18. fejezet--> A jóslat
Ava Joan 2007.01.12. 15:59
Ha nem ezt a TIPIKUSAN SZOKVÁNYOS címet sikerült volna kitalálnom, még azt is mondhatnám, szerintem is jó...
- Mondtam, hogy ez nem jó ötlet! - Nem Cat, nem mondtad. - De egyértelmű volt! - Akkor se mondtad Kitty. Amikor kinyitottam a szemem, a teremben találtam magam. Feküdtem a padlón. Fölöttem Cat Remussal és Potterrel szólalkozott épp össze, Sirius viszont egyből észrevette, hogy felébredtem. - Nem tudtuk meg, mi volt a múltunk. – mondtam rekedten. A többiek félbe szakították a veszekedést, és rám vigyorogtak. Felültem. - Vagy a jövőnk. - Csak te nem – felelte Sirius. - Miért, te láttad?! - Láttam. - És? – kérdezte egyszerre mindenki. Sirius vállat vont, de nem mondott semmit. Befutott Lily. Vele együtt a hálóinges Madam Pomfrey. És McGalagony, bár őt nem hiszem, hogy Lily hívta. A doktornő leguggolt mellém, rám szegezte a pálcáját és én újra elájultam. Álmodtam. Jó nagy zagyvaságot, ahogy kell. Érdekes, ébredés után is emlékeztem minden apró részletre. Egy folyosón rohantam, körülöttem szürke füst terjengett. A jobb oldali fal helyén egybefüggő ablakok voltak, amiken beáramlott a nap és megvilágította az egész helyet. Hihetetlenül békés volt minden. Fura, hisz’ futottam egy ajtó felé. Nagy sokára aztán azt is elértem. Pedig úgy tűnt, ahogy rohanok felé, az ajtó úgy távolodik. Anélkül, hogy hozzáértem volna, kinyílt. A jóslástanteremben találtam magam. Tudom, hogy az a terem valahol a padláson van, vagy hol, de nem lényeg. Ez csak álom volt. A terem- leszámítva azt az egy asztalt és a mellette ülő két alakot- tök üres volt. Jobb oldalon ugyanúgy ablakok voltak, mint a folyosón. Az asztalon egyedül egy gömb állt, annak az egyik oldalán a tanárnő ült, vele szemben… én. Igen, én. Saját magamat láttam az álmomban, ahogy hallgatom a tanárnő magyarázatát, amit amúgy én, mármint a szemlélő és nem a szereplő, abszolúte nem hallottam. De hogy a másik énem értette, az tuti. Ugyanis az egyik mondatnál látványosan elsápadt. Elsápadtam. Vagyis ő. Vagyis én, mint a széken ülő és figyelmesen hallgató énem. Tiszta röhej, mintha skizofrén lennék. Kicsit később- de még álmomban- feltűnt, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem hallok hangokat. Tök süket minden. Se egy ablakon bekukucskáló madár károgása, se az ajtó nyikorgása, se a tanár hangja, se az enyém, amint válaszolok, vagy visszakérdezek. Semmi. Zéró. Nuku. Nyista. A’lá natúr. Egyáltalán semmi. Körbejártam a két alakot, akik közül az idősebb és professzor előnevű egyén lázasan kutakodott gomolygó kis üveggolyójában, és magyarázott valamit szegény megviselt kis alteregómnak, aki viszont hű, de nagyon csöndben volt! Barna szeme, szemem, szeme a semmibe meredt- jobban mondva ki az ablakon- és elgondolkodva rágta a szája, szám, szája szélét. Megpróbáltam a prof szájáról olvasni; kevés sikerrel. Igen, a nevemet megértettem, de semmi mást. Sokáig néztem még, ahogy beszél, és az alak(om) hallgatja elboruló tekintettel. És itt megragadnám az alkalmat, hogy tudassam: ritka érdekes dolog magunkat kívülről, más szemszögből látni! Ráadásul mintha kicsit idősebbnek tűntem volna és a hajam is hosszabb volt. Nem sokkal, de hosszabb. Termetileg semmi különbség, de a ruhák az énemen megint csak ismeretlennek látszottak. Szóval néztem, néztem az asztalnál dekkolókat, és próbáltam megérteni, miről diskurálnak. Fura, az álomban mintha magamnál lettem volna. Mintha éberen szemléltem volna a dolgokat. Aztán hirtelen felpattant a szemem és ott találtam magam a gyengélkedőn. Világos volt és egy ágyban feküdtem. Egyik oldalamon ott ült Sirius (fura, addig a pillanatig, amíg tudatomhoz nem fértem teljes mértékben, mintha simogatta volna a homlokom), mellette Lily és Cat, a másik oldalon Remus és Potter. - Jó reggelt! – köszöntött vidoran Lily, mintha a közös szobánkban ébredtem volna, mint minden normális napon. Elmosolyodtam. Közben persze gondolkodtam. Az az álom belefészkelte magát az agyamba. Aztán hirtelen, nem tudom hogyan, de összeállt a kép. Black felé fordultam. - Te hallottad? - Mit? – kérdezett vissza meglepetten. - A jóslatomat! Azt láttad az Emlékhordozóban, nem? A folyosót, aztán az üres tantermet, benne engem és a jóslástan professzort! Aki jósolt nekem. Ezt láttad, nem? Sokáig csak bámult rám értetlenül. - Nem? – erősködtem. - Ez csak egy része volt az emlékeknek – mondta vacillálva. - És mit mondott a prof? - Szerintem ezt nem akarod hallani – jelentette ki. A többiek némán füleltek. - Majd én eldöntöm, mit akarok és mit nem, oké? Szóval milyen jóslat volt? - Hogyhogy nem hallottad? – tudakolta Lily. - Úgy, hogy álmomban süket voltam, mint az ágyú. Szóval többet is láttál ennél a jóslásos jelenetnél? - Igen – felelte Sirius. - De a jóslatot is hallottad. - Aha. - Akkor mondd el, mi volt! – kértem. - Nem. - Tudjátok mit? – ugrott fel Cat. – Mivel Viv látszólag jól van, mi akár távozhatnánk is! James, nem azt mondtad, hogy egész hétvégén kviddicsezni akarsz? Ahhoz viszont össze kéne szedned a csapatodat. Lily, téged pedig még a huszonnégy óra letelte előtt szeretnélek kifaggatni a jövőmről, úgyhogy gyere! Catnek hála, fél percen belül kettesben maradtunk az idősebb Blackkel. Aki aznap felettébb ügyesen játszotta a néma Leventét. - Rossz? - Mi? – kérdezett vissza. Szerintem tudta, mostmár nincs menekvés. - Hát a jóslat. Rossz? - Nem tudom. Attól függ. - Akkor mondd el! Kérlek! Megőrülök a kíváncsiságtól! - Tényleg nem hallottál semmit? - Tényleg. Csak azt tudom, hogy az alteregóm hulla sápadt lett, miközben hallgatta a tanárt. Vagyis biztos meglepődött. Mindegy. Szeretném hallani! - Hát… jó. A professzor az álmodban azt mondta neked, hogy… - Igen? Végre rám nézett, egyenesen a szemembe. - Hogy életedben egyszer leszel szerelmes. Egyetlen egyszer, de az a szerelem soha nem fog elmúlni, akármit is teszel. - És ez miért olyan rossz hír? – sóhajtottam fel. – Nem is kell többször! Hé, várjunk csak! Nem csak ennyit mondott a tanárnő! Sokkal többet beszélt és határozottan emlékszem rá, hogy én is kérdeztem tőle. - Igen, tudom. - Szóval most jön a rosszabbik része – állapítottam meg és a gyomrom máris görcsbe rándult. – Hallani akarom, Sirius! Vett egy mély levegőt és elfordult. Megfogtam a kezét, amit az ágyamon nyugtatott. Összerándult. - A jós azt mondta, egy valaki tud majd téged megpuhítani, ugyanis minden erőddel ágálsz a boldogság ellen, akármennyire is tagadod. - Ez hülyeség. - Akkor is ezt mondtad. - Na ugye. Tovább! - Figyelj Vivi, jobb, ha… - Mondd! - A jóslat szerint mire felfedezed a hibádat, már késő lesz, és sose teljesedik be a sorsod. Meg valami olyasmit is mondott, hogy ez a szerelem visz majd a sírba, mert se ezzel nem tudsz élni, se e nélkül. Felnyögtem. - Istenem, mint egy rossz mese! A királykisasszony, aki képtelen eldönteni: feminista legyen, vagy hozzámenjen az első szőke herceghez, aki betoppan a kastélyba. Sirius elmosolyodott. Milyen helyes így, gondoltam. Na, állj! Nem! Sirius Black nem helyes, amikor mosolyog, és nem vicsorít! Nem! Ő mindig az a szexmániás barom, mint eddig! Ráadásul alattomos módon kihasználta a klausztrofóbiámat a ládában és molesztált! Jézus, ez tiszta röhej. De azért kicsit megijesztett, amit mondott, s bár igyekeztem nem mutatni, ő mégis észrevette. - Ez csak egy eshetőség, ami jelen pillanatban leginkább hasonlít a közeljövődre, mint bármely más helyzet. - Honnan tudod? - Onnan, hogy többet láttam, mint te. - Mit láttál még? - Más jövőt. - A miénket? – Jaj, ne. Kicsúszott, még mielőtt átgondolhattam volna. Istenem, én akkora balek vagyok! Hogy Sirius egyetértett e ezzel, nem tudom, de elég furcsán nézett rám, amitől menten zavarba jöttem. Erre is nagyjából csak ő képes. Már a nézésétől is zavarba jövök. De már nem válaszolhatott, ugyanis berobbant a terembe Stacie és a kis barátja, valamint néhány más haverom. Alig eszméltem fel, Sirius már el is tűnt.
|