5.- Gyengélkedőn vendégekkel

      Már egy hete itt fekszem. Felkelni?- ugyan, csak zuhanyozni, vagy WC-re. Minden vakítóan fehér, és fertőtlenítő szag terjeng az egész helységben. Utálom. Ráadásul olyan egyedül vagyok, mint a kisujjam. Ki akarok menni! Valaki, ments meg valaki, kérlek! Na persze, a szőke, láthatatlan herceg a láthatatlan lovával. Ugyan vannak látogatók szép számmal, és minden nap jönnek, amiért igen hálás vagyok. Nem értem a Madam mér nem enged ki, hisz már csak icipici lázam van, és sokkal jobban vagyok! De tényleg. Oké, a sulit nem táncolnám körbe, de jól vagyok. Mint említettem-volt egy hete itt döglök, abból is csak hétfő óta ébren. Kívülről nézve elég vicces ébredés lehetett, de szerintem abszolút nem volt az:

- Sirius, hagyd már aludni szegényt! Madam Pomfrey is megmondta, hogy maradjunk csöndben, és ne ébresszük fel Lilyt!- Hallottam Remus fojtott hangját.

- Úgysem ébred fel!- Válaszolta Black sutyorogva. – Második napja nem ébred fel, miből gondolod, hogy pont most fog?- Kérdezte. Próbáltam kinyögni azt, hogy „csöndet”, de csak egy halk nyögésre futotta.- Hallottad? Valamit motyogott!- Ezzel a mondattal Sirius ijesztően közel hajolt az arcomhoz, és próbált hallgatózni, hátha megszólalok. Éreztem a leheletét az arcomon.

- Sirius, mássz ki az arcomból, kérlek!- Mondtam halkan, fájó torokkal. Inkább nem akartam kinyitni a szemem, félve a látványtól.

- Evans! Te ébren vagy?- Hitetlenkedett, és az ágy szélére ereszkedett.

- Most már igen, köszi szépen!- Morogtam, s lassan a hátamra fordultam. Csak mellékesen odanéztem a szekrényre. Egy vázában három szál narancssárga gerbera állt.- Szia Remus! Peter.

- Jó- khm- reggelt Lily!- Köszönt Lupin vigyorogva. A köhintése érthető, hisz akkor már éppen alkonyodott. – A lányok üzenik, ha felébrednél, hogy ne haragudj, hogy nincsenek itt, de könyvtárba kellett menniük.- Mosolyogva elképzeltem a jómadarakat a könyvtárban. Lássuk csak: Alice- biztosan Frankkel van valahol; Nat- na jó, lehetséges a könyvtár, és ami azt illeti, valószínűleg Sam is ott van. Hát jó. Talán holnap lejönnek. Ha nem- hát, akkor nem.

- Sirius, mi van Sammel?- Kérdeztem vigyorogva. A kérdezett pedig lehajtotta a fejét.

- Semmi, mi lenne?- Válasza meghökkentett. Addigi jókedve elillanni látszott, legalábbis én arra következtettem. Black lassan felemelte a fejét, hosszú sötét haja pedig az arca elé csúszott kisebb szívrohamot okozva nekem. Ördögi vigyort villantott, majd vadul csillogó szemekkel folytatta.- Még nincs semmi, még! – Merő jóindulatból röhögtem ki, mégis megsértődött. Hm, nem baj.

- Olyan vagy, mint a drága haverod, nem adjátok fel!- Mondtam nevetve.

Nem sokkal később- minimum két óra múlva- a fiúk is visszamentek a Grifi- toronyba. Következő nap végre lejöttek a lányok is, és valamilyen „csoda” folytán eggyel több virág ékeskedett a vázában! Irtó szép -még mindig-. Barátnőim valamiért el voltak varázsolva, no nem szó szerint! Csak éppen az agyacskájuk valamely másik dimenzióban járt. Alice abszolúte elvolt, vigyorgott akár a tejbetök. Natalie épphogy figyelt, Sam pedig olyan gyászos képpel ült mellettem, hogy már kezdtem azt hinni: a temetésemre készül. De nem. A három lányzónak egyazon baja volt, mégha egyesek ezt nem akarják beismerni. Hát persze, Dr. Lily látja ám az ilyen problémákat! Legkedvesebb barátnőim mindegyike egy ősi betegségben szenved, melynek ismertebb neve: szerelem. Nat látszott a legszalonképesebbnek, s ezen felbuzdulva őt kezdtem faggatni.

- Natalie, életem. – A szólított nagy szemeket meresztet rám, mintha akkor látna először.- Meg tudod mondani, hogy Samy miért vág ilyen savanyú képet, és hogy Te miért jársz valahol máshol?- Nat csak felvonta a szemöldökét, majd Samre pislogott nem túl értelmesen.

- Hát… Ööö… Én nem… Úgy értem itt vagyok. Agyban is! Komolyan! – Miután biztosítottam arról, hogy elhittem minden szavát, folytatja.- Sam… Hát Sam tulajdonképpen Black miatt rágódik. Sirius éppenséggel nem akarja békén hagyni, vagyis óráról órára kergeti az állítólagos szerelmével szegényt.- Hadarta egy levegővel.- Sam pedig hiába verekedik: csíp, rúg, esetleg harap is, Black elég kitartó.- Hangosan elnevettem magam, Sam pedig gyilkos pillantással illetett. Hiába, ha elképzelem, ahogy Sirius kergeti Samet, nagyon kell nevetnem. Csak hát barátném nem nézte jó szemmel.- Igen, elég vicces. Pláne mikor Sam menekül.- Vigyorodott el Natalie.

- És te?- Kérdeztem őt.

- Én…?- Távolba meredő pillantása alapján túl tettem magam a problémán, mely szerint Nat nem fog többet megszólalni. Helyette viszont Sam szívesen.

- Tudod, nem, nem tudod. – Kezte homlokráncolva.- Szóval, ugyi mi ketten mentünk le Roxmortsba. Később találkoztunk a Tekergők három becses tagjával: Remussal – Itt Nat hatalmasat sóhajtott-, Peterrel, és Blackkel.- Sam citromos képre váltott. – Peter lelépett egy csajjal, ami nem is volt nagy baj. Majd ezek után Si… Black elkezdett kergetni. – Barátnőm elég fájdalmas képet vágott. Nem hiszem hogy élvezte volna a futást.- Végig a főutcán. Nem tudtam megállni sehol, hogy levegőt vegyek, mert akkor elkapott volna.- Fintorgott.- Szóval kergetett. Végig. A falun. Egészen a kastélyig. – Az utolsó mondat lemondó sóhajba fulladt.

- Igen?- Kérdeztem élesen. Sam felpillantott a révedezésből és folytatta.

- Szal Natalie kedves Remus Lupinnal töltötte a délután hátralevő részét, édes kettesben.- Vigyorodott el Sam is. Hát, ja, legszebb öröm a káröröm!

 -Értem. És Alice? Ő mér ilyen?- Kérdeztem lassan. A kisangyal rám se nézett, csak vigyorgott mintha eltalálta volna egy átok. Ellenben a másik két lány mindent- tudóan összenézett.

- Mi az?- Kérdeztem összezavarodva. Persze, azt tudtam, hogy Frank van a dologban, képletesen persze.

- Frank!- Mondta egyszerre Sam, illetve Nat.

- Halkabban!- csitítottam őket.- Tudok Frankről, de csak odáig, hogy tetszettek egymásnak és összejöttek. – mondtam nekik, mire ők nagy szemeket meresztettek.- Ne nézzetek már így!- hadartam.- De attól még nem kéne így vigyorognia, mint valami bolond!

- Nade Lily!- nézett rám Nat.- Hogy lehetsz ilyen?! Nem emlékszel, TE miket műveltél egy éve?- zavartan elfordultam, majd nagy levegővétel után vissza.- Ha jól emlékszem,- folytatta nosztalgikus arccal.- Lássuk csak: majdnem minden reggel fordítva öltöztél fel, úgy értem rosszul, például az inget a szoknyád helyére, a szoknyát pedig az ingére, a harisnyádat inkább hagyjuk most. Aztán, nem egy nap mentél neki az ajtónak, illetve az ajtófélfának.

- Ilyenek se történnek meg többé.- morogtam az orrom alatt, miközben Nat zavartalanul folytatta.

- .. Egyszer el is ájultál, ha nincs ott Sirius, -itt Sam felmorrant- hát, akkor nem tudom mi lett volna a buksiddal, de hogy ripityára tört volna a koponyád, az tuti!

- Hé! Az ájulás nem Potternek volt köszönhető!- szúrtam közbe- Hanem Remus, úgy értem a Lupinnal való éjszakai járőrözések, stb. miatt ki voltam készülve! – Nat elég furán nézett.

- Értem. És arról ne is beszéljünk, hogy te is olyan voltál, mint egy kétlábonjáró vigyori zombi.-ezzel végre befejezte monológot, hál’ Istennek!

- Most, hogy ilyen szépen megemlékeztünk a tavalyi télről…- kezdtem morogni, de Nat még nem fejezte be.

-… és amikor pizsamában mentél ki az udvarra...

- NATALIE STARR!- ordítottam- MOST AZONNAL HAGYD EZT ABBA!- és ez volt az a pillanat, mikor elment a hangom, illetve berontott Madam Pomfrey.

- Na de hölgyeim!- károgott- Ez egy gyengélkedő, nem pedig egy szórakozóhely! Kifelé, most azonnal! Evans, jól van?- fejemet ráztam hogy nem. Erre kiment, de pár perc múlva visszatért bordó folyadékot tartva az egyik kezében.

- Már jobban vagyok!- próbáltam mondani, de a szavak csak egy-egy hörrenések lettek.

- Persze Evans, én is hallom.- gúnyolódott- Szépen megissza ezt a folyadékot, és pár óra múlva visszajön a hangja, meglátja.- gyilkos pillantást vetettem Nataliere, mire mindhárman kiiszkoltak a teremből. Nekem meg kellett innom azt a vérnek látszó valamit, végtére is, nem volt rossz íze. Kedvenc gyógyítónk leltárában talán ez az egyetlen jó ízű folyadék.

A hét többi napja egész simán telt. Minden reggel szemügyre vettem a vázát, abban pedig minden áldott nap eggyel több virág állt. Az volt a szép, hogy a virágokat megbűvölték, hogy ne hervadjanak el. Sőt, mintha minden egyes nappal frissebbek lettek volna! Sejtéseim vannak azt illetően, hogy kitől származnak a virágok, de nagy bosszúságomra, az illető egyszer sem jött le. Na nem mintha szeretném, ha itt lenne! -Hát dehogynem! Mi másért gondolná rá ennyit?- gyűlölöm az ilyen belső hangokat! Marha idegesítőek tudnak lenni, de most komolyan! Tök rossz: gondolkozom valamin (esetleg valakin), és máris előjönnek a halk, belső hangok. Iszonyat! Pedig szerintem még tudatalatt sem vágyom Ja.. Potter társaságára. Remélem. Vagy talán mégis? Nem, nem hiszem. Mi az, hogy nem hiszem?! Tudom!- mármint tudom hogy nem vágyom rá. – Rá, vagy a társaságára?- Öhh, egyikre sem, asszem. – Na persze! És ezt szerinted ki hiszi el?- Rajtad kívül mindenki, legalábbis remélem. Egyébként nem vagyok annyira bolond, hogy magammal vitázzak! – De..! – Nincs de! Vita lezárva, szia kis hangocska! Jé, itt a Madam!

- Jó napot!- köszönök illedelmesen- Igazán nem akarom idegesíteni Madam Pomfrey, de mikor mehetek ki végre?- kérdezem szinte sírva.

- Amit nem fog fájni a torka, illetve nem fog köhögni.- közli ’kedvesen’.

- Igazán köszö..- köhögés- nöm!- morgom – És az várhatólag mennyi idő?- kérdezem utolsó próbálkozás gyanánt.

- Mit gondol, mi vagyok, jós vagy gyógyító?- kérdez vissza a Madam felvont szemöldökkel. Egyébként honnan kéne tudnom, milyen tulajdonságai vannak még varázslás terén?! Bármilyen hihetetlen, én sem tudok mindent! Különben is, már nem is olyan vészes a helyzet, nyugisan kiengedhetne ebből a börtönből! Duzzogva bújok a paplan alá, mikor is meghallom legédesebb ellenségem hangját. Bellát hozzák be a Mardis fiúk éppen. Hurrá! Más se hiányzott ebbe a keserves életbe, mint a drága Trixikével tölteni még pár napot! Köszönöm Istenem, hogy ennyire szeretsz! Komolyan. Te jó ég! (…)

      (…) Kedd van, és a javasasszony szerint vacsira ki is mehetek! Kiderült, hogy Bella párbajozás miatt került le. Nem nehéz kitalálni, ki volt a másik két ellenfél! Legalábbis nekem nem volt nehéz. Bár, nem is kellett nagyon találgatni: hamarosan belépett Black és Potter egymást támogatva. Szép látvány volt, akár két gyönyörű szivárvány: kék, zöld és lila foltok az arcukon (habár lefogadom, hogy nem csak ott), Siriusnak vérzett az orra, Potternek meg eltört a szemüvege, felrepedt a szemöldöke, és az arcán is volt egy kis vágás. Na azért a másik Black, azaz Bella se volt a toppon, asszem a fiúk nem igazán hagyták magukat! Ahogy a két srác elsétált (sétált?- vonszolta magát!) az ágyam előtt, pici vérpöttyöket láttam a padlón, és azt is sejtettem kinek a vére. Bezony, Jamesé (Siriuséval együtt).  És leesett, hogy nem csak afféle „én-vagyok-az-errősebb,-okosabb” veszekedés volt, hanem majdnem olyan komolyságú, amik a „sárvérű”-zésből szokott kialakulni. Aztán persze folytatódik a két Black vitázásával, illetve James leszólásával. Kicsit sem unalmas, ráadásul állandóan ugyanazokat az átkokat használják. Mintha nem is ismernének másikat. Az bosszant a leginkább, hogy ezek a párbajok többségükben miattam (sőt, mostanában már Sam miatt is) alakulnak ki. James engem, Sirius pedig Samet akarja megvédeni, és nem fogják fel, hogy a párbajokkal semmit nem érnek el! De én többet nem tépem a szám emiatt, Sam úgysem beszél Siriusszal. Legalább megmarad a hangom, meg Samyé is. Na de, kanyar vissza. Amikor megláttam a vért, egyből kipattantam az ágyból, és valamiért elszállt minden jókedvem. Igazság szerint James már nem is tartotta magát, csak ott lógott Sirius vállán, tök sápadtan. Haláli látvány volt, és a szívemnek sem esett jól látni. Legalábbis nem ilyen állapotban. Ha úgy robban be, szokásához híven, akkor talán örömömben dobban a szívem, nem pedig a féltéstől kalapál ezerrel. Mielőtt teljesen kihunyt volna a tudata, és Sirius is összeesett volna, odaléptem és igyekeztem segíteni. Eközben pedig Black gondoskodott róla, hogy a javasasszony idejöjjön. Mire odaért, sikerült elvonszolni a legközelebbi szabad ágyig Pottert, aki addigra már fehérebb volt, mint a fal. Mikor a Madam meglátta, azonnal kiakadt, ugyanis kérdés nélkül tudta: miért van bent a három másik ember. Ott sopánkodott, nem keveset, Sirius pedig feltűnően forgatta a szemeit, miközben az orra elé tartott zsepi teljesen elázott. A srác ezek után az ölébe folyatta a vérét- kellemes látvány volt, mondhatom!

- Evans!- szólalt meg hirtelen a javasasszony,- Jól tudom, hogy gyógyítónak készül? Akkor hátul a szekrényben talál egy üveg lila színű folyadékot, azt hozza ide, és tegye rendbe Black orrát.

- Úgy volt, csak aztán inkább maradtam az aurorképzőnél. – kezdtem óvatosan- Szóval nem tudom mennyire jó döntés, ráadásul millió lila színű lötyi van abban a nyomorult szekrényben!- folytattam meggyőzőbben, de ez sem volt hatásos, sőt!

- NE RINYÁLJON MÁR!- ripakodott rám,- Ha akarja, cipelje magával Blacket is, ő már kitűnően ismeri azt a főzetet. Igaz?- kérdezte Siriust. Az pedig egy hatalmas sóhajjal válaszolt, és kelletlenül feltápászkodott.

- Rajtad a sor.- mondtam odaérve a hatalmas szekrénynek nevezett monstrum előtt állva.- Melyik az?- Sirius a hatodik polcra mutatott.- Az zöld, te szerencsétlen.- közöltem vele, a polc közepére pillantottam, ahová mutatott.- És egyáltalán, hogy jutok fel oda? Talán növesszek szárnyakat?- gúnyolódtam. Betört orrú barátom erre csak hátba vágott, majd egy létra felé bökött.

- Odd léda vagegér! Ézs deb a zöld, ’anem mögödde még.- kedves! Szóval másszak fel azon a rozoga létrán, és nyúljak be a pókhálók közé? Nem kössz!

- Nézd Sirius, -kezdtem- én oda be nem nyúlok, ki tudja mik laknak azon a polcon!

- De virnyákojj má’! Dzsak mássz fel, ézs kész! – tök jól tud így beszélni! Tetszik, igazán.

- Jó, jó. De jössz nekem eggyel!- majd ezek után képes voltam felmászni, valamint benyúlni a polcra, igaz, valamik mászkáltak a kezemen, és majdnem levertem másik két fiolát, de megtaláltam a lila löttyöt is. – Megvan! Életem, megtennéd, hogy megfogod a létrát, amíg lemászok?- Sirius csak bólintott.- Kössz! Mehetünk vissza? – Útközben még meg kellett állni valami vizes rongyért, amivel le lehetett törölni az arcát. Mire visszaértünk, Madam Pomfrey már lehelt némi életet Jamesbe, és Trixike is elhallgatott. Állítom, hogy valami altatót kapott. Na nem mintha akkora kár lett volna! Dehogy. Csak túl nagy volt a csend. A Madam még Potterrel volt elfoglalva, és csak úgy a válla fölött lökte oda, hogy legyek oly’ kedves és töröljem le Black arcáról az odaszáradt vért, valamint itassak vele egy keveset a lila folyadékból is. Hálás meló volt, tényleg. Pláne úgy, hogy Black állandóan elhúzta a fejét.

- SIRIUS BLACK!- szóltam rá a következő alkalommal- HA NEM MARADSZ NYUGIBA A … HÁTSÓ FELEDEN, ÉN ESKÜSZÖM, LEÜTLEK!- erre behúzta a nyakát, és sziszegve és morgolódva, de nyugton maradt. A következő húzása a bájital előli menekülés volt. Háromszor kergettem végig a Gyengélkedőn.- ÁLLJ MÁR MEG, AZ ISTENEDET! MUSZÁLY ROHANGÁLNI? KÉT KORTY AZ EGÉSZ, ENNYI. Nem halsz bele…- lihegtem. A negyedik kör előtt megálltam a javasasszony előtt. – Mondja meg őszintén, maga hogy állítja meg?- kérdeztem pihegve.

- Tudja, ez az ember sok lány BÁLVÁNYa.- kacsintott. Kellett egy perc, míg leesett mi van. Elvettem a pálcám az éjjeli szekrényről, majd sarokba szorítottam Blacket.

- Petrificus totalus- mondtam, mire Sirius megtorpant, majd félelemmel teli szemekkel hanyatt vágódott.- Ne hari! – mondtam sajnálkozva. Sikeresen beleöntöttem a szájába a folyadékot. Black akaratlanul is lenyelte, nem hiszem hogy, ízlett neki. Legalábbis az arcán nem ez látszott. Miután feloldottam a varázslatot, felpattant, és elég dühösen nézett.

- EZT MOST MIÉRT KELLETT?!- támadt nekem. –TE… TE… Te képes voltál megátkozni, csak azért, hogy helyrehozd az orrom?- mondta már halkabban, észrevéve, hogy valóban rendben van már az orra. – Kössz, Lily! Komolyan, de ne átkozz meg többet, kérlek. – rávigyorogtam.

- Ugyan miért ne?- kérdeztem vigyorogva, erre Sirius csak megölelt. És abban a pillanatban léptek be barátnőim, Sammel az élen. Amikor ránk nézett, megtorpant, de rögtön folytatta az útját az ágyamig, ott pedig némán leült. Rám mosolygott, de nem az igazi mosolya volt. Közben pedig Potter is felébredt, de látva az ölelést, úgy döntött, inkább elalszik.

      Akkor nem próbáltam magyarázkodni Samnek, hiábavaló lett volna, és az óta sem tettem meg. Azt hiszem, ráérek kint is. Ami a kijutást illeti, éppen szedem össze a dolgaimat, és fejvesztve menekülök innen. Irány a torony, aztán a Nagyterem! És esküszöm, soha többet nem mászkálok pulcsiban, illetve pizsiben a folyosókon! Felérek a toronyba, eldörmögöm a jelszót a Dámának, és belépek a klubhelységbe. Azaz csak lépnék, ugyanis menetközben beleütközöm Potterbe. Idegesen felnézek rá, s már készülök letolni, de a szemébe nézve elszáll minden indulatom, és minden erő a lábamból. Valamiért elpirulok, azt hiszem, szégyellem magam.

- Ne haragudj.- szól, és ellép mellettem, ki a folyosóra. Magamba roskadva indulok a háló felé. Csak Samy van fent, ő is az ágyán fekszik, s csak egy pillantásra méltat. Mély sóhaj kíséretében odalépek hozzá.

- Beszélhetnénk?- kérdezem csendesen. Kérdőn néz rám.

- Van miről?- kérdezi, hangja hideg akár a jég, és éles, mint a penge.

- Szerintem, van.- válaszolom, és elmesélek neki mindent. Nem is reménykedek benne, hogy elhiszi, a szemeiben látszó kétkedés pedig nem is hagyja, hogy reméljek. Monológom végén mégis elmosolyodik, melegen, ahogy mindig. Ez a mosoly pedig tudnom engedi: nem haragszik, csak szerelmes.

- Vacsora?- kérdezi.

- Uccu neki!- felelem. – Iszonyat éhes vagyok!- összenevetünk, majd karöltve hagyjuk el a hálót.