Másnap mindenki az Emlékhordozóról pletykált. Még senki nem merte kipróbálni, bár mindenki kíváncsi volt rá. Másról se lehetett hallani, csak hogy: „hé, te ki voltál előző életedben?” Erre akadt pár frappáns válasz, például: „Te.” Vagy „Gladiátor Rómában.”
Amúgy tökéletesen megértettem a többieket. Nekem sem akaródzott belemászni egy korhadt tákolmányba, hogy megtekintsem, ki voltam, esetleg ki leszek, ugyanis az eredmény tuti kiábrándító lenne. Ez olyan biztos volt számomra, hogy felesleges lett volna élőben átélni. Mások nem így gondolkodtak. Lily nyúzta Catet, Cat titkon reménykedett benne, hogy talán rá tudja venni Remust, Amy pedig kész tények elé állított minket: ő az utolsó napon fog belemászni a dobozba Teddel.
Reggel az asztalnál aztán mindenki egyszerre vetette fel a témát. Lett is belőle sértődés!
Remus nem akart Cattel bemászni.
Cat nem mert Lilyvel.
Potter Lilyvel akart.
Black velem.
Aha, velem. Ezt is úgy vetette fel, mint a karácsonyi bált. Kábé ugyanazt is feleltem.
- Mivel tudnálak rávenni? – kérdezte.
- Semmivel. – feleltem őszintén.
- Legalább azt nézd meg, közös lesz-e a jövőnk!
Hát ez az! Remus is emiatt nem akart Cattel időutazást tenni, Cat pedig ezért nem mert Lilyvel. Potter ezért ragaszkodott Lilyhez, és szerintem Blacknek is ez járt a fejében.
- Nem. – mondtam.
- Miért nem? – tudakolta Black.
Hm, talán, mert félek, hogy közös lesz a jövőnk? Vagy talán attól tartok, hogy nem?
- Klausztrofóbiám van. – vágtam rá.
- Az mi? Ragályos? – ijedezett Potter.
- Az. Szóval tartsátok a három méter távolságot.
Én komolyan azt hittem, ezzel lezártuk a témát. Éppen ezért nem meglepő, hogy éjjel mind a hatan ott gyülekeztünk az üres teremben. (Pettigrew nem tudom merre járt, nem is érdekelt.)
- Én ezt nem akarom. – adtam hangot a bennem kavargó érzéseknek.
- Dettó. – értett egyet Remus.
- Ugyan már! Most mitől vagytok úgy berezelve? – méltatlankodott Black.
- Talán attól, hogy nemsokára ádámkosztümben látlak ugrálni egy fán. – feleltem.
- Ahhoz viszont be kell ide jönnöd velem. – paskolta meg a láda ajtaját.
- Be se férünk oda, te szerencsétlen!
- Dehogynem! Na gyere!
- Nem.
Megindult felém, én meg gyorsan hátrálni kezdtem. Megragadta a karom, odavonszolt a ládához és az ajtajára nyomta a kezem. Majd a sajátját is ráhelyezte.
Az ajtó kipattant és kinyílt.
És megtudtuk, hogy a láda ugyanolyan romos, koszos, kicsi és keskeny belül, mint amilyennek kívül látszik.
De ez abban a pillanatban nemigen érdekelt. Az már inkább, hogy az ajtó kinyílt. Ami azt jelentette, hogy…
- Uramisten! – sóhajtottam.
Black széles vigyorra húzta a száját. Lily a szája elé kapta a kezét, Potter lopva rápillantott, ahogy Cat Remusra, aki ugyanolyan eltökéltnek látszott, mint eddig.
- Gyere! – kérte Sirius.
- Nem. – mondtam én.
- Kérlek!
- Nem.
- Na!
Olyan aranyos volt! Ott állt előttem, átkulcsolta a derekam, a homlokát az enyémhez nyomta és ide-oda ringatott. Cseppet sem zavarta, hogy a lányok szeme a duplájára nő a döbbenettől, a fiúk meg egymást bámulják ugyanolyan képpel. Szinte hallani lehetett, ahogy azt kérdezik egymástól: „Mi folyik ezek között?”
De nem dőltem be neki.
- Nem megyek be és kész! – szögeztem le határozottan.
- Mitől félsz? – kérdezte, de nem hagyta abba a ringatást. Kezdtem elolvadni.
- Mondtam: a bezártságtól.
- Meg a pókoktól. – segített ki Cat, miközben a ládát vizsgálgatta. Aztán gondolt egyet és egy ügyes mozdulattal berántotta magával Remust. Az ajtó rájuk csapódott, a réseken fehér fény áradt ki, aztán eltűnt a láda. De csak egy pillanatra, mert szinte azonnal felbukkant újra, úgy fél méterrel hátrébb.
Kis mocorgás és kibújt a dobozból először Cat, aztán Remus. Arcukon széles vigyorral.
- Na? – tette fel a lényegre törő kérdést Lily. – Láttátok a jövőt? Vagy a múltat?
- A jövőt. – mondta Cat nevetgélve. – De a tiéteket!
- Mármint Lilyét és Potterét?
- Aha! Szerintem valami bekavarodott, mert a tiéteket vagy a sajátunkat kellett volna látnunk. Lily és James hozzá se ért még a ládához.
- És mit láttatok? – kérdezte Lily vészjósló hangnemben.
- Előbb menjetek be ti is.
Lily és Potter összenéztek. Aztán ránk. Vállat vontunk, mire kicsit esetlenül bemásztak a szűk dobozba.
Megismétlődött az előző jelenet. Fehér fény, aztán a láda eltűnik, majd fél méterrel hátrébb feltűnik azonnal. A két utazó döbbenten mászott elő.
- Kiét láttátok? – csapott le rájuk Cat.
- A tiéteket. – mutatott rájuk Potter.
- Meséljetek!
- Előbb Viv és Tapmancs is menjenek be. – javasolta Potter.
- Nem. – javasoltam én.
- Vivi, kérlek! – suttogta a fülembe Sirius. – Tudom, hogy te is kíváncsi vagy, miért nyílt ki az ajtó!
- Akkor tévedsz, mert egyáltalán nem…
Nem tudtam befejezni a mondatot, melyben szemernyi igazság se volt, mert szabályszerűen felkapott és bepakolt a ládába. Onnan meg már nem tudtam kijönni, mert elállta a kiutat.
- Jézusom, ez nagyon szűk! – morogtam. – Máris érzem, hogy rohamom lesz!
Tulajdonképpen csak az zavart, hogy Sirius nagyon közel volt hozzám, mondhatnám úgy is, hogy szinte rajtam, mert egyrészt csak így fértünk el, másrészt lefogott, hogy ne tudjak kiugorni.
- Tudod, mi most a saját jövőnket fogjuk látni. – mondta.
- Csak azt tudnám, hogyan látjuk majd egyszerre Tarzant és Cleopátrát? – nyögtem.
Addig fusztráltam magam, én marha, amíg tényleg megéreztem egy klausztrofóbiás roham érkezését.
- Miért nem jön már a fehér fény? Miért?!
- Szerintem már túl vagyunk rajta.
- Akkor miért nem enged ki?! Sirius, ki kell szabadulnom innen! Nem kapok levegőt!
Átkarolta a karjaival a vállam, és megállás nélkül suttogott a fülembe.
- Nyugi Vivi, mégse várhatod el, hogy Cleopátra valódat ilyen gyorsan készítsék elő, nem igaz? Jó dolgokra várni kell! Szinte látom magam udvari szolgaként, ahogy beosonok hozzád, amikor senki se lát, és titokban csodállak a függöny mögül. Hm, de szép látvány! Végtére is; fáraónő voltál, nem igaz?
Megint ringatni kezdett, hogy ne ájuljak el. Erősen kapaszkodtam a kezeibe, mert éreztem, hogy a falak lassan összenyomnak. Kezdtem volna pánikolni, de éreztem és hallottam Siriust duruzsolni a fülembe és ez megnyugtatott.
Kicsi koromtól rettegtem a bezártságtól. Azóta, hogy a takarítónő bezárt a szekrénybe, mert rossz voltam, én meg olyan pánikrohamot kaptam, hogy mentőt kellett hozzám hívni.
Ronda dolog a klausztrofóbia. Mikor érzed, hogy nem tudsz szabadon mozogni, először végigtapogatod a falakat, majd megpróbálsz megnyugodni. Aztán egyre gyorsabban veszed a levegőt, és dörömbölni kezdesz. Végül leguggolsz, hogy nagyobbnak tűnjön a tér, de ez már nem segít, mert menthetetlenül begyulladtál.
Na, nekem ráadásul ott volt még egy ember, szóval gyakorlatilag mozdulni se lehetett.
Valamiért nem nyílt az ajtó. Csapni, ütögetni kezdtem, egyre hisztérikusabban, de nem engedett.
Sirius lefogott és tovább beszélt.
Jött a legrosszabb rész: amikor úgy éreztem, fulladok.
Szinte éreztem, ahogy lesápadok, és az ájulás kerülget.
Sirius maga felé fordított, a kezeibe fogta az arcom.
- Vivi, nézz rám! Nézz rám! Jól van. Nyugodj meg! Itt vagyok, hallod?
Bólintottam.
- Ügyes vagy. Ne hagyd el magad! Nyugalom!
Hozzábújtam. Ezzel eléggé megleptem. Annyira azért nem, hogy belé fojtsam a szót.
- Jól van Cleopátra, gondolj valami szépre, jó? Gondolj egy rétre, egy nagy és tágas rétre…
- Rómában?
- Rómában! Ott sétálsz az utcán…
- Egy réten.
- Ez az, egy réten! Bocs. Sétálsz a réten Rómában. Mi történik ezután? Vivi, mi történik ezután?
Nagyon nem kaptam levegőt. Meg remegtem is. Kábé annyira, hogyha Sirius nem fog olyan erősen, tuti összeesek.
- Kicsim, nézz rám! – suttogta.
Már a fura megszólításra is felnéztem rá, bár elég homályosan láttam.
- Kicsim? – kérdeztem vissza erőtlenül.
- Kicsim. Szépségem. Egyetlenem. Szerelmem. Amit akarsz! Hogy szólítsalak? Vivi, felelj! Hogy hívjalak ezután?
Ziháltam, mint aki mérföldeket futott azon az átkozott római réten. Homályosodott a világ, ami jelenleg egy doboz volt csupán, a szívem pedig majd kiugrott a torkomon.
- Beszélj Vivi! Hallasz? Beszélj!
- Hallak.
- Jó. Gyere. – magához húzott.
Belebújtam a nyakába, átöleltem, kapaszkodtam a hátába.
- Hívj kicsimnek. Az tetszik. – suttogtam. Nem tudtam, hogy hallotta e.
Elsötétült a világ.