Közeledett az éjfél, a hangulat (hangulat?!) a tetőfokára hágott. Már jóformán mindenki táncolt, hál’ istennek pörgős zenére. Nick, mondván ki vagyok fulladva, leültetett a helyemre, ahol Lily bámult bele a poharába.
- Lil, jól vagy? – tettem fel a kérdést óvatosan.
- Én ne lennék! Te viszont olyan pasival jársz, akit nem is szeretsz. Te talán jól vagy?
- Tessék? – fordult felénk Nick. Hála annak, hogy addig egy messzi haverjával távbeszélt, és hogy hangos volt a zene, nemigen értette Lily előbbi mondatát.
- Semmi. Lily kicsit többet piált a kelleténél, és Bent se látom sehol. Bocs, megyek, odakísérem néhány barátunkhoz. Mindjárt jövök.
- Oké. – de amikor felálltam, elkapta a karom és lesmárolt. Igen, ilyen hirtelen, minden bejelentés nélkül. Hű. Nick ezután utamra engedett.
- Na, élvezted? – tudakolta epésen Lily, Potterék asztalához tartva.
- Ne szólj hozzám!
- Ugyan, ne kapd fel a vizet, a szerelem szép!
- Bizony, de még mennyire! – szólt közbe Cat. Leültünk velük szembe.
Lily kicsit imbolygott a széken, aztán egyszer csak nekidőlt Potternek és ott is maradt a vállán a feje. Volt bennem annyi tapintat, hogy ne hangosan nevessek fel, hanem amikor már hátat fordítottam a bagázsnak.
Visszavánszorogtam Nickhez és az unalmas bagázsához. Istenem, csak ezt éljem túl!
Na és ekkor felcsendült a dal. A DAL. Istenem, köszönöm!
- Nick, tudsz mambózni?
- Tessék? – ugyanis újfent a hülye haverjaival dumált. Kezdett az egész olyan lenni, mint egy rossz házasság.
- Tessék. – leraktam elé egy pohár pezsgőt, célozva ezzel arra, hogy fojtsa bele magát. Persze ha ismer, meg is érti a célzást. Persze nem értette.
Elindultam valamerre, keresztül a tánctéren. Valaki elkapott és szabályos lépésekkel vezetetni kezdett. Jaj anyám, a tánc olyan egy jó partnerrel, mint újra levegőt venni, miután hosszú perceket voltál a víz alatt. Fogalmam sincs, ki volt az a srác, nem is érdekelt, az volt a fontos, hogy táncoltunk. Olyan jól, hogy a szám végére azon kaptuk magunkat, hogy az előbb még táncolók körében állunk és ők széles kört alkotva tapsolnak minket. Ennek örömére újabb mambó szám következett, mi meg táncoltunk.
Éjfélkor elcsendesedett a parkett és következett a koccintás. Persze baktattam vissza Nickhez. A srác arcon puszilt és ment vissza a barátaihoz.
- Ezt ne csináld többször. – adta ki a parancsot Nick. – Kérlek.
- Mégis mit?
- Ha táncolni akarsz, szólj nekem.
- Szóltam. Csak épp el voltál foglalva.
- Bocs. – homlokon csókolt. Bedobbant a szívem.
- Nick, ez nekem nem megy. – mondtam. – Bocs, de nem.
Fogtam magam és otthagytam. Nem kiáltott utánam.
Felszabadultam futottam át ismét a parketten, ahol már újra ment a tánc. Az este talán először: boldog voltam.
Egy kar kapta el a derekam.
- Hova-hova?
Sirius Black nézett velem farkasszemet. Mosolygott.
- Eddig dúlt a szerelem?
Megmerevedtem.
- Hol hagytad a húgomat?
- Ott táncol a barátjával.
- Remek.
Kitekeredtem a karjából, de ő erősen fogott és vezetni kezdett ki a teremből. A folyosóig jutottunk így.
- Sirius, elengednél?
- Nocsak, most újra Sirius?
Nem bírtam tovább.
- Black, ne vigyorogj már!
- És most újra Black. Vihar dúl a lelkedben Vivi?
- Igen, ha már így rákérdeztél. Mi az, most egy üresfejű Barbie sincs kéznél?
- Féltékeny vagy?
Hoppá. Hoppá. Erre mit lehet felelni?
- Nem. Miért lennék?
- Én nem tudom. – vonta meg a vállát. – De te féltékeny vagy.
- Jaj, ne hajtogasd már folyton! Nem vagyok! Miért lennék?
- Most viszont dühös vagy.
- Ne mondd! Remek megfigyelő vagy. Elengednél? Lemeszesedik a csípőm.
- Nem.
- Nem?
- Nem.
- Beléd rúgok Black!
Felnevetett.
- Aranyos vagy ilyenkor.
- Milyenkor?
Lehajolt, megcsókolt. Alig volt erőm eltolni.
- Te tényleg nem tartasz többre az alkalmi barátnőidnél, mondj akármit!
- Nem feküdtem le vele. – mondta.
- Mármint kivel?
- Tudod te azt.
Persze, hogy tudtam. Azzal a szőkével reggel. De furi, mintha évekkel ezelőtt történt volna!
- Jó neked. Bár nem értem, miért kéne hinnem neked.
- Nem kell. De hiszel.
- Aha, persze.
Lehajolt, hogy a szemembe tudjon nézni. Irultam-pirultam. Mint egy óvodás.
- Mióta ismerlek, nem feküdtem le senkivel.
- De jó neked! – nevettem fel. Annyira abszurd volt ez a helyzet!
- És tudod miért? Mert egyik lány se te voltál! Mióta visszadobtad azt a levelet órán és kijelentetted, hogy soha nem randiznál velem, csak rád tudok gondolni. Téged kereslek minden lányban, ezért látok minden csajt üres libának, mert nem szólnak vissza úgy, mint te tetted!
- Ha neked ez kell, tőlem kaphatsz elég beszólást!
Megint felnevetett. Olyan esetlenül. SIRIUS BLACK NEM TUDTA, MIT MONDJON! Népünnep.
- Dobtad Jonsont?
- Ja.
- Miért?
Miért is?
- Mert az agyamra ment.
Miért is mondom én el ezt neki?
- Logikus. Végtére is; egy barom.
- Ha tudnád hány embernek ez a véleménye rólad meg Potterről!
- És neked mi a véleményed?
- Potter hülye. De jó fogó. Asszem. – Mióta értek én a kviddicshez?
Várt. Tudtam ám, mire. Hát jó.
- Veled kapcsolatban nem tudom. Ahányszor kialakul valami jó, te teszel valami bántót. És fordítva.
Elgondolkodott. Aztán megakadt a szeme a nyakamon.
- Jól áll. – mondta.
Mivel a nyakamban volt a lánca.
- Tőled van. – feleltem.
- Addig nem tehetek semmit, hogy állandó jó véleményed legyen rólam, ameddig nem bízol meg bennem. – jelentette ki hirtelen. – Pedig tudom, hogy akarsz és én is akarlak téged. És tudom azt is, hogy az én múltammal nehéz megbíznod és hinned nekem, de elég azt elhinned, hogy fontosabb vagy nekem, mint bárki más ezelőtt vagy ezután, vagy akár most. Ezzel azt hiszem, el is mondtam neked mindent, és Vivi! – megcsókolt. – Örülök, hogy szakítottál azzal a barommal. Így nem kell holnap a földbe döngölnöm.
És otthagyott. Úristen.