3. Utolsó vonatút némi bonyodalommal

            - LILY! Fel kéne kelned, nem gondolod? Már nyolc óra, még el is kellene készülnöd, meg bepakolni a kint maradt dolgaidat. – Mintha apu hangját hallanám, de nem vagyok benne biztos. Hulla vagyok. Gőzöm sincs mért, pedig időben lefeküdtem aludni este. Esküszöm! De mért esküdözöm, és mért nem kelek fel? Mert nem tudok, ennyi a válasz. Azért megpróbálom, lássuk: először kinyitom a szemem, eddig oké. Látom a napfényben úszó tárgyakat a szobámban. Második: kimászok a paplan alól, ez is megvan. Harmadik: megkísérlem a felülést, mikor sikerül, felállok, és megcélzom a fürdőt. Lezuhanyzok, felveszek valami elfogadható felsőt, és magamra rángatok egy farmert is. Végülis, talárban fogok díszelegni estére, akkor nem mindegy? Fél lábbal a gatyában ugrálva próbálok fésülködni, kevés sikerrel. Tehát, előbb belebújok a nadrágba, s csak azután fésülködök. Miközben rohangálok a szobámban, igyekszem behajigálni a kint felejtett cuccokat a bőröndbe. Még egy kör, ellenőrizvén, hogy mindenem megvan, megyek fogat mosni. Ezután leszánkázom a lépcsőn, s levetem magam az egyik székre a konyhában. Az óra épp a kilencest éri el, majd a másodpercmutató sietősen továbblép. Halacskák úszkálnak a gyomromban, mint hetedik éve mindig ezen a napon, de most nem csak az izgalomtól, hanem a szomorúságtól is, hiszen ez az utolsó évünk a Roxfortban. Sajna. Még abban sem vagyok biztos, mit akarok csinálni az iskola után. Nagyjából tíz perc alatt megreggelizünk, még egyszer átnézem megvan-e mindenem, kocsiba ülünk és irány: London!

            Végre az állomáson vagyunk! Negyed tizenegy van. Félkor találkozom a lányokkal a vonat mellett, tizenegykor pedig indulás. A kilences és a tízes vágány közötti fal mellett állok anyuékkal, búcsúzkodunk. A szokásos intések: vigyázzak magamra, legyek okos- ügyes, ahogy mindig, védjem magam Potterék hülye vicceitől. Mintha ez utóbbira nem figyelnék eléggé, vagy magamtól eszembe se jutna! Lassan átlépek a falon, és elindulok barátnőim keresésére. Menet közben rengeteg ismerőssel találkozom, többek között a grifis csapat tagjaival, és persze a mardekáros bagázzsal is, ám ezúttal csodával határos módon megúszom gyilkos pillantásokkal. Végre összefutok Natalie-val is, aki elárulja, hogy a többiek is itt vannak, sőt!- még Jennel is találkozott és Hannah sem maradt ki. Remek, tehát idén is jelen lesz a Barbie- kislány, vagyis Jen. Hurrá! Hamarosan Sam és Alice is ideér. És bár még csak ötven van, felszállunk a vonatra, és elindulunk üres kupét keresni magunknak. Végül a vonat legvégében találunk egy tök üres fülkét, hát lepakolunk, majd kilépünk a folyosóra. Érdekes, a mellettünk lévő fülke teljesen el van sötétítve, lemerném fogadni, hogy a Tekergők mellé kerültünk! Ó, Istenem, most segíts, kérlek! A vonat lassan, de biztosan elindul, s egyre hangosabban zakatolva haladunk Skócia felé. Beülünk a kupénkba, s némán imádkozunk egy békés, utolsó vonatútért a Roxfortba.

            Két-három óra vonatozás után az ajtó berobban. Pontosabban kivágódik, aki berobban az nem más, mint: Potter. Mélyen meghajol, csak tudnám kinek teszi az agyát!

- Hölgyeim! Elnézést a..- Tanácstalanul az ajtó felé néz. Az ajtóból kitört az üveg, hiába, ahová ez a fiú beteszi a lábát, nem 100% hogy minden megőrzi az eredeti állapotát.- Szóval az üveg miatt.- Motyogja, majd meglendíti a pálcáját, s egy gyors Reparoval helyre hozza az ajtóüveget. Mindenki rám néz, sejtvén ebből megint ordibálás lesz, de most tévednek. Még csak fel sem állok. Inkább ráhajolok a lábamra, és halkan felnevetek. Soha nem volt ilyen, ezért sejtem hogy nézhet szegény Alice és Nat. Lassan felállok, így láthatom Sam vigyorát is, majd elindulok James felé. Érdekes, régen nem szólítom a vezetéknevén. Most sem fogom. Fél méterre tőle –a tisztes távolság fél éve-, és tátott szájjal a köpenyére bámulok. Bizony, Potter mellkasán ott fityeg a kitűző. A prefektusi kitűző. Amilyen nekem is van. És amit Remus Lupin viselt két évig. Habogva lépek közelebb egy lépéssel, ennyi a maximum, ilyen távolságból már inkább hiszek a szememnek. A szívverésem felgyorsul, kábé háromszor olyan gyorsan ver, mint eddig. Rekedt hangon igyekszem megtudakolni a prefi-váltás okát.

- Hello! H-hát ez? Hogy-hogy te?! És mi van Remusszal? – Mintha nem tudnám, mi baja kedves barátunknak. Az az igazság: teljesen kiment a fejemből!- Miért pont te?- Kérdezem utoljára kétségbeesetten. Csak néz rám nagy őzikeszemekkel. Hihetetlen hogy tud így nézni.

- Indulni kéne a profhoz, különben nem kell befejeznünk a sulit, de elkezdeni se az uccsó évet. Menet közben eszedbe jutattok pár dolgot. És nem kell aggódnod, a gyűlés után sem fogunk zavarni.- Vigyorodik el. Finoman int a fejével, de mikor nem mozdulok- mert még bambulok-, finoman elkezdi húzni a karomat. Két-három lépés után megtorpanok. Lefejtem Potter ujjait a karomról, majd intek neki, hogy menjen tovább. Rámnéz, szemében meglepődés, majd ezen túllépve zavartan elnéz mellettem. Megfordul, és csendesen lépked tovább. Öt perc elteltével odaérünk McGalagony kupéjához. James ismét felémfordul, és halkan megszólal.

- Ne mondd, hogy nem emlékszel. Tudod, hogy miért váltották le Holdsápot!- Mondja. Hirtelen eszembe jut minden, de sajna nem csak Remus, hanem sok más emlék is.- Tegnap telihold volt, szóval a suliba is csak később utazik.- Látom rajta, még mást is akar mondani. Gondolom, nem csak előttem játszódnak le a régi „élmények”. – Én őő.. Sajnálom!- Kinyögte. Nem akarok a szemébe nézni, mégis megteszem, bár nem tudom miért. Talán, mert melegséggel tölt el látni milyen sok érzés kavarog a lelkében. Hisz korábbi meggyőződésem ellenére, tudom, neki is van olyan. Ellágyulok egy percre, eszembe jut a karácsonyi bál estéje, és ettől könnyek futnak a szemembe. Igyekszem kordában tartani az érzelmeimet. Alig láthatóan megrázom a fejem, összekapom magam, és előtte lépek be a professzorhoz. Az ajtóban még egyszer hátranézek. James éppen hatalmasat sóhajt, majd összenézünk, utoljára, azt hiszem.

**************

            Tévedtem, amikor arra gondoltam, hogy utoljára nézünk össze. Éppen sétálunk vissza a gyűlésről. Hát, ha ezerszer nem, akkor egyszer sem néztünk egymásra. A tanárnő kiosztotta a járőrözés idejét, hogy ki kivel és mikor megy, elmondta, hogy ideén is lesz karácsonyi bál. Itt hangosan felnyögtem, a fekete hajú srác pedig felkapta a fejét. Hát igen. Garantálom, a történelem ebben az esetben nem ismétli meg önmagát! Már az utolsó vagon elején járunk. Gondolataimba merülve baktatok tovább, nem hallom meg Potter szólongatását sem. Beleütközöm valakibe, és a padlóra huppanok. Gyorsan felpattanok, és kiabálni készülök, de amint meglátom Adriant, a nyakába ugrok és elszáll a pulykaméreg. A srác egy távoli rokonom, valamint az egyetlen ember az iskolában, akire az életemet is rábíznám. Véletlenül állunk úgy a folyosón, hogy senki nem fér el tőlünk, tehát Potter sem. Kellemes beszélgetés volt, amíg Potter nem köhintett egyet ottléte jeléül. Felé fordultam, és kicsit ideges volt. Miután felkentem magam a falra hogy elférjen, elvágtatott. Gyorsan elköszöntem a rokontól, és James után indultam, gőzöm sincs miért. Nem futok, csak utána kiáltok.

- Hé Potter! Várj már meg!- Megáll, de nem néz a háta mögé. Mikor közelebb érek hozzá, gyorsan elévágok. Arca féltékenységet és feldúltságot tükröz.- Miért rohantál el?- Faggatom. Nem néz a szemembe, csak a cipőjét fixírozza.- Miért rohantál e..?- Nem tudom végigmondani, mert Ja..- Potter a nyakamba veti magát. Megint olyan érzésem van, mint régen. Úgy érzem, ha elenged, összedől a világ. Nem akarom! De miért érzek így, ha utálni akarom? Nem értem magam. Kezdek becsavarodni. Némiképp agyamhoz térek, és kicsit eltolom magamtól a fiút, épphogy az arcára tudjak nézni. Ő is lepillant rám. Hihetetlen szomorúság lesz rajtam úrrá. Egyre fogy köztünk a távolság, s már lehunyom a szemem. Aztán egyszerre megrohannak az újabb emlékképek, és egy lépést hátrálok. Csukott szemmel hátraarcot csinálok és elindulok a lányokhoz. Némán baktatunk, ő mögöttem. Mikor megérkezünk mindketten csendben belépünk a saját fülkénkbe.

            Mióta visszajöttem, csak az ablakon bámulok ki. Sejtelmem sincs miért, de megnyugtat a hátborzongató, vad táj. A többiek halkan beszélgetnek, ha tőlem kérdeznek is, csak a véleményemet kérik ki. Az első nyugalmas vonatút, és mégis az utolsó. De valóban nyugalom van? Vagy a másik kupéban ülő fiúnak is csatározik a szíve és az agya? Mert az enyém nagyon is. Elnyom az álom. Báli ruhában állok egy erkélyen, nézem ahogy hull a hó. Valaki átölel hátulról, megfordulok és belefúrom arcomat kedvesem vállába. Ő nem szól, csak lágyan ringat, úgy érzem magam akár egy tündérmesében. A szemem csukva, a fiú lassan megcsókol, végigfut a borzongás a hátamon. Már nem fázom. Elválunk, pár kedves szó, és egy ígéret, miszerint később látjuk egymást. Visszasétálok a klubhelységbe, mikor a Kövér Dámának elmondom a jelszót, átlépek a festményen. Gondolataim szerelmem körül forognak. Mintha varázsütésre ébrednék, vagy megrázna az áram: érzem valami baj van. Megfordulok, s az egyik sarokban megpillantom James-t ahogy egy másik, aranyvérű(!) lányt csókol. Kicsordulnak a könnyeim. Mintha ezer meg ezer tőrrel döfnék át a szívem. Nem szólok, csendes zokogás rázza vállaimat. Elkap valami fura érzés, talán gyűlölet, vagy harag. Magamra vagyok dühös, amiért ilyen naiv voltam. Az álomnak vége, én arra ébredek, hogy a padlón fekszem, a lányok kétségbeesett arccal térdelnek mellettem. Próbálok felállni, megszédülök, de azért némi segítséggel sikerül a helyemre kúsznom. Mikor ki akarom söpörni a hajam az arcomból, érzem, bőröm vizes. Tehát nem csak álmomban sírtam, remek.

- Minden oké?- Kérdezi Sam. Bólintok, ő óvatosan tovább szövi kérdéseit.- Motyogtál álmodban, csak pár szót, de az is elég volt.

- Miket?- Tudakolom.- Milyen szavakat hallottatok?- Emlékszem minden egyes részletre, de érdekel mit mondtam ki.

- Hóesés, gyönyörű, szeretlek, köszönöm, James, gyűlöllek, boldog karácsony. Azt hiszem ezeket. Lil, édesem, igazán elmondhatnád mi történt a karácsonyi bál után tavaly, és miért szakítottál Potterrel.- Nem követeli a választ, csak halkan kérlel. Alice-re nézek, ő pedig vissza. Szemében a kérdés: biztos-e? Bólintok, ő pedig elmesél mindent. Ennyit a nyugis útról.

***************

Hamarosan megérkezünk, és a kastély felé vesszük utunkat a fiákerekkel, ahol vár minket a Nagyterem a finom vacsival és az elsősök beosztásával. Hjaj, de messze még a kaja!

A fiákerek aprót rándulva megállnak, és kinyílnak az ajtók. Mi kiszállunk, s én szomorú arccal nézek fel az ódon kastély falaira, arra gondolva, most látom utoljára. Kegyetlen érzés tudni, hogy hamarosan magam mögött kell hagynom az életem egy részét. Nem akarok ezen gondolkodni. Összenézünk három barátnőmmel, majd szokás szerint egymásra kacsintunk, és belépünk a Tölgyfaajtón. A Nagyteremben leülünk, és várunk. Hamarosan megjelenik McGalagony prof egy háromlábú székkel, és a Teszlek Süveggel. Végig lejt az asztalok között, kimegy a folyosóra, majd a kis gólyákkal a nyomában tér vissza. De nem csak kicsik állnak ott, megpillantok egy ismerős alakot. Nem akarok hinni a szememnek, ezért pislogok párat. Az alak csaknem akar eltűnni, hát jó, mondom magamban, millió srác néz ki így. Az elsősök közül az utolsó következik. Feszülten várom az idegen nevét. Aztán valami nagy koppanás kíséretében a földön landol. Körülnézek s látom, az én villám pottyant le. Magamon érzek száz meg száz égető pillantást, amiért megzavartam a beosztást. Lehajolok az asztal alá, a professzor pedig pont akkor szólította az illetőt.

- Christopher Larssen. – Felkapom a fejem, nem kellett volna, ugyanis hatalmas koppanással beverem a bucimat.- Griffendél!- Kiáltja a Süveg.

- A francba!- Mondom ki hangosan, amit gondolok.- Hogy az a..- Mondanám tovább, de valaki enyhén belémrúg, és a taláromnál fogva próbál visszahúzni a székemre. Mikor kimászok, méltatlankodva emberemre nézek. Látom, ahogy Potter kezet fog Chrisszel. Összevigyorognak, beszélgetnek. Most veszem észre igazán mennyire hasonlítanak. Annyira elbambulok, hogy nem veszem észre, valaki lehuppan az előttem lévő székre.

- Szia Lily! Régen láttalak.- Hát ez.. Oké, nyugi, csak higgadtan. Mosolyt erőltetek az arcomra, és felnézek a tányéromból. Poharamhoz nyúlok, felemelem, inni óhajtok.- Hiányoztál, nagyon.- Ez az a pillanat, amikor teli szájjal akarok felröhögni, ennek következtében leköpöm Christ. Nem mintha sajnálnám.

- Hiányoztam? Akkor is, amikor egy másik csajt szorongattál és utána szó nélkül sétáltál ki az életemből?- Nem kiabálok. Minek? Mégis a közelben ülők elhallgattak, Köztük a Tekergők is.- Tényleg, hogy van a barátnőd?- Kérdezem gúnyosan. Kék szemeivel szemtelenül végigmér.

- Ahogy látom, egészen jól.- Válaszol.- Honnan vetted hogy másik csajjal voltam, kedves?- Itt tátva marad a szám. Hogy lehet valaki ilyen.. ilyen.. Paraszt?! Van pofája a képembe hazudni: Ez nekem nem kell. Látom a többiek elképedt arcát mikor körülnézek. Potter arca sem olyan vidám már. Felpattanok a helyemről, és Chris arcába hajolok. Kis híján megcsókol, de még időben elfordítom a fejem. Az akciója érdeme egy orrbavágás.

- Hogy tudsz ilyen lazán hazudni?- Emelem fel a hangom.- Honnan veszed a bátorságot, hogy lekapj? És egyáltalán, miből gondolod, hogy a barátnőd vagy?!- Legszívesebben rávetném magam, és addig verném amíg mozog, de nő létemre nem tehetem. Sam megpróbál visszahúzni a székre, de kirántom a csuklómat a markából. Ránézek.

- Legalább a folyosón ess neki!- Suttogja. Látom rajta, hogy semmi pénzért nem fogna vissza. Még el is vigyorodik, miközben az ajtó felé int fejével. Chris felé fordulok.

- Kifelé!- Morgom, s ő csak értetlenül bámul rám vissza. – Gyerünk!- ismétlem meg fogcsikorgatva, s elindulok. Csak előre nézek, de hallom Chris lépteit. Kisétálok a teremből, a srác utánam. Meg sem állok a szemközti falig, s enyhén lefejelem azt. Nagyot sóhajtok.

- Miért?- Kérdezem.- Mivel érdemeltem ki mindezt? Megmondanád? És ha megoldható, most ne hazudj, mert én is ott voltam a raktárban akkor este.- Fáradtan ejtem ki a szavakat. Régen nem strapálom magam emiatt a fiú miatt, csak a kérdéseimre várok választ.- És ki volt az a lány?

- Az a lány, a barátnőm volt, Amerikából. Suli után ki akartam dobni, mert már nem bírtam, de aztán elutaztam. Valamilyen csoda folytán ő is a közelben töltötte a szünidőt. Felbukkant, és együtt mentünk haza. Nem tudott rólad, ahogy te sem róla. Szólni akartam neked, hogy hazautazom, de ő sürgetett az indulással. Nem akartalak megbántani. Mikor megtudta, hogy átköltözünk ide, és iskolát váltok, azt mondta, nem fog működni a távkapcsolat, és hogy ne szédítsük egymást tovább. Szóval kidobott.- Chris már nem mosolyog, csak bánatosan néz a szemembe, ezúttal biztos vagyok benne, nem hazudik.- Ne haragudj, nem ezt érdemelted volna, sajnálom.- Motyogja. Hagyom had öleljen meg, s közbe kattog az agyam. Érdekes, a mai napon már ő a második fiú, aki ezt a szót mondja. És ha sajnálják? Mi változik meg? Sok ez nekem, nem hogy egy napra, de még egy évre is. Újabb sóhaj kíséretében indulok vissza a terembe. Nem nézek hátra, csak legyintek. Lehajtott fejjel ballagok vissza a helyemre.

- Elgyepáltad?- Kérdezik a lányok felém fordulva. Hangosan felkacagok, s közben nemet intek. Ráz a nevetés, elképzelem, ahogy megverem szegény srácot.

- Nem. Nem éreztem szükségét. És különben is, csak a kérdéseimre akartam válaszokat, megkaptam őket. A továbbiakban nem érdekel.- Mosolygok tovább. Akaratlanul is egy emberre téved pillantásom. James üres tekintettel mered maga elé. Nem kell sokáig törnöm a gógyim, hogy kitaláljam, min gondolkodik.

            A vacsora végeztével Dumbledore ágyba parancsol mindenkit, mondván holnap nehéz napunk lesz. Potterrel felkísérjük az elsősöket, s elmagyarázzuk, mit merre találnak, majd helyet foglalunk barátaink mellett a kandallónál. Mikor már mindenki csak ásítozni tud, elindulunk aludni. Mindenki a maga hálószobájába. A lányok már felmentek, én maradok utolsónak. Már az első lépcsőfokon van a lábam, mikor meghallok egy érdekes mondatot.

- Pont az unokatesóm! Sirius, és ezután ne akarjam megölni?- Potter hangját hallom. Halkan felmegyek, átöltözöm és lefekszem. Zsong a fejem. Szóval unokatesók. A gondolkodást mellőzve inkább lehunyom a szemem, és mély álomba zuhanok.