Ebéd után mindannyian máshova indultunk. Cat és Remus jóslástanra, Lily számmisztikára, Potter kviddicsezni.
Én fáradtan slattyogtam mugliismeretre.
Ismét Meda mellett kötöttem ki. Szegény nagyon fáradtnak tűnt.
- Szia.
- Szia.
Hallgattunk egy sort.
- Figyelj Meda, tudom, semmi közöm hozzá, de nem kéne végre elfelejtened Ted Tonksot? Ki fogsz készülni!
- Miről beszélsz? – mosolyodott el.
- Nyúzott vagy.
- Á, későn kezdtem neki a bájitaltan házihoz. Öreg hiba. Ami pedig Tedet illeti: már nem érdekel. Túl sokáig sírtam utána. Nem érdemli meg. Sirius is ezt szajkózta már vagy egy éve, aztán te is. Érdekes, ti ketten külön-külön is ugyanazt mondjátok…
- Véletlen.
- Jártok már? – vigyorgott kedvesen.
- Ugyan Meda! Már hogy járnánk?
- Te tudod. De járnál vele, ha kérné?
- Hát… nem tudom. Ezen még nem gondolkodtam.
- Értelek.
Be is rekesztettük a témát, ugyanis röpdogát írtunk.
Óra után Lilyt és Catet a klubhelyiségben találtam meg. Szorgalmasan meredtek a semmibe a könyveik, pergamenjeik felett. Csatlakoztam hozzájuk. Már hárman nem csináltunk semmit. Nem sokkal később jött a tömeg is.
- Remus? – kérdeztem.
- Az edzésen a fiúkkal.
- Menjünk le egy kicsit! – indítványoztam.
Öt perc múlva már a röpködő öngyilkos jelölteket nézegettük a lelátóról. Potter össze-vissza kiabált, utasítgatta az embereket, szóval csapatkapitánykodott.
Másfél óra múlva, mikor már enyhén sötétedni kezdett, Cat megszólalt Remus mellett.
- Lezsibbadt a fél fenekem, nem mehetnénk?
- De – állt fel Remus és Lily is.
A csapat épp akkor szállt le a földre. Lassan mindenki elindult a kastély felé.
- Vivi! – szólt utánam, na ki?
- Szia – köszöntem.
Sirius csatlakozott hozzám az agyonhasznált, de elég jó minőségű seprűjével egyetemben, így együtt cammogtunk tovább. Kicsit le is maradtunk a többiektől. Legelöl Cat és Remus mentek kéz a kézben, mögöttük nem sokkal Lily és a hozzácsapódott Potter. Lily még innen távolról is jól láthatóan forgatta a fejét az ég felé. Mögöttük a csapat többi tagja.
- Na, hogy fogadta Regulus Lanát?
- Rosszul. Remélem.
Felnevettem.
- Kicsit pletykás a lány. Hallom, rád hajtott.
- Aha.
- De te elküldted. Miért? – próbáltam közönyös lenni, de nem ment igazán.
Sirius leállt. Szembefordultam vele. Közelebb lépett, így alig volt közöttünk egy méter.
- Tudod nagyon jól, miért.
Zavarba jöttem a nézésétől, de addig nem folytatta, ameddig újra a szemébe nem néztem.
- Felesleges folyton kérdezned, nagyon jól tudod Vivi, hogy bolondulok érted. Te viszont nem.
- Miből gondolod?
- Abból, hogy mindig kisiklasz a kezeim közül. Érted? Ahányszor a közeledbe kerülök valamennyire, mint az Emlékládában például, te mindig kicsit elhúzódsz másnap. Nem bízol bennem. Félsz, hogy egyszer „behódolsz” nekem és én úgy fogok viselkedni veled, mint az eddigi lányokkal, akikkel dolgom volt.
- Igen – szólaltam meg hirtelen. – Mihelyst érezni fogod, hogy megszereztél, egyből eltűnik a varázs, már nem kell vadásznod rám, és rám unsz. Az pedig nekem fájna, ugyanis megaláznál. Nem lennék semmivel se különb, mint azok a cafkák, akikkel úgymond, dolgod volt eddig.
Még közelebb lépett, átkarolta a derekam, a homlokát az enyémhez nyomta és mélyen a szemembe nézett. Először automatikusan lesütöttem a tekintetem, de addig mocorgott, ameddig rá nem néztem megint. Fekete tincsei érzékien, rosszfiúsan hullottak a szemébe.
- Miért nem bízol bennem? – susogta. - Meddig kell még bizonygatnom, hogy szeretlek, Vivi? Nekem nem kell más! Ha te is annyi lennél, mint azok a szőke libák, már rég lefektettelek volna. De nekem nem csak a tested, hanem legfőképp a szíved kell.
Megcsókolt. Óvatosan, és nem olyan magabiztosan, mint eddig bármikor. Vagy csak nekem tűnt másnak. Ki tudja? Most őszinte volt és én hittem neki. Amellett nagyon mélyen érintettek a szavai.
- És ha megkapod a szívemet, akkor mi lesz?
- Akkor többet nem eresztem – mondta. – De ez úgyse következik be – elengedett és hátrébb lépett. Rossz volt így. Hiányzott, hogy hozzám érjen – Sose fogsz magadhoz engedni.
- Gondolod?
Felnézett rám. Kicsit közelebb mentem hozzá.
- Mondd, tényleg komolyan mondtad, amit az előbb… Szóval tényleg nem csak…
- Vivi, addig úgyse kérném tőled azt, amíg nem tudnám, hogy legalább annyira szeretsz, mint amennyire én téged. És különben se ezt akarom most.
Ő is közelebb lépett, alig néhány centire volt a szánk a másikétól. Kicsit erotikus látvány volt, ahogy játszunk egymással. Végül egyikünk se csókolta meg a másikat.
- Akkor mit akarsz? – kérdeztem.
- Hogy mindenkinek azt mondhassam: igen, az a bomba csaj a barátnőm, és ő is szeret! – hátrébb lépett, kitárta a két karját és az égre meredt. – VIVIAN RICE A BARÁTNŐM ÉS ÉN SZERETEM ŐT!
Felnevettem, mire mosolyogva elkapta a derekam és pörgetni kezdett a vizes fűben. Mindketten hangosan nevettünk és boldogok voltunk, azt hiszem.
Mikor letett egy percig csak néztük egymást.
- Na? – unszoltam. – Megkérdezed végre?
Még szélesebben vigyorgott.
- Vivi – apró puszi – Rice – még egy – leszel – még egy – a – még egy – barátnőm?
- Sirius Black, kételkedjek e benned? Nem versz-e át? Nem fogsz e megégetni? A barátaidnak a magánügyeinkről hencegni? Megcsalni mással? Mondjuk a húgommal.
- Jemima Rice sose lesz olyan csípős nyelvű, mint a nővére. És az összes kérdésedre nem a válaszom.
Megcsókoltam. Hosszan és finoman.
- Akkor tudod az én válaszomat is a te kérdésedre.