körülnéztem. Megrendülten pislogtam az engem körülvevő márványoszlopokra. Hát mégsem álom volt? Kicsit előrébb dőltem és hátrafordultam, hogy elolvassam annak a sírkőnek a feliratát, aminek nekidőlve a földön ültünk. Alig hittem el:

James Potter

1959-1981

Lily Potter

1959-1981

Emlékük örökké szívünkben él.

Rögtön kimondtam az első kérdést, ami felötlött bennem: - Mi történt?

  Sóhajtott, és halványan megrázta a fejét.

  - Nem tudom… De jobb lenne, ha nem maradnánk itt.

  Egyet kellett, hogy értsek vele. Kissé hátborzongató volt ez a temető. Sikerült felállnia, majd engem is felsegített.

  - És most merre? – kérdeztem tanácstalanul.

  - Elmehetnénk a házhoz…

  Bólintottam, mire megfogta a kezem és elkezdett húzni. Na igen, még kissé kába voltam. Mikor kiértünk a temetőből, furcsa látvány fogadott: a házak ugyanott álltak, de némelyik igencsak lepusztult állapotban volt, máshol viszont újabbak épültek. Értetlenül néztük körül, ahogy az utcán sétáltunk. Ilyen sok idő eltelt? James biztatóan megszorította a kezem, de éreztem, hogy neki is szüksége lenne egy kis bátorításra.

  Szerencsénk volt, hogy ilyen korai órán még senki nem járt a faluban. A régi szomszédainknak biztos feltűntünk volna.

  A házunk… borzalmasan nézett ki. Mintha bomba robbant volna benne. A tető leszakadva, a falak beomolva, ráadásul mindent ellepett a gaz.

  - Itt meg mi történt? – suttogtam értetlenül.

  - Nem tudom.

  Ott álltunk a romok előtt, és vagy egy percen keresztül néztük. Elképzelni sem tudtuk, hogy mi tehette ezt. De ha a házban ekkora a pusztítás, akkor Harry…

  Futva indultam el az ajtó felé, és közben azért imádkoztam, hogy neki ne legyen semmi baja. Hogy ugyanúgy feküdjön ott a bölcsőjében, és édesen aludjon.

  Nem érdekelt sem a gaz, sem a törmelék, csak futottam, James pedig utánam.

  - Lily! Állj meg! – kiáltotta, mikor már a házban voltam. – Nem tudhatjuk, hogy mi…

  Nem fojtatta, mert ekkor már a lépcsőn mentem fel.

  - Lily, állj meg!

  Mintha félelem lett volna a hangjában. Megtorpantam, és lassan, nagyon lassan elindultam visszafelé. Most, hogy felfogtam, mit is teszek, kész csodának tűnt, hogy eddig még nem szakadt be alattam a lépcső.  

  - De Harry! – győzködtem könnyekkel küzdve.

  Nem szólt, de láttam a fájdalmat, a keserűséget és a reménytelenséget a szemében. Megfordult és leült a kanapéra. Az megnyikordult alatta. A könyökét a térdére támasztotta, az arcát a tenyerébe temette és nem szólt többet. Én viszont újra sírni szerettem volna. Ha ő gyenge, én hogy maradjak erős? Mindig tiszta fejjel tudott gondolkodni, mindig tudta, mit kell tenni, mindig erős volt. És most? Most miért nem csinál semmit, miért nem?

  Végül leültem mellé, mire magához húzott és átkarolt. Ez az érzés, hogy a karjában lehetek, megnyugtatott, de a könnyeimet nem tudtam tovább visszatartani. Hozzábújtam és a világért sem engedtem volna el.

~*~

A felmenő nap aranyló fénybe vonta Godric’s Hollow rövid utcáit, a napsugarak megcsillantak a házak ablaküvegein, és az első korán kelő emberek is elindultak a reggeli bevásárlásukra. A falu álmos csöndjét három fiatal vidám kacagása törte meg. Nem lehettek több tizennyolc-tizenkilenc évesnél, de olyan boldognak tűntek, mintha semmi gondjuk nem lett volna. Éppen a szeplős képű, vörös hajú, langaléta fiún nevettek, aki épp ekkor tápászkodott fel a földről, igencsak bosszús ábrázattal.

  - Mi a jó eget műveltél, Ron? – kérdezte még mindig kacagva egy fekete, szörnyen borzas hajú, szemüveges, szemtelenül jó képű fiú a barátjától.

  - Ha nem láttad volna, épp elestem - dörmögte a Ron nevezetű, immár ugyanolyan vörös képpel, mint a haja. 

  Több szó nem is esett az incidensről, ugyanis a fekete hajú magához húzta barátnőjét, egy szintén vörös hajú lányt, hogy megcsókolhassa.

  Csendben baktattak végig az utcán, hogy aztán rákanyarodhassanak egy másikra, és folytassák a Ron nevű paródiázását.

  - Jaj, hagyjátok már! – szólt rá a fekete hajú fiúra és barátnőjére egy másik, bozontos barna hajú lány. – Mi olyan vicces ezen?

  - Ugyan, Hermione – nézett rá a vörös hajú lány. – Te is láttad, milyen muris volt!

  Azzal elkezdett kapálózni, ugyanúgy, mint tíz perccel ezelőtt a testvére. Hermione sem nagyon bírta megállni, hogy ne nevessen, de tekintettel barátjára, visszafogta magát; csupán belekarolt Ronba, és sietős léptekkel elvezette, hogy pár lépéssel előrébb folytassák útjukat.

  A hátul lévő párocska tovább folytatta a kuncogást mindaddig, amíg Ron újra el nem vágódott. Azután ugyanis újra kirobbant belőlük a nevetés, és egymásban kellett megkapaszkodniuk.

  - Harry! – kiáltott fel sértődötten a vörös hajú fiú, hátranézve görnyedező barátjára, aki meg sem próbálta tagadni, hogy élvezi a helyzetet.

  - Ezt nagyon muszáj volt, Harry?! – pirított rá a fiúra Hermione, és a dühösen elcsörtető barátja után eredt.

  - Hoppá – motyogta bűntudatosan Harry, és tanácstalanul beletúrt örökké borzas hajába, majd barátai után szaladt.

~*~

Nevető hangfoszlányok térítettek magunkhoz mélabúnkból. Mindketten hallottuk a négy fiatalt, akik nem messze a házunktól vidáman beszélgettek, mintha övék lenne az egész világ. Azt nem értettük, mit is beszélnek, csak, hogy valaki sértődötten felkiált, majd egy lány megrovó hangját. Ezután csend telepedett a környékre. Legalábbis addig, amíg egy másik hang meg nem szólalt.

  Kíváncsian füleltünk, hátha megtudunk valamit, hogy mi is történhetett itt. Egy idő után azonban rájöttünk, hogy csak pár lüke fiatal gyerekes veszekedésének vagyunk tanúi.

  - Ron, ne csináld már! – hallottuk az egyiket. – Ne haragudj!

  Egész közel lehettek, mert tisztán hallottuk a hangjukat. Tovább füleltünk, legalább addig is elvonja a figyelmünket Harryről.

  - De miért kellett kicikizni?!

  - Mert irtó nevetségesen festettél, azért! – Ez egy lánynak a hangja volt. - Te is röhögtél volna rajtam, ha velem történik meg!

  A fiú és a lány tovább veszekedtek valami teljesen jelentéktelen dolgon, amíg az előbbi fiúhang félbe nem szakította őket.

  - Ron, Ginny, befejeznétek? Hét éve várok arra, hogy láthassam a házat! Végre itt vagyok, nem szeretném, ha ilyen hülyeség miatt összevesznénk.

  Erre aztán felfigyeltünk. Elég közelről jöttek a hangok ahhoz, hogy… Ugyan már! Mindenesetre most már figyelmesebben hallgattuk a fiatalok szóváltását.

  - Na haragudj, Harry… - mondta a lány.

  Harry? Harry? Ránéztem Jamesre, aki ugyanolyan izgatottan nézett rám vissza. Harry? Lépteket hallottunk közeledni. Lassú, tétova lépteket. Ha most az következik, amire gondolok… amit remélek…

  Úgy kalapált a szívem, hogy csodálkoztam, James miért nem szólt még. Ahogy a léptek közeledtek, úgy szorítottam mind egyre erősebben a kezét. Aztán arra eszméltem fel, hogy felszisszent. Bocsánatkérően néztem rá, de már nem figyelt. Egyre csak az ajtóra meredt. Hogy mikor tűnik fel ott a fiú.

  És ott volt. Ott állt öt méterre tőlem James szakasztott mása. Ő volt az, semmi kétség. Amikor meglátott minket, hirtelen megtorpant, és döbbenten nézett ránk.

  Nemsokára feltűnt mögötte három másik fiatal is. Kettőnek közülük égővörös haja volt, a harmadiknak pedig bozontos, barna. Több részletre nem is voltam kíváncsi, újra Harry felé fordítottam a tekintetem. Vártam, hogy tegyen valamit. Ő azonban csak állt, és minket bámult.

  Éreztem, hogy James megszorítja a kezem, mintha felszólítana, hogy vegyem kezembe a dolgokat. De miért én? Hiszen mégiscsak ő az apja. Na jó, én meg az anyja, de akkor is.

  A barna hajú lány végül megoldotta a problémát. Vagyis… halkan megszólalt.

  - Harry, ők… nem a… a szüleid?

  Harry még mindig nem szólt, mintha maga sem tudná. Úgy látszott, James megelégelte a hallgatást, mert ő válaszolt.

  - Igen…

  Ez volt aztán az abszurd helyzet!

  - Nem. – Harrynek visszajött a hangja… - A szüleim meghaltak.

  Ez fájt. Hiszen itt álltunk… vagyis ültünk előtte!

  - De akkor ők…? – tette fel a logikus kérdést a vörös hajú fiú.

  Látszott, hogy Harry sem érti a helyzetet, ezért nem is válaszolt.

  - Harry… - mondtam. – Mi vagyunk…

  Erre keserűen elmosolyodott, és kicsörtetett a házból. A barátai tanácstalanul néztek ránk, majd követték őt.

  Éreztem, hogy újra elerednek a könnyeim, mire James átkarolt. Tudtam, hogy neki is rosszul estek ezek a szavak. A saját fiam… fiunk… És nem akarja elfogadni, hogy élünk. Bár, lehet, hogy én se hinném el…

  Átkaroltam James nyakát és a vállába fúrtam az arcom, úgy sírtam tovább.

~*~

  Harry nem tudta, mit gondoljon. Idejött Godric’s Hollowba, hogy megnézhesse a régi házat, amiben évekkel ezelőtt még egy boldog család lakott. Miután eljött a Roxfortból, csak a szülei sírjához volt lehetősége elmenni, mert ott rögtön rátaláltak a halálfalók. Most, hogy sikerült véget vetnie a háborúnak, meg akarta nézni egykori otthonát, talán fel is újítani.

  Nem számított rá, hogy bárkit is találjon a házban, hiszen a halálfalókat mind elfogták, legalábbis a legtöbbet. Csak meg akarta nézni, emlékezni akart. És akkor minden előzetes bejelentés nélkül ott ülnek a kanapén, mintha mi sem történt volna. Ugyanúgy néztek ki, mint a fényképeken, amiket még Hagridtól kapott tizenegy évesen.

  Tényleg fogalma sem volt, mit tegyen, mit gondoljon, mit érezzen. Még Dumbledore mondta, hogy a halottakat semmi nem hozza vissza. Akkor miért pont a szülei lennének kivételek? Egyáltalán mi a bizonyíték, hogy tényleg ők azok? Lehet, hogy pár sunyi halálfaló így akarja megtorolni, hogy megölte Voldemortot.

  Mégis, valahol mélyen olyan jól esett elhinni, hogy igaz. Hogy tényleg itt vannak a szülei, és csak arra várnak, hogy a karjukba zárhassák, hogy új életet kezdhessenek. Immáron együtt, egy családként.

Ott ült kint az utcán, és egyetlen pontra meredt. A kellemes, nyári szellő néha felborzolta fekete tincseit. Barátai nem messze álltak tőle, és az arcát figyelték, mely most tanácstalanságot tükrözött. Végül Ginny ment oda hozzá, leült mellé, és onnan figyelte arcának játékait.

  - Harry?

  A fiú ránézett. Tekintetében a fájdalom és értetlenség sajátos elegye keveredett.

  - Nem hiszed el? – kérdezte a lány.

  - Szerinted ez normális? Könyörgök, a szüleim majdnem húsz éve halottak, és pont akkor, mikor meg akarom nézni a házunkat, ott ülnek a kanapén? – Lágyabb hangon folytatta. – Szeretném, ha igaz lenne, érted, Ginny? Annyira szeretném, de… ez lehetetlen.

  - Harry – szólt most Hermione. A fiú felé nézett. – Beszélj velük. Én sem hiszem, hogy tényleg ők azok, hiszen annyi halálfaló van még, aki a halálodat kívánja, de legalább beszélj velük… Lehet, hogy mégis igaz…

  Harry megrázta a fejét, és újra a betonra függesztette tekintetét.

~*~

  - Most mit csináljunk? – néztem Jamesre.

  - Beszélnünk kell vele – jelentette ki. – El kell fogadtatnunk vele, hiszen igaz!

  Bólintottam, majd felálltam.

  Ott ültek a járdán mind a négyen. Harry két oldalán a két lány. Ha nem lettem volna ilyen pocsék helyzetben, még el is nevettem volna magam. Apja fia!

  Nem hallották, hogy jövünk, így még volt időnk megtudni, miként is gondolkozik Harry. Sikerült is elcsípnünk pár szót. Bár nem épp a fiunk gondolkozásmódjáról tudtunk meg többet.

  - …Sirius halála után nem akarom abba a hitbe ringatni magam, hogy…

  - Tessék? – kiáltott fel James. Mind a négyen hátrafordultak, és felálltak. Harry olyan gyorsan kapta elő a pálcáját, hogy én csak pislogtam. De James nem törődött vele. – Sirius...? Komolyan…?

  Bólintottak.  Édes Jamesem… Megrendülten ült le a földre. Pár pillanattal később Harryre nézett, akinek ugyanolyan szomorú volt az arca.

  - Hogyan? Mikor?

  - Négy éve – válaszolta halkan Harry. Jamesre néztem. A szemében mintha egy könnycseppet láttam volna megcsillanni. – A Mágiaügy Minisztériumban… Lestrange…

  Elbicsaklott a hangja, ezért barátai folytatták.

  - Bellatrix Lestrange ölte meg…

  James könyökét a térdére támasztotta, lehajtotta a fejét és belemarkolt a hajába. Leültem mellé és átkaroltam. A legjobb barátja volt.

  - De meg fog ezért még fizetni – hallatszott Harry keserű hangja. Ránéztem. – Van is mit. Először Neville szülei… Majd Sirius…

  Mikor először megláttam Harryt, azt hittem, olyan mint James. De most már látom, miben különböznek. Harryben rengeteg düh és fájdalom halmozódhatott fel az évek során. És már most felnőttebbnek látszott, mint James.

  Nem volt a hangjában semmi büszkeség, amiért megtorolja a szeretteinek elvesztését. Inkább csak önvád és keserűség.

  - Sirius halála nem a te hibád volt, Harry! – szólt rá Hermione. Az ő hibája? James is ráemelte a tekintetét.

  - De miattam halt meg! – vágott vissza ő. – Ha nem rohanok el a Minisztériumba, ha nem hiszem el, hogy amit láttam, az nem a valóság, ha hallgatok rád, ha megtanultam volna az okklumenciát…

  - Ha Sipor nem hazudik neked! – vágott a szavába Hermione. Csak tudnám, ki az a Sipor. – Malfoy hibája, és Voldemorté! Te egyáltalán nem vagy hibás! Hiszen nem tudhattad…

  - De tudnom kellett volna!  Ha rendesen tanultam volna, nem láttam volna!

  - De Harry, fogd már fel, hogy…

  - Hermione! Harry! – szakította félbe őket a vörös hajú fiú. – Teljesen feleslegesen vitáztok erről. Megtörtént, semmi értelme azon agyalni, hogy ki hibája! Voldemort már megfizetett érte. – A névnél Harry felé biccentett. Te jó ég! Ez azt jelenti, hogy…?

  Harry sóhajtott, eltette a pálcáját, visszaült az előbbi helyére és nem szólt többet. James viszont szívesen megtudott volna pár dolgot erről az esetről. Legalábbis én ezt szűrtem le abból, hogy továbbra is Harryt nézte, várva, hogy a fiú ráemelje a tekintetét. Mikor azonban ez nem történt meg, ő törte meg a csendet.

  - Harry? – Ő ránézett végre. – Elmondanád, hogy hogyan történt?

  Harry visszafordította a tekintetét az utcára, és színtelen hangon kezdett a mesélésbe. Igazából nem árult el részleteket, csak annyit tudtunk meg, hogy Sirius a Renddel együtt utánuk ment a Minisztériumba, majd ott párbajoztak a halálfalókkal, Lestrange pedig megölte őt. Ezek után újra a betont kezdte fixírozni.

~*~

Harrynek most már végképp elszállt minden határozottsága. Nem szívesen hozta fel a Sirius-témát, hiszen még mindig fájt számára elvesztett keresztapja emléke, hiszen ő neki bátyja és apja volt egy személyben. Itt kint az utcán említette meg évek óta először, és most sem önszántából. Úgy gondolta, ezzel könnyebb lesz elmagyarázni barátainak az érzéseit. De pechére meghallották őt.

  Mikor észrevette, hogyan hat Sirius halála az apjára (de ő-e egyáltalán?), akkor érezte először, hogy talán igaz, amit lát. Talán tényleg az ő szülei azok.

  De mikor el kellett mesélnie az esetet, úgy érezte, erre egyáltalán nem képes. Nem akarta felszakítani a régi sebeket, hiszen sokszor már nem fájdalommal, hanem örömmel gondolt néhai keresztapjára. Most azonban újra eszébe jutott, hogy talán még mindig élne, ha nem veszi komolyan az álmát, ha elhiszi, hogy tényleg csak álom… Viszont mikor belenézett a férfi szemébe, tudta, hogy tartozik neki ennyivel, hiszen a legjobb barátja, testvére volt Siriusnak.

  A pár perce beállt csendet Hermione törte meg.

  - Öhm… Elnézést – fordult Lily felé, mivel James még mindig kétségbeesetten próbált magához térni, és felfogni Sirius halálát –, de ha önök tényleg azok, akik, akkor… ez hogyan történhetett?

  - Tényleg nem tudjuk – rázta a fejét Lily. – Ma reggel tértünk magunkhoz a… temetőben.

  - Milyen halottnak lenni? – érdeklődött kíváncsian a vörös hajú fiú.

  - De Ron! – pirított rá Hermione méltatlankodva.

  Lily szomorúan mosolyogva nézett a fiúra.

  - Nem emlékszem semmire. Az utolsó emlékem az a tizenhét évvel ezelőtti este, amikor…

  Nem folytatta, de így is mindenki érette, mire gondol.

  - Harry… – nézett a fiúra Lily. Azon látszott, hogy egyáltalán nem figyelt a beszélgetésre. – Még mindig nem hiszed?

  Harry sóhajtott.

  - Nem tudom, mit higgyek – felelte tanácstalanul. – De azt tudom, hogy nem vagytok halálfalók.

  Ez is valami – gondolta Lily.

  - Mi lenne, ha visszamennénk? – kérdezte Ginny a barátaitól. – Anya aggódni fog, hiszen egy szó nélkül tűntünk el.

  A többiek bólintottak, majd Ron a Lily-James párosra nézett.

  - És ők…?

  - Természetesen jönnek velünk – válaszolta Harry, mintha ez teljesen egyértelmű lett volna.

  - Hova megyünk? – kérdezte James értetlenül.

  - Az Odúba – adta a magától értetődő választ Harry, és mintha egy mosoly bujkált volna a szája sarkában. – Nahát, mit fognak szólni a többiek, ha meglátnak titeket! – tette hozzá, most már tényleg nevetve.

~*~

  Mióta találkoztunk Harryvel, ez volt az első mosoly, amit az arcán láttam. Mit ne mondjak, mérhetetlenül megkönnyebbültem, hogy talán már hinni kezdett.

  Mint megtudtuk, az Odú Ronék lakhelye. Nem őket szeretném sértegetni, de tényleg úgy néz ki, mint egy odú.  Rögtön a ház elé hoppanáltunk, majd párosával indultunk el a bejárati ajtó felé. Elöl ment Ron és Hermione kézenfogva, mögöttük Harry és Ginny szintén kéz a kézben, utánuk pedig én és James (a változatosság kedvéért megfogtam a kezét). Na, most jön a Nagy Pillanat, hogy idegen emberek előtt is megmutatjuk magunkat. Azért egy kicsit izgultam, és szerintem James is.

  Még el se értük az ajtót, máris kirontott onnan egy kövérkés, vörös hajú nő.

  - Hála az égnek, hogy megjöttetek! – köszöntötte megkönnyebbülten a kis csapatot. – Legalább egy üzenetet hagyhattatok volna, vagy valamit! Már riasztottam a többieket! Mindenki titeket keres!

  - Ugyan, Mrs Weasley – mondta Harry, aki a nő ezen szavai hatására igencsak bosszús képet vágott. – Hiszen tudja, hogy vigyázunk magunkra.

  - Persze, kis drágáim, de mindig belekeveredtek valamibe, és…

  Ahogy meglátott minket elhallgatott, és csak tátogott döbbenten.

  - Mrs Weasley – szólította meg Harry -, bemutatom a… hm… szüleimet.

  Alig mertem elhinni. Annyira boldog voltam, mikor kimondta ezeket a szavakat. „Bemutatom a szüleimet.”. Talán elhiszi végre…