Kicsi volt még, amikor mindaz megtörtént. Szinte csak képekre, hangfoszlányokra emlékezett bevillanásszerűen, de ezek az emléktöredékek sokáig kísértették őt éjjelente álmában. Valahányszor lehunyta a szemét, hallotta a bátyja és az apja nevetését, és pöttöm kislányként nézte, ahogy ők ketten, a nagyok, seprűjükön elsuhannak fölötte, fehér csíkot húzva maguk után az égen.
Valahányszor nem tudott aludni a zokogástól, átkulcsolta harisnyás térdét, erősen behunyta a szemét, és felidézte magában anyukája finom illatát, puha kezeit, amik mindig megsimogatták a haját, valahányszor útban volt a konyhában. Röpke pillanatokra újra béke uralta a lelkét, újra széppé vált a világ.
De valahányszor kinyitotta utána a szemét, a világ ismét elrondult, s a szúrás kétszer olyan erősen kínozta tovább kicsi, megviselt, magányos szívét, mint azelőtt.

Luca, Lucretia és Ignatius Prewitt fiatalabb gyermeke öt évesen lett árva. Egyetlen óra leforgása alatt elvesztette a szüleit, és tízéves bátyját, bár évekig nem tudta, hogyan történt, mibe haltak bele.

Sirius
Sirius Black már nem az az ember volt, aki régen. Elvesztett hét évet az életéből a semmiért, méghozzá az Azkabanban, ahol még a legerősebb embert is néhány nap alatt érzelmi ronccsá szipolyozzák a dementorok.
Nos, vele is ez történt. Hét évet töltött rabként a Föld legembertelenebb helyén csupán azért, mert bosszút állt egy Peter Pettigrew nevű senkin, aki elárulta a legjobb barátját, és az egész családját Voldemortnak. Őt még a helyszínen elfogták, s alig két nap múlva már saját cellájában ült elítéltként, míg „áldozata” egy ügyes kis csellel szánalmas mártírként fészkelte be magát a Reggeli Próféta érzékenyebb olvasói agyába.
De akármennyit átkozta is magát önnön naivsága miatt, legalább a Potter családot sikerült idejében elhozni titkosnak vélt házukból, s elrejteni őket valahol máshol.
Ott, ahova most is tart.
Immáron megtört, de szabad emberként.

Grimmauld tér… Ó, hogy gyűlölte mindig is azt az átkozott utcát! Gyerekkora összes rossz emléke oda kötötte, s bár volt egy személy, aki közel állt a szívéhez, s akit sokáig hiányolt onnan, azért nem szívesen tért vissza abba a házba. Minduntalan emlékeztetnie kellett rá magát, hogy most nem kiállhatatlan, kőszívű anyja, és szótlan apja várja majd a kúriában, mint minden roxforti tanév végén, hanem olyan emberek, akik évek óta harcolnak azért, hogy most a szabad ég alatt, gondtalanul és megkönnyebbülten sétálhasson London utcáin.
Nyár volt most is. Talán a legszebb az eddigi összes közül.
Lábai ösztönösen álltak meg a két ház közötti réssel szemben. Elmotyogta az idő közben többször is megváltoztatott jelszót, s várt, amíg a két épület közül „kibújik” a harmadik.
Nosztalgikus sóhajjal lépett fel a három lépcsőfokon, majd még mielőtt meggondolhatta volna magát, határozottan bekopogott a faragott faajtón. Az szinte azonnal szélesre tárult előtte, s a következő pillanatban szembe találta magát egy fültől fülig vigyorgó, szívderítően ismerős férfival.
- Tapmancs! – rikkantotta James Potter, és szeretetteljesen magához ölelte gyerekkori barátját.
Sirius viszonozta az ölelést, bár kicsit meg is lepte ez a fogadtatás. Túlságosan hasonlított ahhoz, amiről álmodott. Márpedig ő megszokta már, hogy sosem az történik és úgy, amit és ahogyan ő előre elképzelte. Általában csak rosszabbul.
A két férfi hosszan szorította magához a másikat. Szavak nélkül kommunikáltak, úgy, mint gyerekként, s ebben az ölelésben egyaránt benne volt hét év öröme – a kamaszkori időké – és hét év bánata.
Végül James eleresztette barátját, és betessékelte őt a házba. Abba a házba, ami valójában Sirius öröksége volt, de immár a Rend hadiszállásaként funkcionált.
James egyenesen a nappali felé vette az irányt, Sirius azonban még az előszobában megtorpant. Révedezve felpillantott az emeletre vezető rozoga lépcsősoron, és…

- Ha most kilépsz azon az ajtón, többet ide be nem teheted a lábad! Kitagadlak, érted?! Te többé nem vagy Black! Sirius, rám figyelj, ha hozzád beszélek!
Anyja magából kikelve, torka szakadtából üvöltött vele, apja mögötte állt csendesen, ahogy szokott. Alig volt olyan veszekedés ezek között a falak között, amelybe Orion beleszólt volna. Most azonban követte az ő tekintetét, s felpillantott a lépcsőfordulóba.
- Regulus! – szakította meg mély hangja felesége sipákoló fröcsögését. – Azonnal menjetek fel a szobátokba!
Öccse megremegett apjuk parancsára, és szót fogadott.
Persze, Regulus számára még az ő kitagadása sem ért annyit, hogy mást cselekedjen, mint amire utasították, gondolta akkor keserűen Sirius. Bezzeg a kisebb… ő bátor volt… ő maradt…

- Tapmancs! Gyere! – lépett vissza hozzá James, és megpaskolta a vállát, mintegy arra ösztökélve, hogy minél hamarabb siessenek a többiekhez.

A ház, mely valaha rémálmai kúriája volt, most barátságosnak tűnt, mi több, kellemesnek. Lehet, hogy azért, mert belül teljesen át lett rendezve, néhány kivétellel fel is lett újítva, Sirius viszont inkább az őrá várókra gyanakodott.
Sokan voltak – szinte az egész Rend. Mindenki, aki küzdött azért, hogy őt kiengedjék az Azkabanból, még ha nincs is semmi bizonyíték az ártatlanságára. Lily, az egykori mintatanuló, James első számú szívszerelme rögtön a nyakába borult, amint belépett a helyiségbe. Őt Remus követte, majd szép sorban a többi kedves ismerős, és új ismeretlenek.
Perceknek tűnt az a két óra, míg mindenki kiörülte magát. Az üdvözlések után többen visszatértek a munkájukhoz, s így csak az ismerősök maradtak ebédre.
Senki nem faggatta őt. Valahogy megérezték, hogy szívesebben hallgatja őket, s James, Remus és Lily egymás szájáról kapkodva a szavakat számoltak be az eltelt időszak fontosabb momentumairól.
Azaz Harryről.
- És hol van most a keresztfiam? – nézett körbe kutatón Sirius, pár pillanatra feledve fáradtságát.
Még mielőtt azonban bárki is válaszolhatott volna, ajtó csattanása, majd szapora léptek adtak feleletet a kérdésre.
- Apa! Apaaa!
Nyolc év körüli fiúcska szaladt be a konyhába. Kezében ápolt, jól karbantartott seprűt szorongatott, ruhája és haja azonban koszosnak tűnt. A gyerek egyenesen a felé forduló apjához sietett.
- Nem tudom megcsinálni, apa! Pedig lehetséges, a bolgár fogó is megcsinálta, nekem mégsem sikerül!
- Nem húzod fel idejében a seprűt – felelte James automatikusan. Valószínűleg nem először fordulhatott elő a baleset a gyerekkel. – Ne várd meg az utolsó másodpercet, azelőtt mozdulj, hogy legyen időd korrigálni!
Harry nem túl meggyőzően bólintott, James pedig nevetve beleborzolt a hajába.
- Különben jó is, hogy megjöttél…
- Tudom, ebédidő – kotyogta közbe a fiú, és lehuppant a szülei közé.
- Részben – bólintott az apja. – De előtte szeretnélek bemutatni valakinek! Harry, íme a keresztapád!

Hogy Harry külsőre tökéletes mása volt az apjának, az első pillanattól egyértelmű volt Sirius számára. A fiú közvetlen stílusa, beszédessége – és első kérdése, miszerint tényleg annak a kviddics csapatnak volt a tagja, amelyikben az apja is játszott – is Jamesre emlékeztette, azonban volt valami Harryben, valami más, ami viszont Lilyt tükrözte. Talán csak a szeme. Talán részben a személyisége is.
De Harry szemmel láthatóan rögtön megkedvelte Siriust, amint James bemutatta őket egymásnak. Ez a kölcsönös szimpátia idővel egyre jobban elmélyült.
Harry örök időkig faggatta volna újdonsült keresztapját, de első alkalommal csak addig jutott, amíg részletesen ecsetelte problémáját, miszerint valahányszor le próbálja utánozni a bolgár csapat fogójának úgy technikáját, folyton belefúródik a földbe.
James még azelőtt kiterelte a kertbe Harryt, mielőtt a fiú belemelegedett volna a beszédbe, Siriust pedig engedte lepihenni.
- Jó, hogy újra köztünk vagy – ölelte meg még egyszer.
Sok megbeszélnivalójuk lesz még, tudták mindketten. Többek közt az a hét év vezeklés azért, hogy a három Potter élve megússza Voldemort halálos átkát.
De előtte aludni akart. Ott, ahol régen. Fent, az emeleten, a régi szobájában.

- Nincs hova menned, Sirius, jól fontold hát meg, megéri-e eldobnod a neved! Senkikkel barátkozol, olyanokkal, akik nem érdemlik még azt sem, hogy beléjük töröld a cipőd talpát! Sirius!
- Regulus, azonnal menj fel!
- Ne, Orion, ne küld fel! Hadd lássa, hogyan dönt a bátyja: vérárulóvá válik, vagy megjön az esze, és marad?
- Apa…
- Regulus, menjetek fel! MOST!
Regulus sarkon fordult, és felszaladt az emeletre.
- Te is, bogaram!
Ám a kisebb nem mozdult tapodtat sem – csak nézett Siriusra könnyes szemmel. Egyik kezével a lépcső korlátjába kapaszkodott, a másikat felé nyújtotta. Azt akarta, hogy megfogja a kezét, mint mindig, és felmenjenek a szobájába.
Oda, ahova rajtuk kívül más nem tehette be a lábát.
De Sirius nem ment oda hozzá. Fogta a bőröndjét, vetett mindenkire egy utolsó pillantást, és távozott a házból.