Az első karácsony

Katasztrófa! James kitalálta, hogy ünnepeljük meg a karácsonyt a barátainkkal. Ez még nem nagy gond, hisz nekünk ők a családunk.

Korán keltem. Takarítani kezdtem. Csak tudnám minek, szinte minden nap itt vannak, de a karácsony az karácsony. Még fánk sincs! El kell küldenem Jamest, hogy vegyen. Felmentem a hálóba.

-         James… - csókoltam meg. Ő megragadott és berántott az ágyba.

-         Micsodaébresztés – vigyorgott.

-         Ne hülyüj! – löktem el. – Fa kell.

-         Fa? – pislogott, miközben felvette a szemüvegét. Elfelejtettem, hogy reggel kicsit még lassú.

-         Fenyőfa. – másztam át rajta és ki az ágyból.

-         Ja, vagy úgy. – elkezdett öltözni.

Lerohantam a konyhába, hogy öntsek neki egy kis kávét.

-         Tessék. – nyújtottam oda neki. – A díszek hol vannak? Amíg oda vagy előszedem őket.

-         Díszeket? – pislogott.

-         Díszek, sincsenek?

-         Veszek – sóhajtott. – Tehát: kell fa, dísz, néhány apró ajándék…

-         Ajándék? Már mindenkinek megvettük az ajándékot.

-         Vettél. Azt sem tudom kinek mit.

-         De…

-         Te adod a hasznos dolgokat én pedig a szórakoztatóakat. Rendben?

-         Mondhatom azt, hogy nem.

-         Próbálkozhatsz. – csókolt meg. – na megyek.

-         Szia – sóhajtottam.

Álmok futásba kezdtem. Hol takarítottam, hol zöldséget vágtam. Épp a port töröltem az asztalról, amikor belépet James megrakodva. Lerakta a díszeket az asztalra, az ajándékokat fel lebegtette, valószínűleg a hálóba. Ezután a bejárati ajtó elő behúzott egy óriási fenyőt. Na jó, a mi lakásunkhoz képest óriási.

-         Ez gyönyörű! – álmélkodtam.

-         Köszönöm. Elég sokáig válogattam. Az eladók meg azt mondták, hogy igazam van, mert a gyerekeknek szép nagy fa kell, az az igazi. – erre a mondatra teljesen vörös lettem.

Eddig ez volt a legerősebb célzása a babára, amit ő már annyira akar. Persze még egyszer sem kérdezte meg, de már célzott rá párszor.

-         Nem ég valami? – szimatolt bele a levegőbe.

-         Jézus! –rohantam be a konyhába.

Kirántottam a serpenyőt a sütőből, ami természetesen forró volt és ezért a földhöz vágtam. A csirke, amit vacsorára készítettem szénfekete volt. A kezem pedig vörös az égés miatt.

-         Ilyen nincs! – dőltem neki a konyhaszekrénynek.

-         Egész jól néz ki. – viccelődött James. – Talán kéne hozzá valamilyen köret meg sa…

Láthatta, hogy most mindenhez van kedvem csak nevetni nem. Ajkamba haraptam. Ez a karácsony aztán katasztrófa!

-         Ugyan már Lily. – ölelt át. – Ez csak egy buta tyúk.

-         Amit nem tudok elkészíteni. Te megveszel mindent, én meg egy vacsorát sem tudok megfőzni. Egy csirke kifog rajtam.

Megcsókolt. De hozzá ért a kezemhez, amikor át akart karolni.

-         Auu! A kezem.

-         Akkor most szépen ellátjuk a kezed, és közben kitaláljuk, mi legyen a vacsorával.

-         Azzal ne törődj, megoldom. De a kezemet bekötheted, kicsit tényleg fáj.

-         Gyere te hadisérült! – nevetett.

A fürdőkád szélén ültem és hagytam, hogy James valami trutymót kenjen a kezemre, amit egyébként én kevertem ki még néhány hónapja, és utána bekösse. Attól a krémtől el is múlt a fájdalom.

- Kölcsön adod Gúrkót?

- Persze – mosolygott. – Én addig felállítom a fát. – nyögte.

Küldtem egy levelet, és gyorsan szaladtam le Jameshez segíteni, feldíszíteni a fát. Az üveggömböket és füzéreket megbűvöltük, hogy a fa minél jobban hasonlítson a Roxfortiakra. Persze tudom, hogy akkor egyszerűbb lett volna varázsolni, de annak nincs olyan hangulata.

Megterítettem az asztalt és kiraktam az ételt is. Megszólalt a csengő.

’Kis karácsony, nagy karácsony

Bűvös csengő szó,

Minden ember, aki él

Ez égi áldás szó!’

Hallottam két férfi hangját, amint belépnek és egy harmadikat, amint csatlakozik az énekhez. Ezek sosem nőnek fel? Csak költői kérdés volt.

-         Kellemes ünnepeket a ház úrnőjének! – rikkantott Sirius. Puszit nyomot az arcomra és kezembe nyomta nagy csomagjait.

-         Hello Sirius. – elindultam, hogy lerakjam a csomagokat a fa alá.

-         Szia Lily! – mosolygott Remus. – Tessék. – nyújtotta felém az ő ajándékait. Azokat is beraktam a fa alá.

-         Jobban vagy, Remus?

-         Fitt és friss vagyok. – mondta lelkesen, de mind ezt sápadt arca megcáfolta.

-         Jól hazudsz. – nevettem.

-         Ne beszéljünk már ilyenekről! – nyavalygott Sirius. – Kajáljunk! Éhen halok!

Leültünk az asztalhoz és elkezdtünk enni.

-         Lily ez ugyan olyan finom, mint a Roxforti lakoma. – dicsért Remus.

-         Remélem is. – James furcsán rám nézett. Mosolyogva ivott a poharából. – Mivel onnan van. – nevettem. – Amit én próbáltam alkotni az szénné éget.

-         Dumbledor megengedte? – ráncolta a homlokát Sirius. – Hogy-hogy?

-         Miután kétségbe eset levelem megkapta, miszerint kedvenc diákjai karácsonyeste éhezhetnek, azonnal küldött jó néhány adagot a lakomából. – mosolyogtam. – Ezenkívül lelkiismeret furdalása van a tavalyi karácsonyi bál miatt.

-         Ó, vagy úgy! – röhögött Sirius. – Nem hiába. Lehet, hogy a fakanalat nem tudod használni, de a fejedet igen.

-         Azt hiszem ezt bóknak veszem.

-         Annak szántam. – vigyorgott.

-         Desszert előtt ajándékbontás? – kérdezte James.

-         Mennyei ötlet! Legalább kicsit nyugszik a gyomrom, és még több fér belém. – vigyorgott Sirius. Ilyenkor pont olyan, mint egy kis gyerek. Forgattam a szemem.

Siriustól egy közös ajándékot kaptunk. Elkezdtük bontani. És… hát,… egy mózeskosár volt benne, zöld párnácskával és takaróval. Én fülig pirultam és próbáltam, minél gyorsabban félretenni. James viszont vigyorogva köszönte meg.

-         Mi hamarabb keresztapa akarok lenni. Úgy, hogy haladjatok!

-         Mindent megtesszünk. – úgy látszik James képéről ma már lehetetlen lesz levakarni ezt az idegesítő vigyort.

James és Sirius kapott egy – egy doboz kubai szivart Remustól.

-         Szabad? – néztek rám a fiúk.

-         Persze. Maximum holnap tovább szelőztetek.

Ők rágyújtottak és elkezdtek pöfékelni. Na persze egyből előjött a kvidics. Még szent este is ezt kell hallgatnom!

Elő vettem Remus ajándékát a fa alól. Nehéz volt. Biztos egy könyv. De jó, már pont kifogytam az olvasni valóból. Lefejtetem róla a csomagolópapírt. Nem könyv volt, hanem egy album, gyönyörű bőrkötésben az elején egy egymásba fonódó L és J betűvel. A borító alján pedig ezt a mondatot lehetett olvasni: Hogy is kezdődött?

Kinyitottam. Az első oldalon az elsős csoportkép. Amin a lehető legtávolabb állunk egymástól. Ő a tekergőkkel, én pedig a Sszákkal.
A következő képek másról sem szóltak csak arról, hogy én leordítom a fiúk fejét, akik… hát… szétröhögték az agyukat. Egész harmadikig csak, ilyen képek voltak.
Egy negyedikes képen, én a szememet forgatom, miközben a fiúk az asztalon táncolva ünneplik a kvidics győzelmet. A lányok nyál csorgatva nézik őket, igen az akkori barátnőim is.
Ez után a kép után néhány üvöltözős. (Hogy van még nekem hangom?) Aztán egy olyan, ahol felpofozom Jamest. Vagy éppen a fejéhez vágok egy jó nagy rózsacsokrot. Ez a kép már ötödikben készült.

Majd egy olyan kép következet, ahol hát… elég érdekes pozitúrában fekszünk a folyosó közepén. Ez úgy történt, hogy az én most már egyetlen szív szerelmem, szó szerint a karjaimba vetette magát, és ebből egy borulás lett. Ő ezt a szituációt elég viccesnek találta, én akkoriban viszont leszedtem a fejét.
Ez után a kép után, még több ajándékot, csokrot visszadobó Lilyt láttam, és egyre több elkenődött Jamest, akit a barátai vígasztalnak. Az üvöltözős képekről ne is beszéljek.
Mind ez után következett az a bizonyos ötödikes tóparti veszekedés, ahol Sirius vigyorog, James randit kér tőlem, én üvöltök vele és Piton a háttérben lóg a levegőben. Ebből a képből több is volt. Mind más-más beállításból. (Hogy abban a percben mennyire gyűlöltem!) És mégis akkor értettem meg, nincs értelme annak, hogy védjek olyan embereket, akik engem csak megalázni tudnak. Pitont, akkor már sajnálni sem tudtam.
A hatodikos képeken általában már egyedül tűröm James ostromát. A lányoknak itt már sokkal jobb dolguk is volt, mint az hogy az én apró gondjaimmal foglalkozzanak. Sokkal kevesebb olyan kép volt már, ahol a fiúkkal kiabálok, inkább az volt a jellemző, hogy levegőnek próbálom nézni őket. (Tudjuk kikről van szó, nem volt egyszerű.) A barátnőim folyton róluk faggattak. Abban az időben ezzel a plafonra lehetett vinni.
És itt van a hetedik év! Az első kép egy edzésen készült, ahol két lépés távolság van köztünk és figyeljük a csapatot. (Most olyan, de olyan nevetségesnek hat, de akkor ez volt a felállás.)

Ez után következet, az első nap. Több fotó is volt, ahogy James Potterrel kéz a kézben sétálok a folyosón. Sőt egy olyan kép is van, ahol mellette ülök az osztályban. (Ezt vajon, hogy készítették?)

Itt jött az a kép, amikor James egy győztes meccs után megcsókol, több száz ember előtt, hogy a tanárokról ne is beszéljek. Emlékeim szerint akkor békültünk ki. Már pedig jó az emlékezetem!

Van még néhány kép, ahol a tekergőkkel vagy csak Jamessel vagyok.

De aztán több tucat üres lap. A könyv végében pedig egy cetli. „Közös életetek további állomásaihoz.”

Elmosolyodtam. Micsoda ajándék! Felnéztem, mert észrevettem, hogy a fiúk már nem beszélgetnek. Engem néztek.

-         Ilyen érdekes vagyok? – nem minden napi, hogy egy halandó miatt hanyagolják a kvidics témát. Megtisztelve érzem magam.

-         Olyan jókat mosolyogsz azon a könyvön – nevetett James. – Mi az?

-         Remus ajándéka. – ültem le fotelja karfájára. – Nézd meg. – nyújtottam oda.

-         Mi a címe? – kérdezte unottan. Nem igazán érdekelte, de ezt nem akarta bevallani. – Hogy is kezdődött? Nem hallottam még róla.

Csodálkozzak azon, hogy ő még nem hallott egy olyan könyvről, ami album és nem is adták ki? Nem, nem csodálkozom. Kinyitotta. Vicces volt látni, ahogy elkerekedet a szeme. Vigyorra húzódott a szája.

-         Én arra vagyok kíváncsi, hogy honnan szerezted? Ez rengeteg. – fordultam Remushoz.

-         Egy – két évfolyamtársnak írtam. Ellepet a rengeteg fénykép – sóhajtott. – Rájöttem, hogy ti voltatok a főszám a suliban.

-         Valami hiányzik. – csukta be a könyvet James. Lerakta az asztalra és elővette a pálcáját.

-         Mi? – ráncolta a homlokát Remus.

-         A bál. – sóhajtott James.

-         De, hát azon ott sem voltatok. – értetlenkedet Sirius. – Biztos, mert Lily akkor volt a gyengélkedőn.

-         Tudom. – bólintott, egy pálcaintésre halk muzsika kezdődött. – Felkérhetem hölgyem? – nyújtotta felém a kezét.

-         James, én két bal lábas vagyok. – ellenkeztem.

-         Én meg két jobb lábas. – nevetett. – Na, gyere, bepótoljuk a tavalyi bált.

-         Ne kérlek, szét fogom taposni a lábad!

-         Vállalom a kockázatott.

Most erre mit válaszolhattam? Remus mosolyogva nézet minket, miközben elővette a fényképezőgépét. Sirius pedig vigyorgott, miközben ette a roxforti édességet. Mint, aki idén nem kapott cukrot.

-         Lily hagy vezesselek, jó? – nevetett James. Mivel semmi képen sem arra mentem, amerre irányított.

-         Mondtam, hogy reménytelen vagyok.

-         Nem vagy, csak bízd rám magad.

-         Akkor reménytelen.

Táncoltunk, na jó próbáltunk. Nem James hibája, én voltam a béna.

-         Lily, könyörgöm hagy vezesselek. – nevetett.

-         Ez nem fog menni.

Egyszerűen nem bírtam lazítani. Ezt valószínűleg James is érezte, mert a következő pillanatban megcsókolt. Közben a dallamra kezdet ringatni. Sirius elkezdet tapsolni.

-         Na látod, tudsz te, ha akarsz. - vigyorgott.

Már egy ideje táncoltunk, mikor valaki a nyakamba ugrott. Ami elég nehéz volt, tekintve, hogy Jameshez voltam simulva.

-         Köszönöm Lily, te egy angyal vagy!

-         Miért is? – érdeklődött James. - Nem, mintha nem értenék egyet. – szabadkozott.

-         Tudjátok, van egy új gyógyszer…

-         Meggyógyulhatsz? – kiáltott fel Sirius.

-         Nem, azt sajnos nem, - rázta a fejét. – de sokkal fájdalom mentesebbek az átalakulások, és veszélytelenebb vagyok.

-         Ez egy új találmány, a farkasölő fű főzet. Én is csak véletlenül fedeztem fel.

-         Ki készítette el? Ez nagyon bonyolult főzet. – ráncolta a homlokát.

-         Az. – bólintottam. – Átkozottul sokszor kezdtem újra.

-         Elbírtad készíteni? – hitetlenkedet.

-         Ahogy látod. – mosolyogtam.

-         Te egy istennő vagy! – ölelt meg még egyszer.

-         Azt azért nem értem, hogy az hogy lehet, hogy egy vacsorát elrontasz, ami persze nem baj, de egy ilyen bonyolult bájitalt kirázol a kis újadból? – elpirultam Sirius dicséretétől.

Lassan a fiúk is elköszöntek, egy karácsonyi dalt dúdolva. Elkezdtem mosogatni. James is bejött a konyhába.

-         Kár, hogy Peter nem tudott itt lenni.

-         Neki a szüleivel kell tölteni a karácsonyt. Ez így van rendben.

-         Egyet értek. – mosolyogtam. – Szerinted a fiúk jó érezték magukat?

-         Egész biztos. A kaja pedig isteni volt.

-         Mivel Roxfortból rendeltem. – nevettem.

-         Kinek jutott volna az eszébe? Rajtad kívül.

-         Hogy tetszet az ajándékom? – váltottam témát.

-         Hasznos. Hol találsz te ilyen könyveket?

-         Ha hiszed, ha nem a könyvesboltban. – mosolyogtam.

-         Ha már az ajándéknál tartunk, én még nem adtam oda.

Elmosolyodtam, na ná elfelejtette berakni a fa alá. De abban a pillanatban a döbbenet ült ki az arcomra, mikor James fél térdre ereszkedet. (Nyugi Lily, biztos nem az, amire gondolsz.)

-         Szeretném megkérni a kezed. – (Ettől tartottam.) Nem bírtam egy kukkot sem kinyögni. – Tudom ilyenkor valami romantikusat kéne mondanom, (Még csak az kéne!) – de elfelejtetem, amit kitaláltam. (Jellemző.)

Felállt és a szemembe nézett.

-         Jól vagy? – valószínűsítem, hogy hulla sápadt voltam. – Nem akarlak sürgetni, csak azt akarom, hogy tud én bármikor készen állok arra, hogy feleségül vegyelek.

-         Nem vagyunk még egy kicsit fiatalok? – kérdeztem rekedten.

-         Ahogy gondolod. – mosolygott. (Ilyenkor, milyen édes!) – Neked csak szólnod kell és egy óra múlva a templomba vagyunk. Holnap vagy 10 év múlva. Én ráérek.

-         James nekem nincs… nincs… semmim. – böktem ki. Bár tudtam a hatását.

-         Ezt meg sem hallottam! Lily, én téged akarlak elvenni, nem pedig a bankszámládat. – fújt egyet. – Figyelj, ráérünk. Rakd el a gyűrűt, és ha úgy gondolod készen állsz, felhúzod és irány a templom. Így jó?

-         Mondhatom, hogy nem? – vigyorogtam.

-         Próbálkozni lehet. – nevetett.

-         Akar a franc. – lépet közelebb hozzám.

Kikapcsolta a nyakláncom, amit tavaly kaptam tőle. Hallottam az arany koccanását a medálommal. Megcsókolt.

-         Gyere.

-         Hova? – pislogott, de én addigra magammal húztam.

Leültünk a szőnyegre, egy-egy pohár bor társaságában. Fellapoztuk az albumot és elkezdtük az emlékek felidézését. Annyit nevettem, hogy már fájt az oldalam, és még a felénél sem tartunk. Az első karácsonyunk jó sikerült. Egy biztos ez az este is bekerül az albumba.