- Mikor azt mondtad, együtt töltjük az ünnepeket, úgy értetted, a kastélyban, ugye?
- Nem. Úgy értettem, nálam, otthon, ahol többnyire kettesben lehetünk két hétig.
- Többnyire?
- Ühüm. Ágas azt ígérte, beugranak Evansszal, és Holdsáp is várható, ha Cat letudta a szokásos családi pofavizitet.
- Szóval azt mondod, két hétig csak mi ketten leszünk majd?
- Azt bizony. Csak Mi Ketten. – megcsókolt. – Se házimanók, se családtagok, néha egy-egy ismerős, de ennyi.
- És mégis hol van az az „otthon”?
- Mindjárt megérkezünk. Gyere ide – ölelt magához. – Csukd be a szemed, hoppanálni fogunk.

- Alphard bácsi világ életében lázadó természet volt, talán épp rá ütöttem a családból, mert senki másra nem hasonlítok. Mielőtt meghalt, rám adományozta a vagyonát, azzal a feltétellel, hogy arra verem el, amiért kitagadnak abból a kaptárból. Nos, kitagadtak, de magamtól jöttem el, nem azért, mert utasítottak. A többit tudod: Ágaséknál töltöttem a nyarat, aztán a téli szünet első napján rögtön vettem egy házat. Reméltem, hogy együtt avatjuk majd fel…
Szóhoz sem bírtam jutni a meglepettségtől. Már akkor is nézelődtem, amikor még csak a bakancsomat rángattam le a lábamról, aztán jó húsz percig, azaz míg egészen körbe nem jártam a lakást, meg sem szólaltam.
Egyszerűen beleszerettem. Mármint a házba. Ott az égvilágon minden oda lett építve, ahova kellett. A konyha, a fürdő, de főleg az emeleti hálószoba. Az azonnal a gyengémmé vált. Sirius persze, ki mindenhova követett, rögvest észrevette, hogy ott tovább időzöm, mint a többi helyiségben. De nem kommentálta. Jobban tette.
- Na? Hogy tetszik? – kérdezte végül, a konyhába tartva.
- Imádom – feleltem őszintén.
- Akkor maradsz?
Megtorpantam a lépcső aljában. Hozzá fordultam; kerestem az arcán a tréfálkozás jeleit. Nem találtam.
- Hát persze, hogy maradok! – feleltem hevesen. – Szebb ajándékot el sem tudtam képzelni Karácsonyra.
- Na az azért még odébb van – nevetett fel, majd átkarolta a nyakam, és behúzott a konyhába.

- Januárban visszajössz a Roxfortba, ugye? – kérdezte Sirius, ebéd után. Én főztem, természetesen. Annyira azért nem volt ünnep, hogy nekem ne kellett volna a tűzhely fölött ténykednem. De kivételesen nem bántam. Kettőnkre főzőcskézni szokatlan élmény volt. Olyan… nem is tudom… családias.
- Ha nem lesz semmi bajom. És Dumbledore is úgy gondolja.
- Tudod, Lily utánanézett ennek az amatisztnak. Vagy két éjszakát virrasztottak át Remusszal a könyvtárban, mire minden könyvet kiolvastak, amiben szó van róla, aztán kifaggatták Madam Pomfreyt és szerintük kizárt dolog, hogy ez legyen a bajod.
- Igen?
- Ühüm. Szerintük már rég meg kellett volna halnod.
- Kedves.
Felnevetett.
- Nem úgy értettem – simogatott meg békítően. – Evans szent meggyőződése, hogy mindenki tévedett veled kapcsolatban. Mindenki. Amy egyből összeesküvést sejtett a dolgok mögött. – vállat vont. - Én Evansszal értek egyet.
Elvettem tőle a tányért, és a mosogatóba pakoltam a többi edény mellé. Nem bírtam megállni, hogy ki ne mondjam.
- Azt hittem, lemondtatok rólam.
- Vivi!
Elhúztam a szám. Sejtettem, hogy felháborodás lesz a reakció.
- Végül is, olyan későn értesültetek mindenről, hogy nem volt időtök feldolgozni…
- Vivi – mögém lépett, maga felé fordított. – Vivi, én csak azt tudom, hogyha akkor, bájitaltan után James nem kéri, hogy menjünk vissza érted, eljöttél volna úgy a Roxfortból, hogy egy szót sem szólsz nekem. Képes vagy felfogni, hogyan éreztem volna magam, ha utólag tudom meg attól a pattogó hülyétől, Brown proftól, mi történt veled?
- Te mindvégig azt hitted, megcsallak? – mosolyodtam el erőtlenül.
- Nem. Én azt hittem, meguntad az örökös nyomulásomat, és azért húzódsz el folyton. Igen, jól gondolod, a büszkeségem az oka mindennek, de értsd meg, gyűlölöm, ha nem érhetek hozzád!
- Tudom – motyogtam, idiótán vigyorogva.
- Most szeptemberben, mikor először megláttalak a vonaton sok hét után, egyszerűen úgy éreztem, szebb vagy, mint valaha. Nem is értem… mintha másodjára láttalak volna először. Körülbelül érted, miről zagyválok?
- Asszem. Én ugyanezt éltem át, amikor ötödévben, Trini halála után kibékültünk a tóparton.
- Hát, akkor talán azt is megérted, miért viselkedtem bunkón, amikor elhúzódtál tőlem.
- Sirius, nem veled volt bajom – simítottam meg szúrós arcát.
- Nem?
- Nem. Magammal álltam háborúban. Ez egy nőnél végzetes. De még nálam is. Aztán ott volt második sokknak a Sarah nevű férjvadász, és vele be is telt a pohár.
- Ugyan már, Sarah?
- Igenis, Sarah! Miért, talán nincs jogom féltékenynek lenni? Te ötödévben Scottra is fújtál, pedig ha valakit, akkor azt a férget aztán nagyon utálom! Ez a szőke vipera meg túlságosan nyílt lapokkal játszik. Ő semmi mást nem akar, csakis téged. Ez pedig, szívem – apró puszi – frusztrál.
- Nincs okod féltékenykedni, ahogy te sem adtál rá nekem soha – felelte nagyon komolyan. – Bízz bennem, én is bízom benned. Szívem – apró puszi újra, most tőle -, törődj bele, mi már csak egymásnak vagyunk.
- Hm. Talán el tudom viselni ezt a kényszerrabságot.
- Kényszerrabság – ismételte Sirius vészjósló hangon. A következő pillanatban felkapott, átvetett a vállán, akár egy zsák krumplit és akárhogy kapálóztam, visítoztam, tántorítatlanul cipelt fel az emeletre azzal az eltökélt szándékkal, hogy ott végez velem, a kedvenc szobámban.
A hálóban.
- Kényszerrabság? – becsapta az ajtót, a zárat is elfordította. Kicsit meginogtam.
- Mit tervezel? – firtattam már nem olyan magabiztosan. – Megfojtasz?
- Még az is megeshet – bólintott, majd elrugaszkodott az ajtótól és megindult felém. Három lépéssel elért, és a derekamnál fogva magához rántott. – De inkább csak szeretlek. – ezzel finoman megcsókolt, és az egész játékosan durva szituáció átalakult valami kimondhatatlanul intim, óvatos, mégis célratörő, egyértelmű dologgá. Azzá, amiről rengeteget elmélkedtem éjjelente a tanév során, s ami egyszer már majdnem megtörtént közöttünk egy kis szobában, a Roxfortban.
Akkor megkértem, várjunk. Korai volt, és nem az igazi.
Most ő fékezte meg saját magát, anélkül, hogy kértem volna. Ott feküdtem a széles, jó illatú ágyon, ő rajtam, és Sirius nem lépett tovább. Nem lépte át azt a határt, amit eddig én nem engedtem neki. Csak csókolt, de mást nem tett.
És ez nekem már rossz volt. Most nem egy röpke légyotton voltunk egy dohos, kicsi teremben, hanem a házában, ahova engem úgy hozott el, mintha kettőnknek vette volna, erre… erre megfékezi magát.
Megszakítottam a csókot, mire kérdőn felpillantott. Azt hihette, hirtelen valami fájni kezdett. Felkönyökölt a fejemnél, és gyengéden elsimította a hajamat a homlokomról. Félénken újra megcsókolt, majd újra, de tovább nem ment most sem.
Hogyan mutassam ki neki, hogy többre vágyom már? Ő kell; teljesen, jobban, mint eddig, mert akarom, komolyan akarom, és ez nem csak fellángolás, hanem tény. Hogyan mutassam ki, hogy már nem félek?
- Érj hozzám, Sirius – súgtam, mire megint felemelkedett kicsit rólam, hogy a szemembe nézhessen.
Nem kellett kérdeznie, akarom-e. Minden porcikámból pulzált, hogy semmi másra nem vágyom.
Tökéletes pillanat volt.
Tökéletes volt minden, ami azután következett.