8.- A bánatnak vége!

            Hét közepe van. Mindent ragyogó hó borít, és a diákok legnagyobb része örömmámorban úszkál. Például Nat, aki átment az animágia-vizsgán, tetejébe összejött Remusszal. Először hörcsög akart lenni, majd nyúl. Végülis hiúz lett. Elég fura, de nem az én dolgom. De akadnak jó páran olyanok is, akik szomorú szívfájdalmak között kínlódnak. Jelenleg ide tartozom én is. Még mindig csak fagyasztó ürességet érzek. Nem sírtam, egyszer sem, csak keserű pofát vágok mindenhez. Jóformán semmi nem érdekel. Az se tenne boldoggá, ha látnám, ahogy valaki lehúzza magát a wc-n. Pedig az tényleg jó muri lenne! Mindenki hagyjon engem békén, a saját világomban akarok élni! Nem hiszem, hogy akkora baj lenne. Ahányszor meglátom James-t, a szívem kihagy egy dobbanást. Majd eszembe jut egy-egy csodás pillanat, és örömmel vetném magam a nyakába. Ám, épp amikor startolnék, eszembe jut minden rossz. Igazán nem tehetek róla, hogy a puszta létezésemmel is gondot okozok másoknak.

- Muszáj ilyen képet vágnod? Rögtön elmegy az életkedvem, ha rád nézek!- háborgott egyik nap Nat.

- Ha valami nem tetszik, nem kell rám nézned!- szóltam vissza ingerülten.

- Oké, csak nyugi! Inkább nem szólok egy szót se.- felelte erre.

- Ne haragudj!- öntött el a lelkifurdalás.

- Semmi gáz.- mosolyodott el Natalie.

Tudom, Potter sem érezhet máshogy. Ami azt illeti, nem akarom elhinni, hogy tényleg vége mindennek, mégha én is döntöttem így. Most már nem tartom jó dolognak, de nem tudom, mit kellene tennem. Odamenni hozzá nem fogok. Elég hülyén venné magát a dolog, ha csak úgy megmondanám, hogy hülye voltam, próbáljuk meg újra! Amúgy is, amikor arra vetemedem, hogy hozzá szólok, mindig csak bunkó tudok lenni. A múltkor is, amikor Sirius ráugrott. Elhatároztam magamban, hogy segítek felállni, erre leugattam a fejét. Még várok.

Annak ellenére, hogy ilyen a hangulatom, nem gondoltam meg magam. Vagyis, itt töltöm az ünnepeket, nem érdekel, ha kihagyom a bált. Ezeken merengve ülök a klubhelységben, az egyik kandalló előtt ülve. Valaki leugrik a mellettem lévő fotelbe.

- Szia!- köszön Chris. Csodálkozva nézek rá.

- Hát te?- kérdezem köszönés helyett, majd folytatom a tűzbe bámulást.

- Hogy vagy?- kérdezi.

- Mindenki csak ezt kérdezi. Kicsit sem unalmas ám! Azt hittem látszik az arcomon hogy vagyok. Pocsékul: sajog a szívem, és gyötör a lelkiismeretem. Ja, és előszeretettel sajnáltatom magam.- vetem oda válaszként.- De te, mit akarsz? Nem hiszem, hogy pont rajtad tudok segíteni.

- Pedig tudsz, és ne legyél tapló, ha megkérhetnélek!- komorodik el.

- Én? És miben, ha szabad tudnom?- vonom fel a szemöldököm, ám még mindig a tüzet nézem.

- Azzal, hogy… hogy eljössz velem a… a bálba.- ez az a pillanat, mikor leesik az állam.

- Hogy mit szeretnél?- emelem rá a tekintetem. A szemeim kábé biliárdgolyó méretűek.

- Lil, ne tedd a hülyét. Jól hallottad, az előbb elhívtalak a karácsonyi bálba.

- Okés, de csakis haveri alapon!

- Csakis!- mosolyodik el, majd kezet nyújt, s én némiképp jobb hangulatban kezet rázok vele.

- Mondd csak, ugye nem az unokatesódat akarod szívatni?- kérdezem gyanakodva, mire Chris csak felnevet.

- A legcsekélyebb mértékben sem!- mondja.

- Akkor jó.- mélyet sóhajtok.- Köszönöm a meghívást!

- Ugyan! Hagyd csak. Van kedved sétálni?- kérdezi.

- Van, de hideg is van.- húzom el a szám.

- Van kabátod, nem?- kérdezi. Bólintok, hogy van.- Na akkor futás öltözni! Öt perc múlva itt várlak.

- Jó, mindjárt jövök.- lassan elindulok a lépcső felé.

- Mondjuk ennél gyorsabban!- szól utánam, mire csak legyintek, és gyorsabb tempóra váltok.

Belépek a hálóba, de csak Sam és Alice vannak fent. Kérdőn néznek rám, mikor a szekrénybe nyúlok pár ruhadarabért.

- Hová készülsz ekkora lendülettel?- kérdezi Alice cinikusan.

- Kegyetlen sok érdeklődést mutatsz a dolog iránt.- felelem nem kevesebb gúnnyal.- Ha már így érdekel, a parkba.

- Kivel?- kapcsolódik be Sam is a beszélgetésbe.

- Chris.- motyogom magam elé.

- TESSÉK?!- kiált fel fekete hajú barátném.

- Chris hívott sétálni.- magyarázom egyre ingerültebben.- És nem csak sétálni…

- Hanem?- kérdezi Alice élesen.

- A bálba is elhívott.- mondom, miközben belebújok a pulcsimba.

- E-ez komoly?- dadogja Sam.- És mit mondtál?- kérdezi közelítve.

- Igen, és igent.- válaszolok hadarva.

- TE TELJESEN MEGBOLONDULTÁL?- ordítja Alice. Összerezzenek, majd nagy szemeket meresztek Sammel együtt.- MIÉRT VELE? NEM IS SZERETED! TÖK HÜLYE VAGY!- üvölti még a ráadást.

- Tudod mit? TÉNYLEG ELMENT AZ ESZEM, MÉGPEDIG AKKOR, MIKOR AZT MONDTAM JAMES-NEK, AMIT!- kelek ki magamból én is. Most ők bámulnak szájtátva.- SOHA NEM HOZTAM OSTOBÁBB DÖNTÉST! ÉN VÁLASZTOTTAM A SZENVEDÉST! MEGBÁNTAM, ÉS MOST FIZETEK ÉRTE. HA ÚJRA ÉLHETNÉM AZT A PÁR PERCET, LEHET, HOGY MÁSKÉPP DÖNTENÉK. DE EZ LEHETETLEN, ERRE SENKI NEM KÉPES. AKKOR SEM TEHETEM MEG, HOGY MÁSOKKAL VAGYOK BUNKÓ, ÉS MINDENKIT ELKERGETEK MAGAM MELLŐL. CHRIS AZ EGYETLEN, AKI… aki nem azt mondja, hogy én voltam a birka, és hogy csak én tehetek az egészről. És nem James-t próbálja szemétnek titulálni!- fejezem be halkan. Nem szólnak semmit, Alice csak a padlót nézi. Sam pedig lassan visszaül az ágyára.- Ő az egyetlen, aki akkor sem hagy ott, ha paraszt vagyok. Aki nem kérdezi mi bánt, nem kéri újra és újra, hogy beszéljek arról, ami fáj. Csak sétálni hívott. És nem azért megyek vele a bálba, mert szeretem, hanem azért, mert megkért. Csupán baráti alapon. De… de te ezt sem kérdezted meg, csak egyszerűen elkezdtél üvölteni minden ok nélkül. Máskor hallgass végig.- ezzel a végszóval kilépek az ajtón. A lépcsőn lefelé haladva letörlöm az arcom, és kifújom az orrom. Akárcsak a múltkor, most is jelentős gyülekezet áll a lépcső aljában. Közöttük pedig ott áll: Chris, Sirius, Remus, Kim, és persze James Potter is lángoló tekintettel, hol rám, hol Chrisre pillantva. Hogy teljes legyen a gyönyör.

- Gondolom hallottatok mindent, és nem is próbáltátok meg nem hallani.- nézek szét vörös szemekkel.- Aki kíváncsi valamire, nyugodtan kérdezzen, hisz nincs mit titkolni.- hirtelen elönt a düh.- NA? NINCS SENKI? NEM ÉRDEKEL MÁS?

James indul el felém, de mihelyst Chris észreveszi, odaszól.

- Indulhatunk?- mire csak bólintok, és fújtatva elindulok.

Amint becsapódik mögöttünk a portré-ajtó, kifújom a bent tartott levegőt, és szomorúan nézek Chrisre.

- Ne haragudj.- mondom halkan. Ő csupán int, és elindulunk az udvarra.

            Csontig átfagytam, és vigyorgok, mint a vadalma. Sokkal jobban érzem magam! Nem is emlékszem mikor hógolyóztam utoljára. Míg ki nem értünk, kedves haverom végig össze-vissza beszélt mindenféle zagyvaságot, amiken én szakadtam a röhögéstől. Végül Chris a hó minden jó tulajdonságát felsorolta. Kezdve a szépségétől, a hidegen át, egészen pszichológiai okosságokig. Azt hiszem ez volt az a pillanat, mikor elszakadt a cérna, és… és elgáncsoltam szegény srácot, aki erre arccal a hóba zuhant.

- Ezt nem kellett volna!- mondta havat köpködve. Rosszat sejtve hátrálni kezdtem, de ő gyorsabb volt, és én is a földön kötöttem ki. Majd ezek után akkora csatát vívtunk, (hógolyókkal persze), hogy még!

- NE… NE TEDD! Kérleeeeek!- sikítottam, mikor Chris egy nagy adag havat akart a fejemre borítani.

- Ezt a gáncsolásért kaptad!- vigyorgott gonoszan. Addigra már kábé a harmadik órát töltöttük lent. A ruháink már csurom vizesek voltak, és már nagyon fáztunk. Chris még játszott volna, nekem viszont vacogtak a fogaim.

- Nem mehetnénk be?- kérdeztem összekoccanó fogakkal.

- Akár egy egyszemélyes zenekar!- röhögött rajtam, mire egy utolsó adag havat kapott az arcába, én pedig bemenekültem a kastélyba. Pechemre Chris még hozott be havat, amit hozzám akart vágni. Előre becsuktam szemem- szám, hogy ne menjen bele semmi. Félve vártam, mikor csapódik a jéghideg izé az arcomnak, de nem történt semmi. Mikor kinyitottam a szemem, csak Chris fancsali képét láttam. Olyan volt, mint amikor egy kisgyerektől elveszik a kedvenc játékát. A hó elolvadt a kezében! Szegény majdnem elsírta magát, én pedig olyan röhögő görcsöt kaptam, hogy majdnem bepisiltem.

- Köszi mindent!- mondtam a portré előtt állva.

- Én köszi, hogy lejöttél.- mosolygott. – És Lily!

- Mondd!

- Ígérj meg valamit!- kérte.

- Neked bármit!- mosolyogtam.

- Ígérd meg, hogy a mai naptól fogva ismét a régi leszel! Kedves és jókedvű. Szépen kérlek.- nézett boci szemekkel.

- Jó.- borultam a nyakába.- Megígérem!- nevetve léptünk be a klubhelységre, és legnagyobb meglepetésemre James még ott volt. Illetve van. Egy darabig csak állok bután. Próbálok Chrisre nézni, de ő már elpárolgott. Hirtelen ötlettől vezérelve odasétálok James elé, és átölelem. Olyan szorosan, ahogy eddig soha. Mintha fuldokolnék, és ő lenne az utolsó reményem. Érzem milyen hevesen ver a szíve. Majd lassan, de biztosan derekam köré vonja karjait. Soha nem akarom elengedni többé! Azt akarom, hogy álljon meg az idő, most. Ne kelljen elszakadnom tőle, had tudjam magam mellett örökké. És ez az a kegyetlen pillanat, mikor felébredek. Csak a kispárnámat ölelem olyan szorosan, és folynak a könnyeim. Hangosan felzokogok, elfelejtve, hogy mások is vannak a szobában. Csak sírok, mintha sosem tudnám abbahagyni, ez így megy perceken át. Hirtelen valaki félrehúzza az ágyfüggönyt, és bebújik mellém, aztán követi még két személy. Sam szorosan átölel, és nem zavarja, ha eláztatom a pizsijét. Végül, mikor lehiggadok, mind a négyen bebújunk a paplan alá. Kicsit szűkösen vagyunk, de sok jó ember, kis helyen is elfér.

- Köszönöm!- suttogom hüppögve. Sam még egyszer végigsimít az arcomon, majd visszaalszunk.

Reggel elcsodálkozom, hogy mit keresnek a lányok az én ágyamban, majd eszembe jut minden: az álmom, hogy sírtam, és hogy vigasztaltak. Emlékszem az ígéretemre is.

- Öt percetek van tanításiiig!- kiáltom mosolyogva, mire mind felpattannak.

- Jól szórakozol?- kérdezi szemrehányóan Samy, miután ránéz az órára.

- Felettébb!- világosítom fel, majd kacagva borulok rájuk.

- EVANS! TELJESEN HÜLYE VAGY?- kiáltják egyszerre.

- IGEEEEN!- válaszolok vidáman. Mikor sikerül lekászálódni az ágyról, beslisszolok a fürdőbe. Zuhanyozás, fogmosás, és egyéb teendőim után kitáncolok onnan. Szabadnak érzem magam, mindenféle lelki teher nélkül.

- Mit szívtál?- kérdezi Sam.

- Semmit, nyugi! Csak egyszerűen boldog vagyok. Na jó, ez enyhe túlzás volt. Csak jó kedvem van. -válaszolok. – Még jó, hogy a hógolyó csatát nem álmodtam! Különben is, ígértem valamit Chrisnek.- erre Sam csak bután néz.- Jaj, ne nézz rám így! – vágom hozzá a párnát.

- Örülök, hogy jobban vagy.- mondja az ágyon hasalva. – Délután jössz Roxmortsba, ugye?- kérdezi.

- Minek?- kérdezek vissza.

- Hát ruhát venni, te majom!

- Jaaa! Jééé, télleg!- csapok a homlokomra. – Persze, hogy megyek! Csak éljük túl a mai napot!

Majdnem két óra múlva végre lemegyünk reggelizni. Az asztalunknál nekem már csak Jamesszel szemben marad helyem. Csendben leülök a székre, és kajálni kezdek. Magamon érzem James tekintetét. Felnézek, és rámosolygok.

- Jó étvágyat!- mondom kedvesen. Erre ő csak kiejti a kezéből a villát, és tátva marad a szája.- James, nem szeretném látni, mit eszel éppen!- vigyorodok el.

- Khm, bocs!- mondja rekedten, majd folytatja a rágást, de még mindig engem néz.

- Vigyázz, mindjárt kiesnek a szemeid!- mondom nevetve.- Mit nézel ennyire?- kérdezem.

- Asszem egy angyalt, de nem tuti.- válaszolja, mire én elvörösödöm.

- Azt… azt nem hiszem.- motyogom pirongva, majd némán folytatom az evést.

- Csak így tovább, kis angyal!- suttogja Chris a fülembe pár perc elteltével, majd vigyorogva távozik.