| 
 6.fejezet-> A különleges megbízáseka73  2007.08.23. 20:43 Ez egy amolyan pihenős fejezett. Azért remélem így is tetszeni fog. :) 
6.  A különleges megbízás      A világ egyik legunalmasabb munkáját bízták rám. Be kell kísérnem egy családot a központba, hogy felvehessem a szülők a adatait. Mind ezt azért, hogy védelmet bírjunk nekik biztosítani, ha szükségük lesz rá, vagyis már szükség van rá, de ezt nem kötjük az orrukra.  Hogy ezt a munkát miért nem sóztam rá egy újoncra?  Mert, Dumbledore külön kívánsága volt, hogy a legnagyobb biztonsági fokozatott kapják. Ebben pedig én is benne szereplek.        Legnagyobb meglepetésemre a szülők alig voltak idősebbek nálam. Viszont már 5 kisfiuk volt, és a hatodik is útban.  Megrökönyödésem az arcomra is kiülhetett, mert az asszonyka elmosolyodott.  -         Maga nem híve az otthonülő családanya típusú nőknek, ugye?  -         Dehogy nem – tiltakoztam. – Csak éppen, én nem vagyok az.  Milyen igaz, hisz én csodáltam azokat a nőket, akik sok mindenről lemondanak, csak, hogy otthon gyereket neveljenek.  Ahogy az irodám felé tartottunk, körülöttünk a három nagyobbik fiú rohangált, a két kisebb, akik mellesleg ikrek voltakt, az anyjuk kezét fogta. Alig léptünk be az irodába, a kicsik is felélénkültek, és mint kiderült felülmúlták bátyáikat.  -         Fred, George azt azonnal rakjátok le! – kiáltott ijedten fiaira, akik épp a papírvágót csenték le az asztalomról. Meg kell hagyni tehetséges bajkeverők.  -         Neeem! – mondták egyszerre, és a fenyegető anyai kéz elől, ami a kincsüket akarta, az asztalom alá bújtak.  -         Hát, így nem fogunk haladni – sóhajtottam. Mrs. Weasley bocsánatkérően nézett rám, s közben próbálta megfegyelmezni fiait.  -         Azonnal üljetek le! – szólt rájuk erélyesen.  A három nagyobb vonakodva ugyan, de teljesítette a parancsot. Az ikrekkel viszont nem volt ilyen könnyű dolgunk. Pont ebben a kétségbe ejtő pillanatban toppant be Mikó. Soha jobbkor.  -         Jó, hogy jössz! – kaptam el. – Elvihetnéd a fiúkat fagyizni, vagy sütizni, vagy akárhova…  -         De én nem vagyok felvigyázó – tiltakozott. – Én… rendben – sóhajtott. Hát, igen, én és a tekintettem. – Gyertek fiúk, elmegyünk sétálni. – kiterelte őket, de még küldött felém egy amolyan, rendben-de-ez-még-sokba-fog-neked-kerülni pillantást. Valahogy majd csak kárpótlóm.  -         Szóval ön… - kezdtem elölről.  -         Hívj csak Mollynak – mosolygott.  -         Rendben, Molly. Te hivatalos anyuka vagy, igaz?  -         Nem látszik? – nevetett. – A férjem, Artur pedig A Minisztériumban dolgozik, a mugli tárgyakkal való visszaéléseket vizsgálja.  -         Értem – bólintottam. – Meséljen a fiairól. – őket is védelem alá kell helyeznünk.  -         A legidősebb Bill 7 éves, 6 éves Charly, Perchi most töltötte a 4-et. Az ikrek, Fred és George 2 évesek. És nem sokára jön Ronald – simogatta meg a hasát.  -         Szép nagycsalád – mosolyogtam. – Van egy kellemetlen, de hangsúlyozom, hogy rutinkérdésem: Ha véletlenül történik veletek valami, a gyerekeknek van kijelölt gyámja?  -         Nincs erre még nem is gondoltunk – pirult el. – Erre még nem bírok válaszolni, előbb beszélnem kell a férjemmel.  -         Persze csak nyugodtan. – mosolyogtam. – Rágjátok át jó. És ha készen vagytok, jelentkezzetek.  -         Rend…  -         Főnök, főnök…! – rohant be Mikó. – Elvesztettem a gyerekeket.  -         Hogy mit csináltál? – fulladoztam.  -         Esküszöm csak egy pillanatra néztem félre – magyarázta kétségbeesetten.   -         Nyugodj meg Molly… - fordultam felé, de ő nem, hogy nem izgult, de mosolygott.  -         Nyugi Lily. Az épületből nem bírnak kimenni, és elég könnyű megtalálni öt vörös hajú, alig egy méteres emberkét. Tapasztalat – súgta a nő fülébe.  Kiléptünk a folyosóra, és keresni kezdtük a lurkókat.  -         Hogy lehet öt gyereket elveszíteni? – morogtam Mikóval. – Egyet vagy kettőt, ok, de ötöt!  -         Bocs főnök, sosem értetem az emberekhez, ezért lettem ügyvéd. – ebben van valami, én sem értetem a gyerekekhez.  -         Meg is vannak – szólalt meg Molly.  Mutatott be az egyik tárgyalóba. Majdnem elnevettem magam, és Mikó is prüszkölt mellettem.  -         Úgy látszik az aurorok jobb bébicsőszök, mint mi. – konstatáltam.  -         Ők az aurorok? Jézus… - sápadt fal fehéré.  Beléptünk a szobába. Remus Billt és Charlyt foglalta le valami mesével. Perchit Alice babusgatta. Még az ikrek egyikét James lovagoltatta a térdén, a másik örök mozgót pedig Sirius tartotta a levegőben a nadrág tartójánál fogva.  -         Jé, - csodálkozott Molly. – a Tekergők. – az említettek azonnal felkapták a fejüket.  -         Majdnem. – mosolyogtam. – Peter dolgozik, az Abszol úton. – magyaráztam.  -         Ki gondolta volna, hogy a Roxfort legnagyobb bajkeverői aurorok lesznek – nevetett Molly.  -         Hajmersztőbbet mondok, az egyikük az auror parancsnok. – intettem James felé.  -         Jaj, sajnálom, hogy a fiaim zavarták önöket… - nyúlt a James kezében tartott gyerkőc felé, aki magához ölelte a kisfiút.  -         Nem kérsz egy kávét? – néztem a nőre.  -         De a fiúk… - habogta.  -         Óóó… mi szívesen vigyázunk rájuk – ajánlkozott James.  Kiöntöttem a kávét, és letelepedtünk az aurorok közé, az asztalhoz.  -         Emlékszem, amikor végzős voltam ti akkor voltatok ötödikesek, - rémlik, hogy ismerem a nőt, de csak homályosan. – tőletek zenget a kastély – nevetett. – Most, hogy bírjátok egymást?  -         Hát, - James meghagyta nekem a válaszadás lehetőségét. Milyen rendes. – olyan jegyespár-féle vagyunk. – pirultam el.  -         Nocsak! – csillant meg a szeme. – Hány csokrot vágott addig az igenig a fejedhez?  -         Nem számoltam – vigyorgott James.  -         És mi az, hogy féle? – villant James felé a szeme.  -         A kisasszony nem hajlandó hozzám jönni.  -         Miért nem? – nézet rám Molly. -         Bonyolult. – bújtam ki a válasz alól. Bár tudtam, hagy James nem fejezte be a témát.  Idő közben Perchi és a Sirius karjaiban lévő kisgyerek is elaludt.  -         Lassan indulunk – állt fel Molly.  Fogalmam sincs, hogyan szerezzük vissza a fiait. Így jobban megnézve nem is lesz olyan egyszerű. James ki nem adná a gyereket a kezéből. Alice pedig egyszerűen beleszeretett a karjaiban szunyókáló gyerekbe. Végül kitaláltam a megoldást.  -         James, valakinek haza kéne kísérni Mollyt és a gyerekeket.  -         Majd én meg… - körbenézett. – Alice elkísérjük őket. – egész egy rugóra jár az agyunk. -         Molly, ha meguntad, hogy ott lábatlankodik, nyugodtan rugdosd haza. – kacsintottam a nőre.  -         Rendben – nevetett. És mindent köszönök.  -         Semmiség.  Őszinte leszek. Csodálom ezt a nőt. Hihetetlen energia, és bátorság kell ennyi gyerek neveléséhez. Én biztos nem vállalnék ennyi babát. Senki kedvéért. Ezt már csak Jamessel kell közölnöm.                             |