| 
 7. fejezet-> Fekete Rózsaeka73  2007.09.27. 22:23 Tudom ezért ki fogtok nyírni! 
7. Fekete Rózsa    Itt ülök a beteg ágy mellett, és nézem a kisfiú légzését, ami egyre nehezebb, és szaggatottabb. Nézem a kisfiút és érzem, hogy haldoklik. Milyen fiatal még, alig öt éves, és gyönyörű.  Könnyeimmel küszködöm, de szégyen gyalázat, nem csak a gyereket sirattam, hanem magamat is.  Az egész tegnap kezdődött.  Kora reggel nevetve értünk be a hadi szállásra. Legnagyobb meglepetésünkre minden auror ott volt, de nem csak az alap csapat, hanem a Minisztérium jó pár embere, akik beléptek a rendbe. Az egész terem egy felzavart méhkasnak tűnt. Még sosem láttam ennyire izgatottnak a társaságot. Leültünk a helyünkre, és hallgattuk az épp aktuális vitát.  -         Tanárnő, ennyi emberrel lehetetlen, amit kér – morogta James. – Nem bírunk minden oldalt levédeni.  -         Ugyan Mr. Potter, ne legyen ennyire pesszimista. Maga amúgy sem az a jellem – szólt közbe McGalagony.  -         Minerva, igaza van a kölyöknek. Kevesen vagyunk – recsegte egy ijesztő külsejű alak.  -         Alostor, ennyi emberünk van… - tárta szét a kezét Dumbledore. – Hacsak…  -         Mit talált ki Albus? – csillant meg Mordon szeme. És James is reménykedve nézet régi igazgatónkra.  -         Hacsak, Minerva a csapatát nem lehetne vissza csábítani egy alkalomra? – a professzor a szeme sarkából ránk nézett, és mivel a tanárnő nem ellenkezet. Mi kényszeredetten bólintottunk.  -         Ebben az esetben, a keleti oldalt bízzák csak rám. – én felsóhajtottam, és még egyszer belekortyoltam a kávémba. – És így már lesz elég embere a biztosításhoz…  -         Nem engedhetem, hogy amatőröknek bajuk legyen! Ez nem…  -         Igazad van, fiam. – bólintott Mordon. – De csak így van esélyünk minden oldalt levédeni.  Látva, hogy a vita nem fog újat hozni számunkra, intetem a lányoknak, hogy induljunk készülődni. Ők fásultan feltápászkodtak a padról.  Mikor vissza értünk, még mindig vitatkoztak.  -         Tanárnő én nem bízok azokban a Fekete Rózsákban. Tudja, milyen pletykák terjengnek róluk. Ha…  -         Azoknak a szóbeszédeknek a negyede sem igaz – legyintették le a professzorok. McGalagony már elég idegesnek tűnt, ellenben Dumbledoreval, akit látszólag mulatattak az események. – Ezen kívül nagyon megbízhatóak – tette hozzá még az igazgató.  -         Akkor sem vagyok hajlandó az embereim életét, olyanokra bízni, akiket nem ismerek. – mindig is tudtam, hogy kemény vitapartner, de hogy ennyire!  -         Mr. Potter higgyen nekem…  -         Én magának hiszek, tanárnő, de most nem csak rólam van szó. Nézzen körül, - a terem tele volt emberekkel. – bármennyire is hihetetlen őket mind haza várják. Követelem, hogy megismerhessem azokat, akik vigyáznak a keleti oldalra – állt fel indulatosan.  -         James, nyugodj meg… - előztem meg mindenkit. – Én és a lányok fogjuk biztosítani, hogy ne kapjanak utánpótlást. – nagyon nehezen, de leeset neki, hogy miről beszélek. De mielőtt megszólalhatott volna, én a tanárnőhöz fordultam. – Indulnánk is, de előbb szeretnék kérni egy térképet, azért, hogy a legmegfelelőbb helyen legyünk. – McGalagony biccentett, és az aurorok asztala felé intet. – Lányok ti még igyatok egy kávét, ezt majd én elintézem. – nem kellett őket sokáig győzködnöm.  A másik asztalon vadásztam egy térképet. Áttanulmányoztam egy-két tervet, vész tervet, visszavonulási tervet. Ezek, meg persze a természeti viszonyok alapján próbáltam behatárolni a helyünket. Közben minden erőmet összeszedve próbáltam a külvilágot kizárni. Nem sok sikerrel.  Hallottam Sirius indulatos kiselőadását, amit Jamesnek adott elő. Magamon éreztem, ahogy James a szemkontaktust keresi velem, de nem csak ő, hanem sokan mások is ezen fáradoztak. Például Remus megértő pillantását. Vagy Dumbledore, aki a helyzeten csak hunyorgott. Jó neki. James nem igazán figyelt oda Sirius prédikációjára, hol engem, hol a padlót bámulta. Az újoncok összesúgtak a hátam mögött. Ezt nem bírom tovább!  -         Lányok, indulunk! – álltam fel az asztaltól, egy határozott mozdulattal.  Corason azonnal követett, és Nadya is feltápászkodott egy könyörgő nézéssel.  -         Sajnálom. – feleltem a ki nem mondott szemrehányásra.  Ő csak megrázta a fejét, és követte Corasont. Níla viszont meg sem mozdult, mereven bámulta a bögréje fenekét.  -         Mennyetek, majd ott találkozunk. Ellenőrizzétek az A és a D pontokat. – adtam ki az utasításokat.  Odasétáltam Nílához, és leültem mellé. Nem szóltam, nem kellett. Vállai rázkódni kezdtek, arcát a kezébe temette. Hányszor néztem ezt végig. Hiszti, zokogás… De semmi sem hat. Mennünk kell, mert jó pár éve erre tettünk ígéretet.  A teremben feszült csend uralkodott. Valószínűsítem, senki sem ilyennek képzelte a hírhedt Fekete Rózsákat. Elsőnek láttam Dumbledore arcán megrendülést. Nem hinném, hogy tudta, hogy mit okoz nekünk ez az egész. Níla hírtelen a nyakamba borult.  -         Lily, megígérted! – kiáltott a zokogástól elfúló hangon. – Megígérted, megígérted, hogy nem kell többé ezt csinálnunk!  -         Tudom. – simogattam a hátát. – Sajnálom… - éreztem, hogy é is a síráshatárán vagyok. – Indulnunk kell Níla! – húztam fel a padról, és sétáltunk az ajtó felé. De ő még mindig vonakodott. – Elég legyen ebből! – mondtam már keményebb hangon. – Szedd már össze magad! Nem első-bevetéses csirke vagy.  McGalagony magához intett.  -         Menny csak majd utolérlek. – ő csak bólintott.  A tanárnő, az igazgató úr, és még néhány auror egy félreesőbb asztalnál vártak rám. Elégé hűvös volt a levegő. Ha értitek, mire gondolok.  -         Igen? – léptem oda játszott unottsággal.  -         Miss. Evans önöké a kelti oldal, - még bólintani sem voltam hajlandó, csak dacosan karba tettem a kezem. – Mr. Potter magáé a déli, Mr. Black maga megy az északi oldalra, a nyugati oldal pedig Alostor Mordon biztosítja – mondta el a már így is tudtakat.  -         Tanárnő nem mehetnék inkább a lányokkal? – kérdezte hírtelen Sirius. Ezek szerint ő nem haragszik annyira, vagy legalább is félt minket.  -         Nem Mr. Black maradunk az eredeti tervnél – szögezte le a professzor. – Lily neked megfelel ez a felállás? – nem voltam hajlandó észre venni a hangjából áradó bocsánatkérést.  -         Igen. – hangomból igen csak kilehetet venni cinikusságot.  -         De ők csak jogászok! – kiáltott kétségbe esetten Sirius, és több auror is egyetértően bólogatott. – Legalább…  -         Csak? – ironizált McGalagony. – Sirius maga nem tudja, mit beszél! Ők a Fekete Rózsák. Van annyi tapasztalatuk, mint magának.  -         Hova rakta a szemét professzor? – kérdezte ez úttal James. – Félnek.  -         Mint ahogy mindannyian – szúrta közbe Mordon.  -         Miss. Evans tudják, hogy mi a dolguk? – fordult hozzám Dumbledore.  -         Persze, tudjuk. – sziszegtem vészt jóslóan. – Tanárnő, ugye tudja, hogy ez az utolsó. Még egy ilyen húzás, és nem dolgozom itt többé. Egy éve megegyeztünk, hogy a Fekete Rózsákat feloszlatjuk, és maga felrúgta ezt az egyességet. Azt hiszem már várnak.  Ezzel a végmondattal hátraarcot csináltam, és elindultam kifelé a teremből. Nem mertek utánam szólni. Talán jobb is, mert abban a pillanatban tombolni bírtam volna. De ezt most nem tehetem meg.      Egy erdő közepén álldogálunk. Senki sem szólt a másikhoz. Ellenben minden kis neszre felfigyeltünk. Túl csendes volt itt minden. Az akció már elkezdődött, de felénk még mindig csendes volt.  Pár perc múlva hallottuk a közelgő kiáltásokat. A halálfalók nemsokára meg is jelentek. Egy nőt üldöztek, mintha egy vadállat lenne. A sűrű erdőben csak az átok sugarakat láttuk felvillanni. A meglepetés erejét kihasználva feltartóztattuk őket, sőt fölénybe is kerültünk. A nő pár méterre összeeset tőlünk. Én rohantam oda hozzá. Több száz sebből vérzett. Akkor már tudtam, hogy meg fog halni, de azért próbáltam tartani benne a lelket.  -         Noel! – hörögte hírtelen, rám a frászt hozva. Nem értettem mit akar ezzel. – Noel! – emelte fel a kezét.  Abba az irányba néztem, amerre mutatott. Közben éreztem, hogy a teste elernyed, és lelke felszáll egy jobb világba. Egy gyereket vettem észre a fák között bukdácsolni, s mögötte újabb halálfalók érkeztek.  -         Mama! – kiáltotta kétségbeesetten.  Ekkor találta hátba több kínzó átok is, amiktől azonnal eszméletét vesztette. És azok még röhögtek!  -         Noel! – kiáltottam ösztönösen.  Ott hagytam a halott édesanyját, és őt kaptam a karjaim közé.  -         Lily nem mehetsz el! – figyelmeztette Nadya. – Nem ez a dolgunk!  -         Nem érdekel! Nekem egy gyerek élete többet ér egy parancsnál, vagy egy eskünél!  -         De Lily…  Nem vártam meg, hogy befejezzék, azonnal hopponáltam.  A varázs korházban kivették a kisfiút a kezemből, és mindenfajta vackot öntöttek bele, rá. De nem sok haszna volt. Most itt ülök a korházba, ahol végig néztem, ahogy meghal. Talán jobb is így neki. Árván, megkínozva nem lett volna könnyű az élete. |