Valahogy mi is a tónál lyukadtunk ki. Szó nélkül baktattunk egymás mellett. Természetesen nagy kerülővel hagytuk el mindig a nyolcas tölgyet, nehogy megzavarjunk valamit, amit nem kéne.
Először azt hittem, azért jöttünk ki a kastélyból, hogy Lilyt és Pottert kettesben hagyjuk. Egyre zavartabban éreztem magam. Most minek is vagyok itt? Nincs nekem semmi megbeszélni valóm ezzel az ütődöttel! Bunkó volt, lehet, hogy meg is érdemeltem, de ennyi! Nincs semmi közünk egymáshoz. Egy dolgot csinálunk közösen: egymás mellett eszünk, azt se miattam.
Szóval mi az ördögöt keresünk itt kint a hidegben?
- Haragszol rám? – kérdezte nagy sokára.
Kezét zsebre vágta és hol a tavat fürkészte, hol az utat előttünk.
- Á, nem. Ma ringyóztál le. Persze, hogy csíplek.
- Mi?
- Nem mi, csak te.
- Nem, mi van? Mikor ringyóztalak le?
- Ma délután.
- Ezért rohantál el?
- Dehogyis. Csúnyát láttam az ágyadban.
Hoppá, ezt nem kellett volna. Simán mondhattam volna mást is. Akkor miért? Tessék, ezt kapom, amiért folyton viccelődöm.
Sirius sandán rám nézett a szeme sarkából és a szokott félmosolyának az árnyékát is láttam.
- Én nem azt mondtam, hogy lotyó vagy! Pont az ellenkezőjére céloztam.
- Jó, persze. És ha már ilyen jóban vagyunk, újra megkérnélek: szállj le Jemről.
- Rá se másztam – felelte kétértelműen.
Már velem szemben állt, elállta előttem az utat és leplezetlenül vigyorgott.
- Ne is!
- Megmondjam, miért nem?
- Ne. Azt mondd meg inkább: neked tényleg ennyire mindegy, hogy kit viszel az ágyadba?
- Senkit nem viszek az ágyamba.
Csak én vagyok zavarban? Kit érdekel, hogy ki van kinek az ágyában?
- Jó, akkor tényleg ennyire mindegy, hogy kinek az ágyába mászol?
- Tényleg ennyire mindegy. Volt eddig. Mind ugyanolyan volt. Eddig.
De jó, mostmár azt is tudom, milyen volt az a pár száz… dolog… Blacknek. Nem csoda, ha sírt az a sok lány.
- De a húgomra nem ez vár, ugye? Figyelj Sirius. Jem még fiatal és nagyon hiszékeny. Örülnék, ha nem tennéd tönkre ilyen korán.
Az arcán végbement egy aprócska változás.
- Azt mondtad, Sirius?
- Gondolom neked sem mindegy, hogy az alattad lévő „személy” tizennégy, vagy kicsit idősebb.
- Az előbb nem azt mondtad, hogy Black? Siriusnak szólítottál?
- Az a neved, nem?
És ekkor… és ekkor… lehajolt és ott a holdfényben, a tóparton MEGCSÓKOLT! Sirius Black, az elvetemült szoknyapecér, az álnok nimfomániás MEGCSÓKOLT! Úgy ledöbbentem, hogy csak, na! De azon még inkább meglepődtem, hogy élveztem!
Úristen.

Már nem emlékszem, hány órát voltunk a parton, csak azt tudom, hogy világosodott az ég, amikor felértünk. És ami a klubhelyiségben fogadott, hát az gyönyörű volt.
Potter állt a terem egyik végében, Lily a másikban Amyvel.
Cat és Remus a lépcsőn ültek. Persze fogták egymás kezét, de tőlük ez nem tűnt magamutogatásnak.
Jem fentebb csücsült a korláton, onnan figyelte az előadást.
Ami csak annyi időre szakadt meg, amíg a többiek- mivel az egész griffendél ház ott állt Lilyék körül- kicsodálkozták magukat azon, hogy Sirius és én együtt kerültünk elő. Amint ez megtörtént, folytatódott a show.
- Na, még hogy nem vagy olyan, mint a többi lotyó! – kiabálta Amy.
- AMY… - kezdte volna Sirius, de oldalba böktem.
- Savanyú a szőlő, Amy?
- Gondolkozz már kicsit! – kiabált Lily. Potternek.
- Na jó, miből maradtunk ki? – kérdezte Sirius.
- Sikerült? Megvolt Viv is? – kíváncsiskodott egy évfolyambeli srác az emeletről. Többen felröhögtek, azzal a macsós nevetéssel.
Legott úgy elszégyelltem magam, hogy nagyon. Még Potter is lopva Siriusra pillantott, aki viszont megint változtatott az arckifejezésén. Kőmerevre váltott.
- Na látod Vivian? Ezért nem vagy te különb egyik lotyójánál se! – jelentette ki Amy.
Elszakadt a cérna. Odamentem és úgy orrba vágtam, hogy öröm volt nézni.
- Viv! – sikoltott Lily.
- ÉN VAGYOK A LOTYÓ? NÉZZ MAGADRA ÉS SÍRJ! HOGY NEM SÜLLYEDTÉL MÉG EL SZÉGYENEDBEN?!
De az az igazság, hogy én nagyon ennek a határán álltam. Már nem érdekelt, miről veszekednek Lilyék, elég volt azt tudni, hogy Lily Amyt védte Potterrel szemben.
És velem szemben is. Ez több volt, mint sok egy napra.
Berohantam a szobánkba, de még mielőtt lezárhattam volna az ajtót, Jem is beslisszolt. Bebújtam a paplan alá, a nyakamig húztam és próbáltam nem tudomást venni a tényről, hogy csorog a könny a szememből.
Jem leült a padlóra, jó közel hozzám, hogy elég legyen suttognia.
- Mondd hugica, miért nem volt jó nekünk otthon? – kérdeztem rekedten.
- Mert nem élhetünk örökké burokban. Kell, hogy időnként rossz dolgok is történjenek. Ettől kerek a világ, ezért forog a Föld, és emiatt érdekes az élet.
- Ami pillanatnyilag maga a földi pokol.
Jem egyetértően elhúzta a száját. Egy ideig némán néztük egymást. Félelmetes, mennyire hasonlítottunk.
- Hallod? – szólalt meg kicsit később.
- Mit?
- Odalent bunyó van!
Egy pillanat alatt az ajtóhoz ugrottunk és rohantunk ki a korláthoz.
Sirius lent azt a srácot verte, aki rákérdezett, hogy megvoltam e neki. Potter és Remus együttes erővel rántotta le róla Siriust, másik két balek a srácot támogatta fel a földről. Csak az arca három helyen vérzett.
- FIGYELMEZTETLEK SCOTT, HA MÉG EGYSZER, CSAK EGYETLEN EGYSZER SÉRTEGETNI MERÉSZELED VIVIT, ÉN FASÍRTOT VEREK BELŐLED, HALLOD?
- Most meg mi bajod Sirius? – értetlenkedett Scott. Nem bírt megállni a két lábán. – Ő is csak egy numera, nem?
Sirius ekkor vett észre engem a korlátnál és a választ hozzám intézte.
- Nem Scott. Vivi sokkal több ennél.
Hoppá.
- ÉS CSAK HOGY TUDJÁL RÓLA, NEM VOLT MEG! TÖBBRE TARTOM ŐT ENNÉL!
Jézusom! Jézusom! Ez nem lehet igaz! Mi folyik itt?

A világ a feje tetejére állt.
Ilyen botrány még nemigen volt Roxfortban. Égen-földön másról se lehetett hallani, minthogy: „Úristen, Sirius Black szerelmes!”
Ami lássuk be, nem igaz. Lehet, hogy többre tart egy úgymond numeránál, de ez korántsem jelenti azt, hogy szerelmes belém. Sőt. Ezt én magam cáfolom meg. Lehet, hogy megcsókolt ott a tóparton, de ez bárkivel megeshetett volna, ha véletlenül az én helyemben van.
Ez sem jelent semmit.
Semmi sem jelent semmit!
Miért őrült meg hirtelen mindenki?!
Egy hetünk volt még a bálig. Amin hála a jó istennek, mostmár nekem is részt kellett vennem. De legalább Nickkel mentem. Tehát, ha van egy kis szerencsém, a szent estét a hugrabugosok között tölthetem, nyugalomban. A Hugrabug ház volt talán a legtoleránsabb velem szemben azon az egy héten. Gondolom Nick tett róla, hogy azok legyenek.
Az életem ezen kívül nem változott semmit.
Étkezéseknél Sirius változatlanul mellém telepedett le, és ugyanúgy beszélt velem, mint azelőtt. Jó, talán pár fokkal barátságosabban, ami persze másoknak egyből szemet szúrt. Mindegy.
Egyik este, pont egy hétre a báltól, Lily felkiáltott a kandallók előtt.
- Én nem is tudok táncolni!
Hát ez gáz. Nagy gáz. Cat felpattant ültéből- Remus megint eltűnt- és felrohant a lányszobák felé. Csattanások, puffanások, zajok, aztán… ZENE!
- Gyerünk, tanítsd meg Viv! – szólított fel, amikor nagy mosollyal az arcán visszaszaladt a klubhelyiségbe.
- Én? Megvesztél? Itt?
- Igen. Nem. Igen.
Kicsit sokan voltunk a szobában. De már senki sem tanult, mert a zenétől nem tudtak.
- Na jó. Lily? Állj ide!
Beállítottam magam elé és megmutattam az alaplépéseket. Az elején mást se csináltunk, csak nevettünk, mivel elég ciki helyzet volt. De a többiek is nevettek, sőt, egyesek csatlakoztak hozzánk. A vége az lett, hogy jóformán az egész griffendél bagázs a szoba közepén táncolt.
Na, ekkor tűnt fel a Tekergők tábora. Potter a lépcsőn lépdelt le, le sem véve a szemét Lilyről, Remus Siriussal érkezett a portrélyukból. Az előbbi kapásból leállt Cattel keringőzni a falnál. Szépek voltak, bár végig vigyorogták az egészet.
- Jó, elég volt, nem megy jobban! – jelentette ki Lily, amikor észrevette Potter vizslató tekintetét.
És ekkor Potter lesétált a lépcsőn, egyenesen Lilyhez, egyik kezével átkarolta a derekát, a másikkal megragadta a kezét és vezetni kezdte. Lily annyira zavarba jött, hogy mindenhova nézett, csak a kivételesen komoly Potter szemébe nem.
- Alakul… - motyogta valaki a háttérben. Ismerős volt a hangja.
Ahogy forgolódtam magam körül, megláttam Blacket a portrélyuk mellett, a falnak támaszkodni. Talán Lilyt és Pottert figyelte, talán csak nézett maga elé, de annyira… annyira más volt! Olyan nem is tudom milyen. Átfutott az agyamon: hogy lehet valakinek ennyire szép szeme? Sötét, gonosz, vesébe látó. Maga a kép, ahogy ott állt és nézett a világba, egy életre megmaradt bennem.
Hirtelen rámnézett. Én meg zavarba jöttem. Gyorsan elnéztem; Lilyt és Pottert bámultam, akik úgy táncoltak, mintha mást se csináltak volna egész életükben.
- Ügyesek – szólalt meg közvetlenül mögöttem Sirius. Vigyorgott, mint mindig.
- Aha – mondtam.
Néma csend. Cat és Remus eltűnt.
Meg mertem volna esküdni rá, hogy az előbb még a falnál táncoltak. Aztán amikor megint oda néztem, már nem voltak sehol. Nem baj, Amy megjelent helyettük. McGalagony társaságában.
Házvezető tanárnőnk tombolt dühében.
Mert mi az, hogy mi itt parádézunk, amikor a téli szünet hivatalosan még nem kezdődött meg. Valaki benyögte, hogy hivatalosan éjféltől már szünet van, mire a professzor büntetőmunkára ítélte. Továbbá tudni akarta, ki kezdte ezt az egész ramazurit.
Gondolkodás nélkül jeleztem; én voltam. Ami meglepő volt, hogy Lily is feltette a kezét, sőt, még jó pár lány körülöttünk. McGalagony tudomásunkra hozta, hogy mélyen csalódott bennünk, hisz’ mi példás tanulói vagyunk az iskolának és szintén büntetőmunkára küldött.
Aztán távozott.
Amy, a spicli leplezetlenül vigyorgott. Ahogy csapódott a portré, egyszerre négyen ugrottak neki. Lily nevetgélve közölte:
- Még sose voltam büntetőmunkán!
- De jó; én se.
Mivel a zenét felfüggesztették, mindenki indult aludni.
- Jössz? – kérdezte Lily. Potter pár méterre tőle várta Siriust, aki viszont továbbra is mögöttem dekkolt. De amikor Lily ezt megkérdezte, megszorította a karom.
- Mindjárt.
- Jó éjt! – köszönt el a fiúktól. Majd gondolt egyet és Potterhez fordult. – Kösz a táncoktatást.
- Nincs mit – felelte amaz és addig nézett Lily után, amíg el nem tűnt a látóhatárából. Amint ez megtörtént, Potter biccentett felénk, felkapta a köpenyt, amit az egyik fotel alól húzott elő és kiment a portrén. Ketten maradtunk.