Odakaptam a fejem, és a szüleimet láttam.
- Anya! Apa! – fel akartam pattanni, de elfelejtettem, hogy nem mozognak a lábaim, így leestem az ágyról.
- James, mit csinálsz? – Apa a vállamnál fogva visszafektetett.
- Ti… éltek? – nyögtem ki, még mindig döbbenten. Mintha kiszabadultam volna a víz alól, mintha elpattant volna valami bennem a megkönnyebbültségtől.
- Igen – lepődött meg Apa.
- Csak örülök – nevetettem el magam.
- A fejét is beütötte? – fordult Anya Lilyhez suttogva.
- Nem, mindig ilyen – vigyorgott Lily.
- Kösz, szívem. Semmi baja a fejemnek, csak a halálfaló, akivel harcoltam azt ecsetelte, hogyan ölt meg titeket. Ettől leblokkoltam, és így tudta felgyújtani a csontjaimat.
- Nem láttad az arcát? – kérdezte Apa dühösen csengő hanggal.
- Álarc volt rajta… de hogy kerültök ide?
- Épp a parancsnokságon voltunk, amikor befutott a hír, hogy megtámadták az iskolát. Hát iderohantunk. Találkoztunk az igazgatóval, aki elmondta, hogy megsérültél. Hogy vagy?
- Szörnyen fáj a lábam.
- És hisztisebb a megszokottnál, vagyis gondolhatják mennyire – mondta Lily, mire a szüleim ránéztek, és megismerték.
- Rég találkoztunk kislányom – mondta Anyu egy csöpp éllel a hangjában. Hát igen, a legutolsó találkozásukkor eléggé összezördültek.
- Igaz… hát megváltozott pár dolog… minden, ami csak megváltozhat valaki életében…
- Ha jól sejtem a kisasszony vallott, és sikerült összejönnötök?
- Hú, de rég volt – mosolyodtam el – Halloweenkor. A téli szünetben voltunk Godrick’s Hollowban, felújítottuk a házat. Oda fogunk költözni iskola után. Hármasban – tettem hozzá.
- Hármasban? – értetlenkedett Apu.
- Igen, hármasban – Lily egy halvány mosollyal megfogta a kezemet, ami kilátszott a takaró alól.
- Te jó, édes, egyetlen Merlinem! – sikított fel Anyu – Le kell ülnöm! Nem vagyok még olyan öreg!
- Mi történt, Mary? – Apu még mindig nem értette.
- Nagymama leszek! – suttogta Anya.
- Ne! Ez komoly? – döbbent le Apu is.
- Nem siettétek el egy kicsit?
- Nem, és mindenki ezzel zaklat minket! Nem, nem siettük el, fogja fel mindenki!
- Higgadj le, fiam! – nyomott vissza az ágyra Apu.
- Mi mellettetek vagyunk, ha úgy gondoljátok, hogy…
- Úgy gondoljuk – mondtam dacosan.
Ekkor nyílt az ajtó és belépett apuék egyik kollégája.
- Hugh, Mary! Gyertek vissza, Alastor mindenkit hívat!
- Megyünk! James, gyógyulj meg! Majd beszélünk, sziasztok!
- Vigyázzatok… – a szüleim kimentek, így a végét csak magam elé motyogtam – magatokra.

Elég vacak éjszakám volt, nehezen tudtam aludni, mert rettenetesen fájt a lábam. És nem is vagyok hisztis, akármit mondd is Lily, aki egyébként éjszakára itt maradt a mellettem lévő ágyon, mert kikönyörögte a doktornőtől, hogy itt maradhasson.
- Jó reggelt – köszönt az említett, mikor meglátta, hogy ébren vagyok – hogy van a lábad?
- Már jobban. Doktornő! Elmehetek?
- Nyugalom, Mr. Potter! Hogy érzi magát?
- Jól! És nem szeretek itt lenni!
- Higgye el, nekem se egy nagy élmény, hogy megállás nélkül vagy magát, vagy Blacket kell ápolnom…
- Elmehetek?
- Menjen! És próbáljon legközelebb vigyázni magára jobban! Hallja?
A mondat végét már nem hallottam, mert Lilyvel hamar kereket oldottunk.
- Ha jól rémlik, nekünk félbe maradt egy randink – fordultam felé.
- James!
- Igen?
- Rémes vagy – mosolygott Lily
- Miért? Nem jutottunk el a tejszínhabos eperig. Közbe jött pár halálfaló. Nem kéne bepótolni?
- És tanulni mikor fogunk? Tudod, hogy mindjárt itt vannak a vizsgák?
- Szívem, február közepe van, és év végén vizsgázunk. Kérlek! – néztem rá kiskutya szemekkel, aminek sose tud ellenállni.
- Fél óra múlva a klubban! – mondta végül Lily, és egy búcsúcsókkal elszaladt.
- Oké – mondtam magam elé, és elkanyarodtam a konyha felé.

Huszonöt perccel később leraktam az éjjeli szekrényre a konyháról hozott nagy tál epret és kis tál tejszínhabot. Megigazítottam az ágyneműt meg a párnákat, behúztam a függönyt, és a fürdőben ellenőriztem magam. Tökéletes. Szemüveg csálé, talár hanyagul kikapcsolva, haj kócos. Indulás!
Lementem a klubba, és egy perccel később Lily is lejött a lánytoronyból.
- Sokat vártál? – kérdezte, mikor észrevett.
- Nem. Fantasztikusan festessz – nyögtem ki. Miért van az, hogy minden egyes alkalommal ledöbbenek, hogy milyen gyönyörű? Az ember azt gondolná, hogy fél év után hozzászokik.
Palack zöld pólót és fekete szoknyát viselt, hozzá egy teljesen hétköznapi cipőt, de még így is gyönyörű volt.
- Mehetünk?

------------------------------------------------------
Ne haragudjatok, hogy csak ennyi, de ez egy rövid, semmitmondó szakasz lezáró fejezet!!!