13. fejezet: Toujours l'amour
Lily Potteri 2007.11.12. 17:08
Lily vallomása után szegény lány teljesen elvörösödött. Hát kinn van végre az igazság. Ezt már nem szívod vissza tündérkém. - Szeretsz? – kérdeztem boldogan, hogy mondja ki újra. Hadd halljam. - Igen. - Mégis, mióta? - Hogy mióta hazudok? Már egy ideje. Jó ideje. Jaj, szegény Lily, én még micsoda egy borzalom voltam. - És miért tagadtad? - Nem tudtam elfelejteni, hogy milyen egy hólyag voltál – ez mondjuk igaz – és féltem, hogy nem változtál meg, hiába látom, most olyannak. Féltem, hogy félredobsz egy hét után, féltem… - Na és a betegségem után? Nem volt elég nyilvánvaló, hogy mennyire szeretlek? - De, vagyis, nem tudom. Borzalmasan össze voltam zavarodva. Viaskodtam magammal. Az agyam a szívemmel, a szívem a berögzült szokásokkal. Mikor a meccs után megkérdezted, még nem mertem elmondani. Ne haragudj! A hazugságom miatt majdnem meghaltál! Míg kómában voltál elmondtam a szüleidnek és a barátaidnak, hogy szeretlek. De neked nem mertem. Féltem. Féltem tőled, nem voltam biztos benne, hogy megváltoztál. Nem csoda, hogy megutáltak. Hogy mindenki dühös lett rám. De most végre, mindent bevallottam. Annyival jobb ez így. Szeretlek. - Én is. De nekem is van egy bevallani valóm. Hallottam a vallomásod. Nem vettétek észre, hogy felébredtem. Lily elsápadt, de ez is jól állt neki. - Hallottad? Mindent hallottál? - Igen. De gondoltam, hogy kivárom, amíg magadtól elmondod. Gondoltam valami oka csak van, hogy nem mered nekem elmondani. Most már tudom is, hogy mi volt az oka. Jobban össze voltál zavarodva, mint képzeltem. - Te olyan kedves vagy! És akkor, ott 1977. október 31.- én, a csillagok alatt megcsókoltam Lily Evanst. A bál fordulópontjához ért. Mikor fázni kezdtünk elszakadtunk egymástól, és Lily hozzám bújt. Nem hinném, hogy van nálam boldogabb ember a földön. Gyönyörű ez a lány, én… még jobban szeretem most, mint régen. Mikor már tényleg nagyon hideg volt, bementünk a kastélyba. A nagyteremben már kevesebben voltak, közeledett éjfél. Tapiék is már felszivárogtak, ha jól látom, nincsenek már itt. Viszont itt van Holdsáp és Dóra. Na, ezek annyira barátok, mint Lily és én. Igen, Lily és én! Na, szóval vissza a nagyterembe. Holdsáp és Dóra összebújva táncolnak. Nem számít, hogy a kislány Holdsápnál körülbelül két fejjel alacsonyabb. Ha ezt Tapi megtudja… - Táncolunk? – kérdezte Lily mosolyogva. - Még szép. Átöleltem a tündért, aki a vállamba fúrta a fejét. Végre az enyém vagy gyönyörűség! De persze, hogy nem lehetünk nyugton, még életem legszebb napján sem. Az a denevér lépett a képbe. Nyílt titok, hogy bele van esve Lilybe. - Potter? És Lily? Mi a fene folyik itt? Hiszen te gyűlölöd! Lily felkapta a fejét. - Persellus! Én… szeretem! Ne haragudj, neked is hazudtam, mindenkinek hazudtam, még magamnak is. - Értem. Pipo úgy csinált, mint aki elmegy, de az utolsó pillanatban visszafordult és vézna alakját meghazudtoló erővel vágott orrba. Hallottam a reccsenést, ahogy az orrom törik. - Te ővült, állat! Eltövted az ovvomat! – kaptam az említett szaglószervhez, ami rendesen vérzett. - Nem is tudom, hogy miért pazaroltam ennyi évet egy mocskos sárvérűre! - Persellus! Ne, kérlek, beszéljük meg! - Minek? Potter ribanc lettél, pedig megesküdtél, hogy sosem leszel az! Legszívesebben darabokra átkoztam volna a gyűlölt Mardekáros fiút, de inkább hagytam elmenni, és a karjaimban zokogó Lilyvel foglalkoztam. Vagyis először az orrommal. - Hippocrax – szegeztem a pálcám az orromnak – Targeo – és a vér eltűnt. Na, most már Lilyvel foglalkozhatok. - Látod, hogy milyen ember ez, nem éri meg sírni miatta. Nem is ember. Egy zsíros hajú denevér. - Utál… - Hát, többen leszünk nélküle. Csak féltékeny a boldogságunkra! Felemeltem a fejét, és letöröltem a csillogó könnyeket. Halványan elmosolyodott. - Ezt szeretem, ez a régi, mosolygós Lily. - Olyan kedves, és én olyan gonosz voltam – motyogta Lily a vállamba. - Megnyugodtál? - Meg. De összepiszkoltam az új fekete ingedet. - Annyi baj legyen. Ezen a napon semmi baj nem érhet minket. Ez lesz a mi napunk. Minden évben meg kell ünnepelni. - Oké. Holdsáp és Dóra jött oda hozzánk. - Ti összejöttetek? - Igen. Lily végre vallott – mondtam és magamhoz szorítottam. - Végre. Ezért könnyes az arcod Lily? - Ja, nem. Persellus. Mikor meglátott minket, eltörte James orrát és a képembe vágta, hogy nem tudja, miért pazarolta rám az idejét. Majd elrohant. És ti? Továbbra is „csak barátok” vagytok? - Öhm. Hát… Remus megkérdezte, hogy járnék e vele a nagy korkülönbség ellenére, és én igent mondtam. - De jó! Már csak az a kérdés, hogy Black hogy reagál. - Nem érdekel, nem az apám, még csak nem is a bátyám, csak anyám unoka testvére. És különben sem vagyok kislány! - Oké, oké, meg ne egyél. Eszembe jutott valami. - És én, megehetlek? – súgtam a fülébe, amitől azonnal vörös lett. Ajaj. Baj van. - Ezt még meg kell gondolnom. Nagy, nagy baj van! - Mit Lily? – nézett rá Dóra. Miért engem ver az Isten? - Semmi, mindegy, hagyjuk. - Gyanúsak vagytok, ti nekem! - Mi… miért? Nyugalom, hidegvér, fegyelem. - Csak mert James nagyon úgy fest, mint akire rájött a… Ez a lány tényleg nem kislány. - James? – fordult felém Lily. Higgadtság, nyugalom, valaki öntsön nyakon hideg vízzel! - Igen? - Miről beszél Dóra? - Nem tudom. Istenem, segíts! Miért? Miért pont most? Rajtam volt a zavarodottság sora. Szerencsére Holdsáp barátom felfogta a helyzetet. - Ágas, ha jól rémlik dolgunk volt még ma este nem igaz? - Milyen dolgotok? – nézett rám Lily. Jaj, de drága! Még mindig nem fogta fel! - Elfelejtettem. Tekergős. Ne haragudjatok lányok! Azzal gyorsan olajra léptünk. Meg sem álltunk a klubhelyiségig. - Francba! Pedig olyan jól alakult az este! Te menj vissza nyugodtan, mondd, hogy álmos voltam, és lefeküdtem, és mondd meg Lilynek, hogy sajnálom az estét! Meg, hogy szeretem! És köszi, hogy kihúztál. - Nincs mit. Majd barátom arca egy ritkán látható mosolyba futott. - Jó éjt. Szarvasbika. - Jaj, hagyj már! Király! Összejövök végre az én imádott tündéremmel, erre olyan merev leszek, mint egy vasúti talpfa. Nincs sok kedvem felmenni a hálóterembe. Az ölembe veszek egy párnát és nézem a tüzet. Nincsenek sokan. Az emberek még a bálon vannak. Csak pár kicsi játszik varázsló sakkot az egyik sarokban. Próbálok kiábrándító dolgokra gondolni. Mondjuk Galára hálóingben. De nem megy. Uram atyám, ez Lily! Feljött. Miért nem gondoltam erre? Észrevesz. Nem ért semmit. Idejön. - James! Magyarázatot várok! Mi a fene van veled? Édes, szende szűz Lilykém! Most hogy mondhatnám el, hogy bocs, de merev vagyok, mint egy betontömb? - Lily. Szia, semmi… csak… Ne nézz rá, ne nézz rá! - Rosszul vagy? Most már aggodalmasan néz. És leül mellém. Hozzám ne érj, mert elpattanok! - Fáj a hasad? Mi baj? Mondd már! Jaj, nekem! Egy ilyen okos kislánynak miért nem esik le a tantusz? - James! Nézz már rám! Szólj már valamit! Haragszol rám? - Dehogy haragszom. - Akkor mi baj, butus? Itt a vég. Lily végig simít az arcomon. Beharapom a párna csücskét. - James! Megijesztesz! Mikor esik már le végre? Nem akarom, kérlek, ne! Lily meg fog ijedni, el fog menekülni! Valaki segítsen! Tudom, csak magamnak köszönhetem, minek sustorogtam Lily fülébe. - James! Te… ugye nem… Na, koppan végre? - James! - Igen? - Te… - Igen – nyöszörgöm a párnán keresztül. Megrémül. Felpattan mellőlem. Tudtam, hogy elijesztem! - Ne haragudj… nem tehetek róla. - El kell mennem! Holnap találkozunk! Azzal felszaladt a lány hálóba. Remek! Sikerült egy napon összejönnöm vele, és elüldöznöm! Mérgembe odavágom a párnát a falhoz és felvonszolom magam a hálóba.
|