7.- Az egyetlen, aki igazán szeret

Gyönyörű, mármint a táj. Mindent hó borít, a tó is befagyott. Megpróbálom elmesélni. Csukott szemmel el lehet ám képzelni! Tehát- minden álomszép. Nem, nem csak ennyi telik, nyugi! Amerre a szem ellát, csak fehéret lát, ha be van borulva, nem, akkor szürkét. Bocs! Ha viszont süt a nap (márpedig most süt), csillogó világoskéknek hat a hó, de este? Esténként viszont szinte már fekete.

Egy hét van még szünetig, és egyben a bálig is. Ma pedig még egy pihentető szombat. A többiek még vígan hortyognak. Igazából azt sem értem én mér vagyok ébren. Na, ez is költői kérdés volt; tudom mi volt korai ébredésem oka. Hát igen, a múlt szombaton előadott párbeszéd, ’Ez a hajó elment” – címmel. Hát igen, úgy döntött talán, hogy nem érdemes tovább szenvedni? Ha nem szenvedni, akkor nem t’om micsinálni? Lily Evansról beszélek. A vöröshajú angyalról; a zöldszemű szörnyről. Igen, azt hiszem ezek a legmegfelelőbb jellemzők a kisasszonyra. Egy angyal, és mégis egy szörny. Jó, val’szeg miattam lett szörnyike, de akkor is! És azt is tudom, hogy szemét voltam tavaly. Csak hát, pár pohár Mézbor, és Lángnyelv Whisky után az ember nem lát olyan tisztán, és a színek, hogy is mondjam, összefolynak. Nem lehet megkülönböztetni a barnát és a vöröset. Oké, ez nagy kamu, beismerem, ráadásul rossz is. De hát, mit tegyek? Hiába bombázom virággal, a kukában köt ki. Hiába ontom magamból a rövid verseket, elégeti. Vagyis az egész múlt időben. Múlt szombaton úgy másztam fel ebbe a tetves toronyba, mint akit fejbe vágtak. Egy hatalmas botlás után már minden rendbe jönni látszott, erre jött ez a kiscsaj, akit mégcsak nem is láttam eddig (bár elismerem, elég jó bőr), és miatta vége mindennek, amiért az utóbbi években küzdöttem. Soha nem bőgtem, mikor kicsi voltam, soha eddigi életemben. És most jött egy lány, és miatta picsogtam át az utóbbi éjszakákat, alvás helyett. Ha ránézek végem van. Akár egy kisfiú.

„s ezt a vágykeltő nevetést, amelytől

felszökik mellem közepén a szívem;

hisz ha látlak s bár kis időre, hangot

nem tud a nyelvem

adni, megtörvén elakad, s a könnyű

tűz egész bőröm befutossa végig

nyomban, és nem lát a szemem se, zúgván

zúg a fülem már.

És veríték önt el, egész valómban

Reszketek, fűnél színem zöldebb,…”*

Röviden ennyi. Most tisztázom: NEM vagyok egy művészlélek. Ez csak egy szimpla, ideillő vers [amit a szerk. nagyon szeret!]. Nem vagyok művészlélek? Ez jó!- mégis, hogy írnám a verseket? Csak jön, nyugi haver! De Lily… Az ő szívét valahogy nem tudom meglágyítani. Vagy ő túl kemény, vagy én vagyok túl béna. Bár inkább az első verzió. Tapmancs barátom is a szerelem keserű jeleit mutatja. Ő is egy szörnyeteget fogott ki. Sam, Lily legjobb barátnője. Kemény dió lehet a csaj! Szegény Sirius általában behúzott nyakkal, és lógó orral jön fel.  Legalábbis azt hiszem szörnnyé vált. ÚRISTEN! És ha két Evans van?! ATYAÉG! Csak ettől ments meg uram, kérlek! Na meg még pár dologtól. Például: kviddics-balesetek, vereség, bukások évvégén, halál (még egy darabig), rondaság. Igen, szeretnék ilyen tökéletes maradni. És kérlek szépen, had kapjam vissza ezt a csajt, mer MEGŐRÜLÖK! Most… most igyekszem nem tépni a hajam, és a párnámba ordítani. Hajajj, ezt nem kellett volna! Ébredeznek a többiek. Mo-most baj lesz. Me-mert, mert lesz.

- Ágas, mit ordibálsz?- morogja Sirius a bal oldalamon, a paplan alól. – Fogd be!

- Bomba robbant? Hol? Mikor?- ez Féregfark. Mint akit seggbe rúgtak, de poén. Ez marha jó!

- Tudod egyáltalán mi az a bomba?- kérdezi Holdsáp, ám Peter már visszazuhant az ágyba. – James, te mér sikongatsz reggel nyolckor?

- Nem sikongattam!- háborodok fel. –Még hogy én? Ráadásul sikítani?- dohogok tovább.

- Persze, majdnem megvolt a magas C! Nem hallottátok?

- De de de…- bólogat Tapmancs barátom.

- Há’ kössz haver! Mintha tudnád mi az!- vágom be a durcát, és bevonulok a fürdőbe. Bent is lehet hallani a többiek röhögését. Zuhanyzás, és fogmosás után kaján vigyorral vágtatok ki a helységből.

- Kíváncsi vagyok, Sam ma merre fog futni.- erre Sirius csak könnyedén elmosolyodik.

- Semerre! Ugyanis nem kergetem tovább.- döbbent arcképem láttán felvinnyog.- Most pont olyan vagy, mint egy csimpánz!- röhög hangosan.

- SZÁLLJ MÁR LE RÓLAM!- kiáltom dühösen. Kapkodva felöltözök, és visszahuppanok az ágyra, míg a többiek besorolnak a fürdőbe.

- Na? Ez így oké?- kérdezi Tapi körbe- körbe forogva előttünk.

- Csodás vagy kedvesem!- hízelgek neki.- Mehetünk végre kajolni?- teszem hozzá komoran.

- Jaj, pajti, te úgy tudsz kedveskedni, mindjárt rád vetem magam!- játssza a buzit Tappancs, mikor már a lépcső aljában állunk. 

- Kíméld meg szegény, öreg barátodat!

- Nem leheeeeeeet!- eme csodás felkiáltással a nyakamba ugrik, és felborulunk. Elég érdekes látványt nyújthatunk. Még jó, hogy csak a Griffendél-ház fele röhög rajtunk! Ami azt illeti, elég fura pózba keveredtünk. Igyekszem kimászni Sirius alól, ám ez csak ront a helyzeten. Legnagyobb mázlinkra a lányok jönnek lefelé. A vér megfagy az ereimben. A szívem kihagy egy dobbanást, és ha ez nem elég? Kiráz a hideg.

- James, azt tudtam, hogy nagy szoknyapecér vagy. De hogy a fiúkat is kedveled, ez már sok.- köpi a szavakat Evans kisasszony felvont szemöldökkel. – Nem hittem volna, hogy meg tudsz lepni!- sóhajt színpadiasan, majd elvonul.

-Tapi!- nyögöm elfúló, ingerült hangon.- Mássz már le rólam! – mikor látom becsukódni a festményt Lily után, tompa fájdalmat érzek. Tömény kegyetlenség az egész lány! Már nem is értem mit akarok tőle. Bármelyik másik lányt megkaphatnám, minden szenvedés nélkül! És nekem mégis ő kell! Aki képes megbocsátani egy „kis” botlás után, és aki képes gyűlölni egy kis félreértés miatt. Tizenhét éves srác vagyok, aki után bomlanak a lányok, és nekem, az állat fejemmel, csak egy lány kell. Aki gyűlöl. A tökéletes matt helyzet.

            Nem értem. Nem értem miért kell szenvednie az embernek. Miért nem lehet minden a régi, és miért nem képes Lily meghallgatni? Talán igaza van? Talán tényleg itt az ideje feladni? De hogy a francba adhatnék fel valamit, amiért már rég nem harcoltam? Hogyan? És miért akarom még ezt a lányt? Hogy tovább gyötörjem? Hogy még többet bántsam? Nem, ezt nem! Soha többé nem akarok fájdalmat okozni életem szerelmének, soha!

Azt mondják, ha igazán szeretsz valakit, hagyod elmenni. Ha valóban a tiéd volt, visszajön. De ha nem? Soha nem is volt a tiéd. Ezt annyira nem szeretném megtapasztalni. Inkább legyen eme ötlet, az utolsó próba. Addig is, mehet a régi „nóta”. A jól bevált James-féle udvarlás.

„S ha nála járok,

Templom csönd vár ott.

Ha átölel csendben,

Eltűnt a külvilág,

Gond és baj nincs tovább,

Minden rossz messze száll!”**

            És most jutnak eszembe a legesleggyönyörűbb kérdések: Miért kellett nekem a másik nem eme csodája? Miért akartam/ akarok vigyázni rá, már tizenhárom éves korom óta? Miért akarom magam mellett tudni, biztonságban, amióta csak megláttam? Miért akartam felrobbanni, amikor mással láttam néha? Szóval, együtt véve: Miért vagyok szerelmes ebbe a lányba?

Indokok, amiért szeretem:

1, először is, mert csodaszép

2, mert szörnyen okos

3, nem játsza az eszét

4, nem kényeskedik

5, nem olyan cica-baba

6, alkalmazkodó

7, igazán felszabadul

Nem akarom elveszíteni. Soha nem éreztem ezt egyik lány iránt sem. Senkit nem akartam olyan szorosan ölelni, és senki nem csókolt olyan édesen. Soha. De aztán, tavaly végre adott egy esélyt, én pedig a legboldogabb voltam a Roxfortban. Ám, ezt is elszúrtam, a karácsonyi bál estéjén. Azóta ha rám is nézett, csak az utálat sugárzott a tekintetéből. Szegény olyan szinten belegabalyodott a saját érzéseibe, hogy ő sem tudta, mi is van igazából. Majd ezek után jött a maximális félreértés; s most valóban minden a végéhez közeledik?

- Ne vágj már ilyen savanyú képet!- hallom Tapmancs hangját.

- M-mi van? Én nem is!- reagálok.

- Nem a frászt nem! Csak turkálsz a kajában, olyan képpel mintha citromot nyaltál volna! És szállj vissza a Földre, kérlek szépen. – világít meg.

- Bocs.- mondom halkan, majd ezzel a lendülettel visszasüppedek gondolataim közé.

Érzem, valaki engem néz. Mikor felpillantok, egy tompán fénylő, zöld szempárba tekinthetek. Egy fájdalmas mosoly után folytatom az elmélkedést. Végül sikerül megállapítanom, hogy: Lily Evans az egyetlen, akit igazán szerettem, és szeretek, még most is.

*- Szapphó- Úgy tűnik nékem című verse, legalábbis darabokban.

**- Egy rövid részlet a Rómeó és Júlia című magyar musicelből.