1.Hurrá nyaralunk! /1.

-ALICE, SAM, NAT! Ébresztő csajok, három óra múlva indulunk!- Reggel hat óra van, és én mindjárt halott leszek az ébresztő miatt. Lily Evans a becsületes nevem, 17 éves leszek hamarosan (fél év múlva), boszorkány vagyok. Hosszú, vörös a hajam és méregzöld, mandulavágású a szemem. Nos, a bemutató után elárulom a hangos ébresztő okát is. Az a helyzet, hogy három legjobb barátnőm társaságában ma a Holyhead nevű Paradicsomba utazunk. A nagynénémék ott élnek, de idén nyáron elutaznak valahová, tehát a lányokkal egyedül leszünk egészen augusztus 25-ig. Hawaii lesz, érzem. Már több mint egy órája fent vagyok, és eddig hagytam aludni a csajokat is, ám ennek most vége!- Hé lányooook! Ébresztő! Sosem lesztek készen, és ha lekéssük a vonatot, itthon töltitek a nyarat, a húgommal!- Hát.. Ezek sehogyse reagálnak, vagy talán… PUFF…

-Lily Evans! Ha nem fogod be a szádat, nem csak a párna fog a fejeden landolni!- Khm, nem tudom drága Alicem észrevette-e, de a párna nem jött el idáig, hanem…

-Mi- hol- mikor? Mi történt?!- Szegény Nat.. Nos, a párna az ő fejével találkozott. Ő pedig elfelejtvén hol van, és egyebek, ijedten ugrott fel. Szegény…! O- ó… PUFF!

- Evans, hallgass! Különben olyat teszek.. De – ismerem a folytatást, és együtt artikulálok Sammel – csak ha elég erőm lesz.. Addig is..- és hozzám vágja a tornacipőjét! Ez.. ez.. ez a csaj, hihetetlen! Nincs ereje kinyírni, de a cipőjét hozzám tudja vágni! A cipő-dobálós jelenet után halk nyögéssel zuhant vissza a paplan alá. Asszem hagyom még haldokolni a lányokat, én pedig lelépek a konyhába előkészíteni a reggelit, meg kaját csinálni az útra, mert a nyakamat rá, hogy anyu megin’ tök kóma..!

            Hát igen, nem tévedtem, egyetlen anyukám tényleg kómás, nem is kicsit! Sőt!- ez már horrorisztikus! Nagy, sötét karikák a szeme alatt, szólásra képtelen, csak hörögni tud, a mozdulatai akár egy zombié. Eskü, a húgom kinyírja anyunkat..! A helyzet az, hogy mivel nyári szünet van, egyetlen tesókám ki is használja rendesen, ami annyit jelent, hogy bulikba jár ezerrel, de sosem szól anyuéknak, mikorra jön haza, ezért anya minden áldott nap megvárja őt, ami csupán annyit jelent, hogy anyu hajnali három-négy körül fekszik le aludni. Most őszintén, gyerek az ilyen?!?! Szerintem nem, csak egy utánzat, egy nagyon ócska utánzat.. Szóval, anyu egy bögre kávé mellett próbál felébredni. Komolyan mondom, két hét alatt több kávét ivott meg szerintem, mint egész London lakossága! A vicc az, hogy mi nem Londoniak vagyunk, hanem Doverben élünk. Ha valaki már látta a napkeltét a parton, az tudja milyen csodaszép. Inkább nem részletezem.. Leülök anyuval szemben és próbálom rávenni magam, hogy megosszam vele az ötletem. Azt hogy...:

- Jó reggelt! Elég... Hm... ramatyul nézel ki. Már elnézést!- Teszem hozzá mikor meglátom anyu pillantását. Hihetetlen, hogy engem ma reggel mindenki meg akar ölni!- Mikor jött haza? Fél négy?- négy körül?- két bólintás, tehát négykor. Hah, meggyilkolom a csajt!- Értem, akkor te aludtál kábé kettő és egy negyed órát. Nem semmi! Akkor szerintem menj vissza az ágyba, én pedig megcsinálom a reggelit, meg a kaját az útra.- Most pedig a nagyszájú Lily behúzza fülét- farkát, attól félve, hogy anyuja lekiabálja a fejét- ami persze lehetetlen. Jobb a biztonság.. Nos, úgylátszik a félelem hiábavaló, ugyanis anya csak fáradtan mosolyog rám, olyan képpel, mintha én volnék az utolsó reménye!

- Tényleg megtennéd?- Kérdezi hitetlenül, a maga sajátos rekedt- suttogós hangján. Mikor bólintok, anyu felpattan, a bögrét a mosogatóba ejti, hozzám lép és egy puszit nyom a homlokomra, majd lassan csoszogva felvánszorog a hálójukba. Én pedig nekiállok betartani az ígéretem. Közben pedig hatalmasakat sóhajtozom, és az álmomon gondolkodom. Hát igen, az megér egy- két misét! Jó, nem volt durva, de azért én és AZ a személy?! Kizárt dolog, habár az emberek változnak. Nem!- ő sosem változik! Kész. De ha mégis..- Ezt be kéne fejezni, tiszta skizo vagyok! Ajaj, ha valaki kívülről hallgatná a gondolataim, felmerülhetne benne egy aprócska kérdés: -Ez a csaj normális?- Nos, azt hiszem korán reggel fél hétkor senki nem normális! Eme érdekes gondolatfuttatás közben készítem ám a reggelit! Komolyan! Sőt!- olyannyira, hogy most inkább nem gondolok semmire. Legalábbis nem akarok gondolni semmire, de leginkább egyvalakire. Valahogy mégis rá gondolok, miközben ügyködök. Vajon mit csinálhat most? Biztos a hülye haverjával szadizik valakit, esetleg kviddicseznek. Naná! Pont ők ne?! Bevillan az agyam elé a kép, amint ők kettecskén ülnek valami ősrégi, nagymama által berendezett házban, és macskákat simogatnak, közben pedig komolyak! Elég vicces! Hangosan felnevetek, elfelejtve, hogy mások esetleg még alszanak. Nem tudom abbahagyni a röhögést, így azt sem hallom meg, mikor barátnőim lebotladoznak a konyhába. Mikor végre levegőhöz jutok, akkor sem fordulok az ajtó fejé, inkább az órára vetek egy pillantást. Meglepődve nézem, hogy már hét óra van. Hangosan elkezdem szidni a lányokat, amiért nem képesek felkelni, amikor is egy köhintést hallok az ajtó felől. Odakapom a fejem, bár ne tenném, ugyanis a nyakam beleroppan a hirtelen fordulatba. Hiába, a varázserővel rendelkező emberkék sem tudják 360°-ban körbetekerni a nyakukat. Kár! Szóval, vörösödő fejjel látom kik állnak az ajtóban, aztán erőt veszek magamon.

- Öh… Nem akartok leülni esetleg? Valami reggeli-félét kellene magatokba tolni, nem?- Hülye kérdés, de csak ennyi jön per pillanat. De oké van, mert a lányzók sorban leülnek, és hozzálátnak a reggeli elfogyasztásához. Amilyen frissnek látszanak, olyan álmosak, asszem erre mondják, hogy a ’ Látszat néha csal’. Valóban. És Natalie felteszi a kérdést, amit nem akaródzok megválaszolni.

- Lily, min röhögtél olyan hangosan? – Kérdésére csak egy legyintés a válasz, pedig ha tudná, istenem!- Naaa, kérleek! Nem lehetsz ilyen kegyetlen!- Ó dehogynem, szívem. Érzem, hogy egy hatalmas vigyor kezdi birtokba venni az arcom, és már nem tudom megállítani. A vége egy újabb röhögő-görcs, mert megint látom magam előtt az előző képet. Persze, nem hagynak. Mielőtt teljesen rám másznának, elmesélem a ’látomást’. A kép hatalmas nevetés- lavinát indít, minek következtében a húgom durcás- álmos képével találom szembe magam.

- Nem tudnátok halkabban vihogni, ti bolondok?!- sziszegi a drága. Hamarabb kellett volna ágyikóba vonulnia.- Az egész ház a ti röhögésetektől zeng! Hallgassatok már el!- mondja emeltebb hangon, mikor kiröhögjük. Érdekes, először vörös a feje a dühtől, most pedig egyre sápadtabb. Én ilyet nem tudok, csak vörösödni, de azt bármikor!

- Nyugi tesó! A végén még megüt a guta! Higgadj le, mert baj lesz! Mióta mondhatod meg mit csinálhatunk és mit nem? Nem hallom! Némasági fogadalom? Oké, eltűnést is fogadhatnál. Bocs, olyat TE nem tudsz. Esetleg megtanítsalak?!- Csak bemutatásként meglengetem előtte a pálcám. A hangom gúnyos és lenéző. Tudom, Petúnia fél mindenféle varázslattól, pedig az jó dolog! Szándékosan nyomtam meg a ’te’ szót, mert tudom, féltékeny is valamilyen mennyiségben. – Na?! Eszel, vagy eltűnsz? Gyorsan döntsd el, nincs idő veled civakodni.- Soha nem voltam ilyen durva hozzá, de azt hiszem, most telt be a pohár a fölényeskedésével, elegem van belőle. Valószínűleg megérezte, hogy nem kéne tovább tépni az idegeimet. Szemeiből eltűnik minden düh és féltékenység, csak meglepődés és talán minimális mértékű fájdalom marad. Fájdalom?!-Lily, megint hülye vagy! Lehajtott fejjel a szekrényhez sétál, kivesz egy tálcát, felkapja a tányérját, és kaját halmoz rá. Végezetül csak úgy odaszól, hogy a szobájában reggelizik. Semmi ordibálás, semmi tányértörés? Hová halad a világ? Észre sem vettem, hogy a szóváltás közben felálltam a székemről, tehát visszahuppanok az ülőalkalmasságra. Végignézek barátnőim arcán. Az elején még gonoszan mosolyogtak, ám most már csak mereven rám bámulnak. Tudják, az agyam most a csillagokat súrolja, tehát nem szólnak. Sosem láttak még ilyennek, ilyen durvának. Tudom, eszükbe jut, még Potterrel sem voltam ilyen, soha. Oké, az se semmi, amikor vele ordibálok, de az azért más. Pottert és Petúniát nem lehet egy kalap alá venni, ezt még az a srác sem érdemli meg. Ő csak az őrületbe kerget az állítólagos szerelmével, míg a húgom a valós gyűlöletével. Ez van, már kezdem megszokni. Némán befejezem a reggelimet, a lányok sem szólnak semmit. Az üres tányérral a mosogatóhoz lépek, és elmosom a tányért. Már fél nyolc van, még másfél óra. Hallom, Nat hangosan felnevet, hátrafordulok megnézni a nevetés tárgyát. Alice csak rám mutat értetlen pillantásom láttán, majd csatlakozik a nevetéshez. Végignézek magamon, és elég hülyének érzem magam, mert semmi különöset nem látok magamon, csak a pizsamának használt pólómat és rövidgatyámat. Sam az utolsó reményem, hát felé fordulok, ő csak vigyorog.
- Tudod Lil, szerintem elég szemét dolog minket sürgetned, amikor te még pizsamában és kócos hajjal rohangászol indulás előtt másfél órával!- mondja tök higgadtan.- Szerintem, át kellene öltöznöd, hacsak nem így akarsz jönni!- És az utolsó mondatnál kirobban belőle a röhögés. Igaz barát! A homlokomra csapok, és veszett tempóban rohanok öltözködni. Menet közben majdnem feldöntöm aput is, aki minden valószínűség szerint most kelt fel.

            Miután sikeresen felöltöztem, és elkészültem el tudtunk indulni. Csupán a vonatút volt három óra. Nem sok mindent tudtunk csinálni, maximum olvasni, bámulnia tájat, vagy aludni. Jómagam maradtam az alvásnál. A fura csak az volt, hogy megint Potterrel álmodtam, sejtelmem sincs miért. Hm, pedig általában a párok szoktak egymással álmodni, vagy nem? Jó oké, a haverok is, de őszintén szólva mi még csak haverok sem vagyunk! Sőt! Na mindegy. Mikor megérkeztünk, a nagynéném várt minket az állomáson. Ők délután kettő körül indulnak, nem emlékszem hová. A házuk hasonló, mint a miénk, nem túl nagy egy emelettel. Szerintem egyszerű, mégis nagyszerű!- wow, ezt jól megmondtam! Bent a nénikém megmutatta a szobáinkat, ahol alhatunk. Sajna csak két szobában férünk el. Sam velem alszik, míg Alice és Nat a másik szobában. Hát igen, ők ketten nyugisak, és csöndesek, míg Sam és én inkább nagyszájúak vagyunk, és hangosak. Nem mindig jó, mert hamar össze tudunk veszni, és akkor nincs az az Isten, aki kibékít minket! Két-három napig haragszunk, aztán valamelyikünk kienged. A baj leginkább az, hogy mindketten elég makacsok vagyunk. Nos, ott tartottam, hogy a ház maga nem nagy, és a berendezése is egyszerű, mégis ízléses.

- Mondjátok lányok, nem vagytok éhesek?- kérdezi néném, mi heves bólogatással válaszolunk, gyomrunk pedig hangosan korog. Az ebéd nagyon finom volt. Egy órakörnyékén nagybátyám is beesett, s nénikém balhézása közben sorban megismerkedett a lányokkal, engem pedig fojtogató ölelésben részesített. Hát, régen láttuk egymást. Fél kettőkor a Brenda néném már az idegösszeomlás határán állt, pedig minden oké volt. Fal- alá rohangált, közben fennhangon kérdezgetett minket, arról hogy mindent bepakolt-e. Miután sikerült megnyugtatni, miszerint mi is hasonlóképpen voltunk tegnap este, elindultak, mi pedig eljátszottuk, hogy fehér zsepivel integetünk utánuk. Miután kiautókáztak a látóterünkből, Nat és Alice szabályosan megőrültek! Komolyan, elkezdtek rohangálni, és közben azt kiáltozták, hogy: „Éljen! Szabadság!” és még hasonlók. Ilyet se láttam még! Gondolom Sam se. Kíváncsian rápillantottam, és láttam, ő is így tesz. Remek! Tehát egyre gondoltunk!

Mi is rohanni kezdtünk, mint a mérgezett egerek, és egyszerre kiáltoztuk: „Hurrá, nyaralunk!!!”