Vicces, de lehet abban valami igazság, hogy a cipősarok kopogásától skizofréniát lehet kapni. Nem, én maradtam egy személyiség, de muszáj volt valamivel lekötnöm az agyamat, míg leérek a pincébe, s mivel sötét volt, hideg is, hát nem maradt más, mint a sarkam kopogása.
Ám ezt sem élvezhettem sokáig, hiszen hamarabb az ominózus szoba elé értem, mint ahogy lelkileg felkészülhettem volna rá.
Kopogtattam. Rögtön kitárult a rácsos vasajtó.
- Viv! Bújj be!
Hogy mi ez az újdonat bizalmaskodás a Prof részéről, fogalmam sincs. Valójában mi sohasem voltunk különösebben jó viszonyban. Neki nem engem kellett fűznie, nekem nem őrá kellett támaszkodnom, mint pisis kisgyerek. Most mégis úgy ragyogott fel az a sápadt, semmitmondó arca, mintha legalábbis az atyaúristent tisztelhette volna személyemben.
Mindenesetre beléptem mellette a helyiségbe.
El is képedtem rögvest.
Merthogy nem csak én lettem beutalva aznap este.
Hanem rajtam kívül még hárman.
A sután ácsorgó Pitont és a tőle egészséges távolba húzódó, látványomra felsóhajtó Stacie-t azonnal felismertem, a harmadik srácot viszont eddig csak a könyvtárban láttam.
A Prof elégedetten végignézett rajtunk, arcáról még mindig nem tűnt el az elégedett somolygás, majd leült az íróasztala mögé, összekulcsolta vékony, inas kezeit a tölgyfa lapon, és belekezdett monológjába.
- Még csak két hete tanítalak benneteket és társaitokat, de máris kitűnt számomra, hogy ti négyen érdemlitek a legtöbb figyelmet részemről.
Itt Stacie olyan kétségbeesetten nézett hátra rám, hogy önkéntelenül is elvigyorodtam. Bájitaltanból különös figyelem? Jaj, de hosszú lesz ez a hetedik!
- Önök ketten – fordult Piton, meg a másik srác felé – a legjobb bájitalfőzők az egész évfolyamban, ezt bátran állíthatom. Önök pedig – intézte hozzánk szavait – sajnos, a leg…
- Pocsékabbak – bólintottam.
- A legnehezebben rázódnak bele, ezt szerettem volna mondani.
- Akkor túl enyhén fejezte volna ki magát, tanár úr – biztosította Stacie sápadozva. Talán jobban érzékelte a kialakult helyzet abszurditását nálam.
- Az ok, amiért ide hivattam önöket a következő – lépett túl a problémán a Prof. – Úgy gondolom, ha se az elődeimtől, se tőlem nem tudtak elegendő tudást összeszedni ahhoz, hogy év végén ne bukjanak meg a tantárgyamból, akkor segíthetnék egymást. Hátha a közös cél meghozza gyümölcsét.
- Vagyis? – szívóskodott Stacie.
- Vagyis párban fogtok dolgozni idén.
Na. Robbant a bomba.
- MI VAN?! – hangzott mind a négyünk felől diszkréten, halkan, épp, hogy csak a fél kastély hallja.
- Mr. Thomas, Miss…
- Ó, könyörgöm, inkább a pótvizsga! – siránkozott Stacie, de hiába.
- Önök ketten, valamint Miss Rice és Mr. Piton is együtt fognak bájitalokat főzni. Nemcsak a kedd esti különórákon, amiket a mai naptól kezdve, mint szakkört vezetek be, s melyen négyüknek kötelező a megjelenés, hanem a rendes tanórákon is. MINDEN órán – hangsúlyozta.
Most kellett volna valakinek hisztérikusan felnevetnie. De hát Lily sajna most nem volt köreinkben.
- Elmehettek.
Először senki sem mozdult. Majd Stacie-nél eltört a mécses, és hangos bőgéssel kirohant. Őt a Thomas nevű valaki követte zsebrevágott kezekkel, apatikus arccal.
Piton rám pillantott, én azonban a Profot figyeltem. Tudtam, ez az egész nekem szól. Hogy mi a célja vele, nem tudtam, hiszen egyszerű rosszindulatnak nem tekinthettem – a bájitaltan korrepetáció lassan hetedik éve rám fért, de hogy ezt miért pont Pitonnal…?
Sirius magán kívül lesz az örömtől, ha meghallja.
Meg fogja ölni Pitont.
És nekem nem lesz több különóra…
- Viv, maradnál még egy percre?
Persze sejtettem, hogy ennyivel nem úszom meg.
Mikor Piton behúzta maga mögött az ajtó, a Prof, polgári nevén Jeremy Brown, felállt székéből, és hozzám sétált. Úgy egy méterre állt meg tőlem, majd alaposan szemügyre vett.
- Megnőttél – jegyezte meg. – Bebarnultál. És sokkal komolyabb lettél. Egyébként hogy vagy? Megtaláltad a számításaidat boszorkányként?
Körülbelül ezeket a mondatokat vártam a férfitól, aki a legszeretettebb rokonom szerelme volt egykor. És akit évek óta, gyakorlatilag a Roxfortba járásom óta nem láttam.
- Azt hiszem.
- Remek. Beszéltem a házvezető tanároddal. McGalagony professzor egy rossz szót nem szólt rólad, épp csak a bájitaltan eredményeidet kevesellte. Szerinte több ész szorult beléd, jóval több, mint amennyit felhasználsz. Komoly esélyeid lennének az iskolaelső posztjára, ha több lenne benned a szorgalom, és kevesebbet álmodoznál.
- Aha.
- Gondolom érdekelne, mit keresek itt. – szokatlan volt a mosolya. Olyan zavaró, vagy milyen.
Nem bólintottam, ő mégis megválaszolta a fel sem tett kérdést.
- Nem miattad vagyok itt. Engem legalább olyan váratlanul ért, hogy a Roxfortban tanulsz, mint téged az, hogy idén itt tanítok. Most mégis örülök, hogy így jött ki a lépés.
- Akkor ezzel egyedül vagy, mert én egyáltalán nem örülök, hogy látlak.
- Sejtettem – felelte keserűen. – De miért?
- Tényleg érdekel?
- Tényleg.
- Hát jó – adtam meg magam. Éreztem, ahogy a régi düh feltör belőlem, de kordában tartottam. Azzal nem oldok meg semmit, ha nekiugrok. – Aida. Emlékszel még rá?
Csak érzékcsalódás lett volna az, hogy Jeremy természetéből adódóan barátságos arca kővé merevedett erre a névre?
- Igen.
- Én szerettem őt.
- Ahogy én is.
- De te elhagytad! Cserbenhagytad! – kiabáltam. Nesze neked, önkontroll.
- Nem, Vic – rázta a fejét, és közelebb lépett. – Nem hagytam el. Te nem ismered a részleteket. Tévesen okolsz évek óta.
- Ez hülyeség. Teljesen jogosan utállak, és ezt te is tudod. Most pedig, ha megengeded… - s ezzel feltéptem az ajtót, és elrohantam.

Úgy száguldottam keresztül a kastélyon, mint akit üldöznek. De hogy miért kezdtem el sírni közben, azt még én magam sem értettem. Egyszerűen csak jött és kész. Valahogy így csapódott le a felgyülemlett feszültség.
- Vivi!
Ez Sirius volt, ezer közül is megismertem volna rekedt, morgó hangját. Valószínűleg megint éjbenyúlóan kviddicseztek odakint a pályán, élve a McGalagony által felajánlott lehetőséggel. Ez különben amolyan végzős engedmény, hiszen ha valaki már nagykorú, az evidens, hogy tud vigyázni magára sötétedés után. Pláne, ha seprű van a lábai között.
- Vivi!
Hallottam magam mögött a csapat zaját, ahogy felszerelésüket cipelve beszélgetnek, és persze Sirius szólongatását is érzékeltem az amúgy már tök csöndes folyosón. Pont ezért futottam még gyorsabban.
Csak róttam a lépcsőfokokat, vettem be a kanyarokat, és közben megnyugodtam, hiszen már alig hallottam Potterék hangját odalentről.
Aztán hirtelen két kar fonta át a derekam, és én kis híján orra estem, olyan erősen fékezett le valaki hátulról. Ösztönösen vergődni kezdtem, persze sírtam is, mert nem is én lennék, ha ezt mosolyogva tűrném.
- Hé – susogott a fülembe párom. Mert ő volt az, aki végig a nyomomban volt, ő rohant utánam csapot-papot, csapatot hátrahagyva, hogy megtudja, miért bőgök a kastélyban éjszaka, tök egyedül. – Mi történt? Vivi, mi a baj?
Megfordultam a karjaiban, és a nyakába bújtam. Jó erősen magamhoz öleltem, s ő legalább olyan erősen szorított magához. Vigasztalóan simogatni kezdte a hátam, a hajamba puszilt, többször is, de nem hatott – én csak sírtam megállás nélkül.
- Már nem tartod terhesnek a jelenlétem? Már nem zavar, hogy vagyok? – bömböltem a pulcsijába.
- Micsoda? – hátrébb hajolt, eltolt kicsit magától. – Miről beszélsz?
- Kerülsz engem. Amy szerint azért, mert belezúgtál Potterbe, de szerintem csak rám untál…
Sirius ekkor olyat tett, ami tőle aztán nagyon váratlan volt. Felnevetett. Olyan őszintén, ugatásszerűen, ahogy csak ő tud.
Aztán kihajolt a korláton, és lekiáltott a felfelé caplató társaságnak.
- Ágas!
- Mi van? – pillantott fel a szólított. Na meg a csapat.
- Szeretlek, édesem!
Potter, kinek aznap már kijárt ebből a „meleg-rohamból”, s talán épp ezért nem értette a tréfát, idegesen legyintett. Talán pont azért kezdeményezte az esti edzést, hogy kiheverje a Lily okozta lelki sérelmeket.
Sirius visszafordult hozzám. Arca elkomolyodott, szeme csillogott. Hatalmas, meleg kezével végigsimított az arcomon. Imádtam, amikor ezt csinálta.
- Dehogy untam rád, te kis mimóza! – dörmögte. Hangja ötödik óta legalább két oktávval mélyebb lett. – Szeretlek, de azt hittem, tudod. Nemsokára megkezdődik az idei szezon, a Griffendél pedig meg akarja tartani a kupát. Nincs mindig időm veled lenni – egészen közel hajolt -, pedig képzelheted, mennyivel szívesebben tölteném a délutánokat kettesben veled, mint odakint a pályán.
- Tényleg? – szipogtam.
- Tényleg.
- Akkor jó.
Felnevetett, de nem úgy, mint az előbb. Ez a nevetés sokkal jobban tetszett.
- Most pedig elmondanád, miért sírtál? – tért vissza az eredeti témához. – Nem szeretem, amikor sírsz. A frászt hozod rám.
Kis gondolkodás után ennyit feleltem:
- Pitonnal kell egész évben bájitaltanoznom.