6.- Ez a hajó elment…

Asszem kezdek becsavarodni, esetleg mások, de tényleg! Én? Szerelmes? Ki van zárva! Méghogy szerelmes! Nem akarom! Indokot is tudok hozzá, de már közöltem párszor.

-… ÉS NEM ÁRTANA HA EZT MÁS IS FELFOGNÁ!- ordítottam. Persze, Natalie és Alice üldöztek ezzel, Samy pedig csendesen ült az ágyán.

- DE LIL, EZT CSAK TE NEM TUDOD FELFOGNI!- közölte velem Alice.

- ÉLETEM, ÉRTSD MÁR MEG: NEM VAGYOK SZERELMES! SE JAMESBE, SE SENKIBE! ELÉG VOLT ANNYI IS.- kiabáltam végszóként, majd elindultam az ajtó felé. Azám, csakhogy ajtó helyett ajtófélfával találkoztam. A két lány csak kuncogott, én pedig a fejemet fogva ledobogtam a lépcsőn. A lépcső aljába nagyobb tömeg verődött össze. Hát, a szobaajtónk nem a hangszigetelésről híres. Vagyis a fél Griffendél ház ismeri kegyetlen prefektusának érzéseit, remek! Néhányan nagyokat néztek, de akadt hahotázó emberke is. Átfúrtam magam a tömegen, és elindultam a portrélyuk felé. Útközben valamiért Christ bámultam, ő meg engem. A nyakam kábé százakárhány fokban állt. Beleütköztem valakibe. Mikor felnéztem James csillogó szemeit láttam. Valószínűleg ő is hallotta a rövid, ám tartalmas beszélgetést (ordítozást).

- Valóban ennyi volt?- kérdezte halkan. A lábam megremegett, és a hátamon is végig futott az annyira jól ismert, kellemes borzongás. Nem értem magam.

- Ig… Nem… Nem tudom!- motyogtam saját hülyeségem miatt zavarban. De miért voltam zavarban, és miért tartom magam bolondnak? És egyáltalán, mér borzongtam meg, és, és, és… Ajjj! Nem értem, most már tényleg nem.- Nem tudok semmit. Szeretném, ha, ha minden oké lenne, és nem kéne ezen rágódnom. Nem kellemes dolog.- a könnyek pedig csak gyűltek a szememben.- A legszebb estének gondoltam. Minden gyönyörű volt, és életem legnagyobb szerelmével, veled lehettem. Erre te, te…

- Értem.- ennyi, amit mondott.

- Dehogy érted!- legyintettem.- Hogy értenéd?- szipogtam – Mondd csak, neked hogy esett volna, ha engem látsz mással?- kérdeztem ide-oda kapkodva tekintetem.

-… Szarul.

- Ennyi? Szarul?! Ez nem túl sok!

- Sajnálom, oké? Elmondtam egy párszor!- kelt ki magából Potter. – Ezt az egy szót hajtogatom neked, és te arra sem vagy képes, hogy elfogadd! Tényleg sajnálom, de megtörtént, nem tudom kijavítani!

- Akkor… én most… megyek és… megpróbálom elfogadni.- mondtam és kikerültem. Azóta pedig itt csücsülök ezen a nyavalyás sziklán, vagy min, és gondolkozom. És láss csodát: valaki felém rohan, át az udvaron. Már látom ki az: Samy. Még három perc, amíg ideér.

- Szia!- huppan le. – Hogy vagy?

- Szia! Szerinted hogy kéne lennem?- kérdezem keserűen.

- Nem is tudom. Talán ideje lenne megbocsátanod, elvégre, ha jól hallottam, ő életed szerelme. És lássuk be, te vagy az egyetlen lány ezen a világon, akit James igazán, szívből szeret!- mosolyodik el- Nem haragudhatsz örökké, lásd be!

- Jól sejtem, hogy mindent hallottál?- kérdezem könnyes arccal- Ne, megint bőgök, pedig nincs miért!

- Valóban hallottam mindent. Ne hidd, hogy nincs miért sírnod. Indoknak ott van az egyik legrosszabb tulajdonságod,- kérdőn nézek rá, mire: - a haragtartás, kincsem.- világosít fel.

- Ugyan!- legyintek.- Már régen nem haragszom, csak neheztelek rá, és talán dühít a dolog, és az is, hogy igaza van. Nem is kis mértékben. Tavaly karácsony óta „sajnálom”-okkal kerget, én pedig csupa dacból nem bocsátok meg. Csak azért se!- de értelme… Értelme az nincs az egésznek.

- Nézd, nem fog rád várni sokáig! Jobb lenne, ha túllépnél az egész marhaságon, és hófehér lappal indítanál újra! Mielőtt még olyan lesz, mit régen.- fintorodik el, mire elnevetem magam.

- Talán, igazad van! De addig is…- Sam kérdő tekintettel néz rám – mi ez az egész Siriusszal meg veled?- kérdezem számonkérő hangon.

- Hát öö, izé… Mi az, hogy mi ez?- háborodik fel barátnőm. Ja, legjobb védekezés a támadás.– Semmi, azt hiszem.– motyogja.

- Nekem nem elég, ha csak hiszed, életem!- vigyorgok rá- Hisz ismersz. Na, komolyan! Mi van vele?

- Nem tudom, tényleg nem. Azt mondja, szeret, de – mélyet sóhajt,- nem tudom, szabad- e hinnem neki. Te is tudod milyen. Majdnem olyan, mint James, és nem igazán szeretném összetöretni a szívem.- mondja nagyon halkan Samy. – Szerinted mit kéne tenni?

- Hm… Arra gondoltál, hogy talán valóban szeret?  Hogy nemcsak azért üldöz, mert veled még nem volt?- kérdezem sokattudóan – Ne félj attól, amit nem ismersz. Ha nem adsz neki egy esélyt, sosem tudod meg, mit is akar igazából!- Samy erre csak elmosolyodik.

- Ismerős szavak. Mondd csak- vonja fel a szemöldökét.- ezt nem én mondtam neked tavaly?

- De igen.- és erre mindketten elnevetjük magunkat.

            - Beszélhetnénk?- kérdezem halkan, mire James felém fordul. Valamiféle riadalom csillan a szemében, mikor meglátom a mögüle kilépő szőke csajt. Szemöldököm a homlokom közepéig szalad, majd hirtelen a helyére zuhan. Először vádló pillantással nézek Potterre, aki viszont kétségbeesve pislog hol rám, hol a szöszire. Érzem, ahogy a dühtől egyre gyorsabban ver a szívem, és zúg a fülem. – Oh, bocs!- gúnyolódok.- Ne hari, nem akartam zavarni, tényleg.- ezzel a mondattal sarkon fordulok, és elrohanok.

- Evans, várj!- hallom Potty hangját, de eszemben sincs megállni. Hallom a cipője kopogását egy darabig. Aztán csönd. Én is megállok, lassan megfordulok, hátha ott van. Fordulat közben némán fohászkodom, hogy ne találjam a hátam mögött. Úgy látszik, imám süket fülekre talál. Olyan süketek, mint az ágyú! Ugyanis ahogy fordulok, Potter álla súrolja a homlokomat. Ezt a pofátlanságot! Hát, ettől az alig- érintéstől elszáll minden erő a lábamból, a szívem kalapál, nehezebb levegőt venni (James útba van.), és nem igazán sikerül megszólalnom.

- Végre!- lihegi a két másodpercig tartó csoda után.- Végre megvagy.

- É-é-én ut’lak, izé ’talak! Ajj, tehát: UTÁLLAK!- siker! Potter kaján vigyorral néz le.- Most pölö min röhögsz?- nézek rá mérgesen.

- Be- be- beszélni sem tudsz!- utánoz vihogva.

- Talán ig’z, de akk’r ’s!- ó hogy aza, mér nem tudok rendesen beszélni!- Na szóv’l, szó’al, SZÓVAL! (lehet, csak ordítva megy?) Asszem haragszom rád, illetve gyűlöllek, de nem biztos.- kegyetlen görcsöt kap, röhögőt.- Már biztos, utállak!- mosolyodom el hűvösen.

- É–é-én csa-csak - há-háááá, na ki nem tud beszélni?! Nagy, érdeklődő szemeket meresztek rá-, szóval csak azt akartam mondani, hogy félreérted.

- Mit is?- kérdezem könnyedén.

- Hát a-a-azt amit az előbb láttál, tudod.

- Mit tudok? Ne idegelj James Potter, nem láttam semmit, és különben sem járunk, vagy hasonló, tehát semmi közöm a kis, hm, játékaidhoz!- közlöm Potterrel lassan, hogy felfogja a dolgokat. Ami az igazat illeti kegyetlen szar érzés az egész. Azér még én is meglepődöm a higgadságomon. Szemmel láthatóan nem csak én, na mindegy. Kényelmes tempóban sétálok tovább, valamiféle szívethasogató érzéssel. Paff neki, hopsz egy fal. Jaja, ha már szenvedek, adjam meg a módját!

            Én meg akartam tenni, eskü! Tényleg, de elég nehéz úgy kísérletet tenni a békülésre a volt pasimmal, hogy egy másik csajjal kavar, megint; én pedig mérgezett egérként elrohanok. Ami azt illeti, elég pocsékul esett, de talán megérdemeltem. Talán ez a büntetésem, amiért egy évig semmibe vettem. Talán tényleg ennyi volt, és ideje felejteni, mást keresni, a jelenben élni, és nem állandóan a múlton rágódni. Áh, istenem! Túl sok a ’talán’! Túl sok a bizonytalanság! Miért nem állhatok kész tények elé? Miért kell állandóan vacillálnom, mi a helyes, és mi nem? Miért kellett hinnem Jamesnek? Miért szerettem bele? Miért nem tudom elfelejteni? Miért fáj ennyire minden szó és emlék, ami róla szól? Miért, miért, miért? ÉS MIÉRT EZ A SOK ’MIÉRT’?! De nem kapok választ. Sem a ’miértekre’, sem más kérdéseimre. Utálok a múltban élni, de nem tudok elszakadni a régi emlékektől. Utálok feltételezni dolgokat, de nem tudok bizonyítani semmit! Hogy az a büdös élet! A franc essen belé! Ha a franc én vagyok, akkor már túljutottam az esésen. Ezen rágódom mióta sikerült felmászni a toronyba. Igaz, először a fiúk hálójába léptem, majdnem! Aztán pedig a negyedikes lányokéba sikerült betalálni. És csak harmadszorra sikerült meglelnem a saját hálónkat. Szerencsémre senki nem volt a szobában. Nem vágyom társaságra. Nat, és Alice rögtön faggatnának, ehhez pedig semmi kedvem. Sam nyakába pedig nem zúdíthatok több lelki bajt. Kérlek, add, hogy nem jön be senki! Kérlek!

- Te itt vagy?- kérdezi Sam- James utánad lohol, és köbö fél órája keres.

- Érdekes, majdnem egy órával ezelőtt is utánam rohant.- fintorgok.- Majd abbahagyja.- teszem hozzá végül, és folytatom a plafon fixírozását.

- Minden oké?- kérdezi.

- Annyira nem, de túlélem.- válaszolok flegmán.

- Ahogy gondolod Evans, de figyelmeztetlek, a csiripelő kismadárkák hamarosan ideérnek, és faggatni fognak!- ezzel a búcsú mondattal kilép az ajtón.

- SAM!-kiáltok utána- Tagadj le légy szíves!- folytatom, mikor visszanéz. Ő pedig megértően bólint. Tanulás nélkül elballagok zuhanyozni, majd bezuhanva az ágyba, nem adok hálát, amiért ma még csak kedd van. S ezzel a gondolattal elalszom.

            Szombaton valamiért korán ébredek fel, s az ablakon kinézve láthatom milyen hóvihar tombol odakint. Gyönyörű idő, gyönyörű hangulat. Úgy érzem magam, mint akin átment az úthenger, de asszem ez nem csoda. Hiába aludtam el korán, az álmom nem volt túlságosan pihentető. Sőt, egyáltalán nem volt az! Ahogy a héten egyszer sem. Mindegy, nem foglalkozom ezzel többet, hisz ez is csak egy ostoba álom, akár ezer másik. Felöltözöm, és lemegyek reggelizni. Amint helyet foglalok egy kakaós kancsóval szemben, egy újabb levélszerűség, és egy szál rózsa jelenik meg a tányéromon. Először azt hiszem, eltévesztették a címzést, de miután feltűnik a nevem a borítékon, nem pakolom tovább. Megszokhattam volna a héten. Miután elolvastam a levélke tartalmát, egy rövidke verset, félreteszem a tányérról, és hozzákezdek a kajáláshoz. Fura, hogy a Nagyterem még kong az ürességtől, na jó, nem kong, hisz itt vagyok, de akkor is! Végülis, az igazgató lép be az ajtón másodiknak (merhogy én voltam az első).

- Jó reggelt Lily!- köszön álmos hangon, majd sétál tovább.

- Jó reggelt professzor!- köszönök vissza. Dumbledore erre megtorpan, majd visszatolat, így végül is velem szemben áll.

- Lily, te mit csinálsz itt?

- Reggelizem, uram. Azt hiszem.

- Igen látom, de ilyenkor?

- Professzor, reggelizni általában a reggeli órákban szoktak.

- Igen, tudom. Nos, akkor további jó étvágyat!

- Köszönöm, önnek is Dumbledore professzor.- majd az igazgató derűsen dúdolgatva továbbindul. Én pedig folytatom a kajálást. Hamarosan elkezdenek szálingózni más emberek is. Köztük a Tekergők, és barátnőim is. Potter halványan mosolyog, a többiek pedig némán sétálnak. Amíg leülnek mellém a lányok, ásítozva, le- leragadó szemekkel.

- Te mi az istent csinálsz itt ilyenkor?- kérdezi Alice, majd az asztalra borul.

- Szerinted? A hátamat vakarom, nem? Esetleg moziműsort nézek!- felelem kissé gúnyosan. Mindenki furán néz rám, kivéve Samet. Csak egy ’nyugi’- pillantást küld felém. Biccentéssel válaszolok, és inkább megiszom a kakaómat.

- Mi az a…?- kezdené Alice.

- Lily! Ez a boríték a virággal a tiéd? – kérdezi Natalie óvatosan. Némán bólintok, hogy igen.- De jó! Kitől van? Elolvashatom?- Választ sem várva felbontja a borítékot.- Szép vers! Biztosan örülsz neki!

- Persze, akárcsak egész héten!- válaszolom komoran- Kábé, mint egér a macskának.

- Értem.- olvad le a vidám mosoly szegény csaj arcáról.- És kitől van?

- Mihelyst befejezem a reggelit, meglátod.- pár perc múlva felállok. Kezembe veszem a levelet, és Potter elé állok.- Lumos- suttogom, mire pálcám végén apró láng gyúl. Megkocogtatom a srác vállát, és a szeme láttára meggyújtom a levél sarkát. Ledobom a padlóra az égő papírt, majd a rózsát a tányérjára helyezem.- Ezt add annak, aki hisz neked, Potty! Ja, és ha megoldható, hagyjál engem békén! Kösz’ke! - ezzel az utolsó, utálkozó mondattal hátat fordítok, és elhagyom a Nagytermet. Láthatom, ahogy a mardisok a hasukat fogják a röhögéstől. Az egyikük felpattan, és az ajtó elé érve meghajol előttem.

- Sárvérű kisasszony, az előbbi előadása gyönyörű volt.- mondja mosolyogva, mire: CSATT. A girnyó kissrác az arcát fogva, sziszegve siet vissza a helyére.

- Hé, Evans! Ilyet még egyszer ne merj csinálni! Nincs jogod megütni egy kiváltságost, te mocskos sárvérű!- kiált oda Malfoy.

- Akadj már le, te Kiváltságos Görény!- mosolygok rá fáradtan.- Legkisebb gondom is nagyobb nálad! Szóval hagyjál te is!- ezzel a végszóval kilépnék a teremből. Tényleg csak lépnék, ugyanis egy gyönyörű fénycsóva repül felém. Azt hiszem kék, vagy zöld, vagy mindkettő, de nem tuti.

- Mi a… - kezdem, de nem tudom folytatni, ugyanis az átok pont eltalálja a baloldalamat, és vagy három-négy métert repít jobbra. Pár másodperccel a földetérés után sikerül felállnom. Páran Pottert fogják le, a tanárok pedig Malfoy köré vonnak gyűrűt. A lányok pedig felém igyekeznek.

- Megvagy?- kérdezi Nat. Csak bólintok rá. Gyilokpillantást küldök a mardekárosok felé, majd kisántikálok a folyosóra, ahol a második méter után összeesek. Valaki futólépésben közeledik a hátam mögött, de a szúró fájdalom miatt valahogy nem sikerül megnéznem ki az. Csak a hideg márványra borulva fojtom el a sírást, amit az okozott, hogy a fél Roxfort látta hogy átkozott meg az a rohadék. Soha, senki nem látott még ilyennek, senki, csak Potter a múltkor. Na meg amikor beájultam. Most fél perc alatt romokba dőlt egy gyönyörű álom, amibe fizikailag sebezhetetlen vagyok. Hát istenem, egyszer mindennek vége szakad, így jártam. Az illető közben mellém ér, sajna.

- Lily, minden oké?- hallhatom James féltő hangját.

- Mit érdekel az téged?- kérdezek vissza alig hallható, rekedt hangon. Nem nézek rá. A padlót büntetem gyilkolászós pillantásokkal, pedig szegény nem tehet semmiről. Mármint a padló, nem Potter. Áh, mindegy, nem lényeg.

- Csak kérdeztem, mert nem aprócska átkot küldött feléd az a tahó.- dohogja végül, mire elmosolyodom. Ám ez az aprócska félmosoly is eltűnik az arcomról, mikor végig simítva az arcomon, James az állam alá érve felemeli a fejem, kénytelen-kelletlen a szemébe nézek.

- Mit akarsz tőlem?- kérdezem fáradt hangon, szúró oldallal.

- Csak annyit hallani, hogy megbocsátottál a tavalyiért, és meghallgatsz azért, amit ma láttál.- válaszol halkan.

- James,- sóhajtom kínkeservesen.- tudod… Tudod mi az a hajó?- Ő csak bólint.- És tudod, mit jelent az ’elmenni’ ige?- újabb bólintás.- És azt a mondást, ami e két szót tartalmazza?

- „Ez a hajó… elment.”- feleli szomorúan.

Én pedig nem érzek semmit. Csak ürességet, és mellé olyan mérhetetlen szomorú fájdalmat, amit már talán könnyekkel sem lehet kifejezni. Csak itt ülök a Gyengélkedőn, meredek magam elé, miközben a javasasszony körülöttem rohangál. Igyekszem nem gondolni semmire, ám ez nem sikerül. Az összes emlékem most talál meg pont, amikor úgy érzem, összedőlt az én kis világom. Egy édes tündérmese, ahol minden szép és jó, nincs gonosz, semmi nem árthat. Jön a ’szőke’ herceg, örökké tartó szerelmet ígér, majd elmegy. Vagy, csak én akarom, hogy elmenjen? És vajon tényleg akarom?